- Arany János -
Az első Arany-korszak népiesség-szemléletének legtisztább példáját Toldiban találjuk meg. Ez a mű világosan tanúskodik e népiesség demokratikus tartalmairól -, melyekre Petőfi oly érzékenyen figyelt föl, s melyeket Gyulai is viszonylag korán tudatosított („A kor hangulatánál fogva, mely a demokrácia felé hajlott, oly hőst kellett keresnie, kiben a feltörekvő magyar nép mintegy önmagát lássa” és: „S vajon Toldi, a pórsuhanc, ki lerázza a viszonyok jármát, fölfelé tör mindenütt népünk eszményi oldalait tüntetvén föl, nem hangzott-e össze az 1846-47-i évek vágyai és élményeivel?”) De Toldi mutatja meg legteljesebben a fiatal Arany népiességének esztétikai oldalát is, mely ugyancsak Gyulainál válik kritikai normává, példává.
Toldi népiességének első hatását a mű sajátosan népies hangneme idézi fel. Az, hogy Arany Az elveszett alkotmány körülményes, kedélyeskedő, és lényegileg régi módon népies hangnemével oly gyökeresen szakított Toldiban: Petőfi hatásának tudható be. Petőfi újfajta népiességéhez a közvetlen, a minél egyenesebb és célratörőbb kifejezésmód is hozzátartozott. Aranynak hasonló hajlamait erősítette meg az ő hatása, - ezzel magyarázhatjuk a meglepő hangnembeli különbséget Az elveszett alkotmány és Toldi között. Mintha ez a két mű nem is egyazon szerzőtől származnék. Toldiban az előadás nyájas-közvetlen népiessége néhol archaikus hangnemmel is váltakozik (gondoljunk az Előhangra), míg a későbbi művekben (Buda halála, Toldi szerelme) népiesség és régiesség szervesen összekapcsolódnak. Az elveszett alkotmány körülményes, allegóriás előadásmódja itt-ott visszakísért Toldiban is, - például az olyanféle megszemélyesítésekben, aminő az „édes álom pillangó képében”, mely a hasonlatot túl messzire viszi („Aztán álommézet csókolt ajakára, A kit mákvirágból gyűjte éjszakára” stb.). Igaz viszont, hogy a „tiszta nyál” is ehelyütt csordul ki Miklós szájaszélén. Aranynak helyenkénti akaratlan naivságai (ezek közé tartozik a „kínos éhség” megszemélyesítése is) kevéssé előnyösen ütnek el a tudatos és szándékos, - tehát művészi tervből fakadó, naiv részletektől. Talán az sem véletlen, hogy Az elveszett alkotmány körülményessége újból és újból jelentkezik, Arany útkereső és tájékozódó, átmeneti korszakaiban, így Bolond Istók mindkét (1850-es és 1873-as) énekében.
A népiesség újdonságát a romantika és a klasszika stílusával szemben a fennköltségtől mentes, közvetlen, népies szólásokat felhasználó hangnem is jelentette. Erdélyi ennek a „magyarosságnak” fokozatos jelentkezésére figyelt föl Vörösmartynál, - de Petőfi és Arany stílusa gyökeresen újnak hat még Vörösmartyé mellett is. Arany is megtalálja a Petőfi érdesebb közvetlenségével rokon hangot, - de alkalmazásában mindig megtartja a mértéket. Petőfi hangnemére ismerhetünk az ilyenféle részletekben: „Mintha tűt szúrnának orra cimpájába, Vagy mintha alatta reszelnének tormát, Tekerő nyilallást érze, olyan formát” (Toldi, VI. é.), - de később épp ez a fajta hang válik ritkává nála. Toldi párbeszédei költői és eszményített fokon, a mindennapok népi beszédmódját adják vissza; „kösd fel, nesze”, mond a király Miklósnak, mikor győzelme után kardot nyújt neki (Toldi, XII. é.), s a Daliás idők épp ezt a beszédmódot aknázza ki, talán túlzottan is. Toldi maga is régies-népies fordulatokkal beszél, vagyis tájszerű, az Arany jelenében bizonyára használatos nyelven: „De a századikat könnyű helyütt hagyom” (X. é.). Toldiban Arany még szemmel látható elszántsággal keresi a könnyed, népies fordulatokat: „Meghalt anyjának is visszarí ölébe”, - „Hosszú, kacskaringós, sistergő nyilával” - „Tűrte Miklós, tűrte, a meddig tűrhette”, - „Fülét sem mozdítá a nagy döngetésre” stb. A balladákban, Buda halálában vetkőzi majd le végképp az ilyen elszántságot, még mielőtt az modort szülhetne, s a könnyebbik stiláris útra csábíthatna.
Arany majdani, játékos-naív stílus-művészetének bonyolult hatásaiból már ízelítőt nyújt Toldi, például a III. ének első strófájában, mely egy Ilosvai-citátumot olvaszt össze szervesen a Petőfi-korszak népies hangnemével: „Fölkelvén pedig jó Toldi György asztala, ’Vitéz ő szolgái rudat hánynak vala’”. Az ilyenfajta, tudatos, nem egyszer az iróniát súroló naivság majd sajátos kedélyességgel, elbájoló leleménnyel bukkan fel a különféle bökversekben, alkalmi költeményekben, forgácsokban és szösszenetekben. Petőfi stílusától azonban teljességgel elüt néha az a zengzetes ódonság, melyben mintha a XVII. század főúri leveleinek fordulatai visszhangzanának: „Szakmány módra van rám mérve minden óra: Jöttem kegyelmedhez búcsúvevő szóra” (VI. é.). És Arany későbbi versmondatainak ritmusa üti meg fülünket az egyelőre még divatot követő hangzatokban: „Mert fölérni könnyű, könnyű nem csak észszel Hanem ököllel is és megfogni kézzel” (III. é.). Ha divatot említünk, csak azért, mivel Aranynak Toldiban még nem mindig vált vérévé az új népies stílus. Ezt nem egyszer a fordulatok túlságos jellegzetessége is elárulja, így például a holdnak a költészeti szabványtól célzatosan elütő megjelenítése: „Mint egy arany tepsi, szétmeredt a képe” (V. é.). Másutt az elbeszélői „közbeszólások” tanúskodnak a közvetlenség alkalmainak fáradságosabb kereséséről: „Kisegíti magát, soha se féltsétek” (V. é.) stb.
(...)
Toldi demokratikus, népies tendenciája azonban leginkább a mű eszmeiségében, s a főhős alakjában érhető tetten. Kétségtelen, hogy Arany népiességi elméletét leghatékonyabban Miklós jelleme, sorsa fejezi ki. De éppen a népiesség értelme, jelentése körüli bizonytalanságok okozták, hogy újabb irodalomtörténetírásunk Miklós alakját s a benne kifejeződő eszmét ellentmondón magyarázta.
A különböző vélemények helyesen egyeznek meg abban, hogy Toldi tulajdon útjában, sorsában: a nép felemelkedésének igényét, útját fejezi ki. Helyes tehát Lukács György felfogása, mely szerint „Toldi a paraszt, a nemzet ifjabbik, kisemmizett gyermeke lerázza béklyóit, felszabadul, felemelkedik, beteljesedik” - helyes és igaz a megállapítás, hogy „a paraszt nemzetté emelkedésének kérdése” Toldi alapja (Hermann István). Lukácsnak abban is igaza van, hogy elveti Riedl Frigyes elméletét, akinek számára „az emberien előkelő tulajdonságok egyszerűen azonosodtak a lovagsággal”, s aki éppen ezért Miklóst mindenestül lovagi típusnak tekinti. Lukács azonban Toldit - kizárólag paraszti típusnak fogja föl, aki „nem volt és nem lesz soha otthon Lajos király udvarában. Mint parasztot küldi számkivetésbe Lajos király, a paraszt erejét hívja segítségül, amikor a nemzet becsülete veszélyben van”. Ennek a felfogásnak ellene mond már az a körülmény is, hogy Toldi estéjében, a vén Toldi halálos ágyánál az új, a „civilizáltabb” világot, a reneszánsz szellemét, s technikai vívmányait képviselő Lajos királynak is nagymértékben igazat ad Arany. De a legfőbb érv Lukács „paraszti” elmélete ellen magának Aranynak nemzetkoncepciójában rejlik. Mégpedig nem csupán a múltról alkotott nemzetábrándjában, mely a királyt, a nemest, és a népet egyazon család fikciójába foglalta - hanem főként a jövőről alkotott elképzelésében. Arany ugyanis nemzeten nem paraszti nemzetet értett, hanem a népnek és a „művelt osztályoknak” egységét, mely csak a nép felemelkedése után, a nép demokratikus igényeinek megfelelő politikai rendszerben valósulhat meg. Arany nem paraszti irodalmat értett nemzeti irodalmon, hanem a népköltészetből kiinduló, de az egész nemzet valamennyi osztályához szóló irodalmat. Miklós sorsát tehát nem lehet a paraszt „tragédiájaként” fogni fel, Lajos hűbéri-lovagi környezetében. Az ő tragédiájának magyarázatát máshol kell keresnünk. És Arany sorsát sem lehet a paraszt „tragédiájaként” fognunk fel, mint ahogyan Hermann István megkísérelte.
Toldi Miklós, Arany felfogása szerint, a felemelkedő, a nemzetté váló népet képviseli. Miklós sorsa tehát: a nemzetté vált nép sorsa - Miklós kudarcaiban, hibáiban az egész nemzet kudarcainak, hibáinak természetére, okaira céloz Arany. Toldi Miklós: össznemzeti hős és jelkép. Toldi alakjában, jellemében nem a kizárólag paraszti jellemvonások és társadalmi vonások uralkodnak, hanem emezek mellett, emezekkel összhangban: másfélék is, tehát részben, a lovagiak is. Toldi Miklós, mindenestül: a vitéz eszmény képviselője, vagyis olyan eszményé, melyben az egész nemzet erényei - és hibái is megtestesülnek. Vitéz voltában Toldi Miklós egyik osztályhoz sem tartozik teljesen - de bizonyos mértékben hozzátartozik a néphez s a nemességhez is.
Ez az oka annak is, hogy vitásnak tetszhetik Miklós alakjában a paraszti és a lovagi vonások mértéke, aránya. Miklós nem tartozik soha az udvari főnemességhez, s egész lényében mindvégig megőriz valamit a népi karakterből. Társadalmi helyzetében, hovatartozásában tehát valamiféle elvontság is érvényesül. Épp össznemzeti, eszménymivolta okozza ezt az elvontságot. Arany népiessége: nemzeti igényű népiesség. De Arany nemzeteszménye: népi igényű nemzeteszmény is. Toldi Miklós alakjában tehát demokratikus és nemzeti tartalmak egyaránt fellelhetők, - de forradalmi tartalmakat benne hiába keresnénk. Toldi Miklós sem a Petőfi-féle forradalmi eszmét fejezi ki, - hanem igenis, az utat, mely hozzá vezethet. Amikor Petőfi Toldinak örvend: a maga már megtett útjára tekint vissza, s Aranyban ennek az útnak egyik követőjét üdvözli.
(...)
Nagyida nemcsak a kortársi közvéleményben keltett meghökkenést, de a legújabb irodalomtörténetírás is nehezen tud e mű szatírajellegével megbarátkozni. Pedig ha némiképp belejátszhatott is Arany felfogásába a geszti időszak, „részleges” szatírának, mely csak Puk Mihály seregét gúnyolná, semmiképp sem tekinthetjük Nagyidát. Ellenkezőleg: Puk Mihály és vezérei csak mellékesen szolgálnak a szatíra célpontjaiul, nem testesítenek meg eszmét, egyénítettségük nem különösebben magas fokú, jellemvonásaik a népmese komikumának általánosságai között maradnak meg. „Pucheim kardja” gonoszabb, veszedelmesebb erőt jelképezett, mint Puk Mihály pápaszeme. Ami a várvédőket illeti: ha Riedl inkább „cigányjellemeket” keres a költeményben, mint magyarokat, ez csak ama sajátos „epikai hitel” miatt van így, melyet Arany még az ilyen témában is kötelezőnek érzett. Nem kétséges, hogy a szatíra éle a magyarok, a szabadságharc, s elsősorban Kossuth ellen irányul. Az utóbbi mozzanat kivételével, Arany maga vállalja az azonosítást, a Bolond Istók második énekében (3-10.) midőn Idát és Világost egyazon sorpárban említi.
Arany szatírája tehát - ha a szőlősgazda önpusztító indulatával is - de félreérthetetlenül a szabadságharcra vonatkozik. Abban tévednek csupán a költemény méltatói, hogy Nagyidában Arany gúnyolja, ócsárolja a szabadságharcot. Ez a mű nem a gúny, hanem a harag, a korholás szatírai költeménye; nem elutasítás, hanem keserű vállalás, nem megtagadás, hanem kétségbeesett vádemelés, nem a reménytelenség vallomása, hanem a javító szándék fájdalmas vállalkozása.
Nagyida nem amiatt emel vádat, hogy szabadságáért fegyvert fogott a nemzet, hanem amiatt, hogy harcát elvesztette. És ez lényeges különbség. Nagyida szatírai éle ama „nemzeti hibák” ellen irányul, melyek miatt harcát a nemzet elvesztette. Ezek a hibák, kétségtelenül a vezető osztályok hibái, s a nagyidai cigányok: a szabadságharc vezető rétege. Arany már világosan különbséget tett köztük, s a Koldus-ének népe között.
Csóri sorsában Arany az eljátszás eszméjét fejezi ki, ugyanazt az eszmét, melyet másféle, tragikus változatban, majd Toldi szerelmében is kifejez. Mintegy másfél évtizednek kell eltelnie, amíg az eljátszás motívumához Toldi történetében is visszatér. Mindkét változatban, a szatíraiban éppúgy, mint az epikaiban, könnyelműség miatt vész el a már megszerzett győzelem, illetve boldogság: Csóri éppúgy kezében tartja népe győzelmét, mint élete egyetlen legnagyobb boldogságát, Toldi. A győzelmet, illetve a boldogságot eljátszó könnyelműség: Arany felfogása szerint sajátos „nemzeti hibánk” mutatkozik meg Csóri és Toldi tettében. A szatíra bíráló célzata annál haragvóbb, annál indulatosabb, mivel Arany úgy véli, hogy a már kezükben tartott győzelmet játszották el könnyelműen a szabadságharc vezetői is. A kamrát-pincét egyszeriben kiürítő cigányok hasonlóképp: „Feledik mint a bölcs, a kétes holnapot, Csinálnak karácsont és szent Ivó napot”.
A győzelem eljátszásának azonban mélyebb okai is vannak, ugyancsak „nemzeti hibák”, s az eljátszás motívumát középpontba állító költemény önismereti tükörré is válik. Az önismeretre törekvés Széchenyitől Vajda Jánosig, a polgárosodás, a nemzeti felemelkedés egyik feltételeként szerepel a magyar gondolkodásban, de sohasem oly heves igénnyel, mint Világos után, midőn Arany, Kemény, vagy Gyulai egyforma következetességgel sürgetik. Nagyida is az önismeret iskolájává válik: Az elveszett alkotmány kritikus szigora vizsgáztat újból ebben az iskolában. Mert Arany nézőpontja, mely Nagyidában érvényesül: ismét csak plebejusi-honoráciori - tehát még mindig, változatlanul, a demokratikus népiesség mozgalmának nézőpontja. A nemesi-cigányi jellemvonások csak e nézőpontról nyerhetnek szatírai fénytörést Világos után.
(...)
Reményinek írott költeményében (1859) a „munkás fájdalmat” lépteti a honfibú helyébe: „A honfibú, mely elzsibbaszta minket Tenálad munkás fájdalom leve”. Ebben a két sorban Arany 50-es évekbeli útja is összefoglaltatik: a zsibbadástól a „munkás fájdalomig” megtett út a feladat vállalásának, a hivatás betöltésének útja is volt.
A nemzeti érzület ápolását, ébrentartását a Bach-korszakban nem lehetett egyenes úton, programszerű versekkel szolgálni. Ezért volt szükség a történelmi ürügyekre, a közvetett példákra, s ezek műfajául az eposznál is inkább a ballada ígérkezett. Amit Arany az eposzi kísérletekben még nem tudott megoldani, azt a balladában sikeresen létrehozta. A balladák - főként 1853-tól kezdve - azt a művészetet folytatják, melyet 1849-ben Toldi estéje félbehagyott. A Toldi estéjén végzett átdolgozások, javítások is a ballada-művészet segítségével jöhettek létre; emez is közrejátszott a már csaknem befejezett nagy mű végső, legszerencsésebb formájának kialakulásában.
Eszmeileg tehát a reménytelenség, a hitvesztés, a megsemmisülési vágy örvényéből, a Világos utáni válságból kivezető utat jelentették a balladák, mint a nemzeti eszmét szolgáló, a nemezt öntudatát élesztő, a Világos utáni helyzetben a helytállást példázó művek. Arany a költészetet menedéknek tekintette, - ez a menedék azonban csak úgy lehetett hatékony, ha értelemmel bírt. Értelmet pedig, költészete számára, csak a nemzet szolgálata, a nemzeti fennmaradás körüli munkálkodás nyújthatott. Ilyen szolgálat és munkálkodás alkalmát, lehetőségét a balladák teremtették meg.
De miért éppen a balladák?
Ez a kérdés a népiesség Világos utáni helyzetével, és Arany új népiességi törekvéseivel kapcsolódik össze. A romantika, az egyoldalú folklórisztikus népiesség, valamint a byronizmus csak olyan feladatokban érvényesülhetett, melyekben épp az össznemzeti költészetet volt nehéz, csaknem lehetetlen megvalósítani. Katalin éppoly kevéssé össznemzeti igényű, mint Bolond Istók; Jóka ördöge éppoly kevéssé utal a nemzeti élet legégetőbb ügyeire, mint a Daliás idők első dolgozata. A történelem most nem az idilli témával szólhatna a korhoz, hanem a helytállás példáival. A Rákócziné-ballada egyszer már megvillantotta a korhoz szóló történelmi példázat lehetőségeit. Arany a félbenhagyott, kisebb epikai alkotásokban (Mátyás dalünnepe, Az utolsó magyar, Perényi, Edua, Csanád stb.) mindig a történelemhez fordul, de nem tudja tárgyából a kor igényelte példát kihámozni. Nagy epikai művei közül ez csak Buda halálában sikerül majd, - miután, (és: mivel) már a balladákban sikerült.
A lírában kifejezett szélső személyesség költőileg ugyan Arany legnagyobb teljesítményeit segített létrehozni, de világnézetileg nagy veszélyekkel járt: a személyes sorsot, végzetet a nemzet sorsa, végzete elé sorolta. A személyes meghasonlás végső oka a nemzet sorsa, végzete volt, - de a líra sajátos igénye folytán a személyesség előtérbe kerülése mindinkább csak a nemzeti ügy rovására történhetett volna, s a lírai konkrétság személyes elemei mellett a nemzeti probléma mind elvontabbá minősült át. Arany tehát éppúgy törekedett a válság leküzdésére, mint költészetének fokozottabb „tárgyiasítására” is. A közvetlent már a közvetettel, a túlságosan személyest a közössel, az általánossal kívánta volna felcserélni.
(...)
Amit Péterfy „alkalmiságnak” tekint, az valójában a konkrét valósághoz kapcsolódás sürgető igénye, mely Arany költészetének legfontosabb, legbiztatóbb vonása ebben az utolsó korszakban. Nem könnyű magunk elé idéznünk az öreg Aranyt, a Margitsziget magányos sétálóját, akit Péterfy a parti padon látott. Miben különbözött ez az Arany a nagykőrösi vagy a Toldi-korszak költőjétől? Bizonyos, hogy elvesztette már valamikori ábrándjait, a történelemben megvalósult, „szabad és vitéz” nemzetről, s a „kapcsos könyv” darabjai közt nem szerepel többé olyan mű, mely a Daliás időkhöz hasonlóan hirdetné a nemzeti egység álmait. Ennek az egységnek még az igényén, s a jelszaván is túlhaladt az idő. Hát azok a nemzeti célok, a puszta nemzeti fennmaradásnak gondjai, melyek ugyancsak Nagykőrösön töltötték be szívét? Látszólag mindent megoldott 67, - és épp e „megoldás” láttán kellett Aranynak a legtöbb nyugtalanságot éreznie. Ez a nyugtalanság azonban kerülő utakon tör be a tudatába. „Polgárosult” nemzetet láthat maga körül, polgári voltában egyre magabízóbb és erőteljesebb társadalmat. Nem lehet kétséges, hogy idegennek érzi magát benne. De hisz 67 még a munkásainak, az előkészítőinek is csalódást okozott: Eötvös naplójának vallomásai, Kemény utolsó éveinek elborulásai tanúskodnak erről. Arany utolsó éveinek rokonszenve Deák és Görgey iránt, közismert. Ez a rokonszenv azonban semmit sem magyaráz meg Arany helyzetéből, szemléletéből; de az ő álláspontját az Őszikék idején pusztán abból sem lehet megértenünk, hogy a dualizmus Magyarországában magát idegennek érzi.
Arany 50-es évekbeli válságai: az emberi és költői útkeresésből is adódtak: ezek a válságok néha a végső kétségbeesés partjára ragadták (A dalnok búja, Mint az alélt vándor... stb.), - de mindig megtalálta a kiutat belőlük (Enyhülés). Maga a költészet: a menekvés egyetlen módjának bizonyul számára (A vigasztaló). Aranyt általában az „objektivált” költészet nagy képviselőjének szokták tekinteni, - holott csak Petőfi vallott oly közvetlen és szubjektív módon önmagáról, mint a válság, az útvesztés panaszait, a csüggedés, a kétely beismeréseit, a megsemmisülő egyéniség kínjait megszólaltató Arany. A Világos utáni lírai periódus a személyes vallomás, a szubjektív közlés jegyében áll Aranynál. Ebből a válság szülte állapotból kivezető utat jelentett a költői alkotás „objektiválódása”, tehát az epika, a balladák, az allegorikus költemények, melyek a közlés fegyelmezettebb, önkorlátozó, s ugyanakkor egyféle „tartást”, méltóságot biztosító módját tették lehetővé. Az 1853 után „objektívebbé” váló Arany-lírában egy időre háttérbe szorulnak a személyes mondanivalók, - majd ezek térnek vissza 1877-ben, de mindig valamely „alkalomszerű” indítékhoz (lepke, alföldi szekér, ligeti séta stb.) kapcsolódva. Arany költészetének jellemző útja ez: a Világos utáni, közvetlen vallomástól, az objektivált kifejezésen át, az Őszikék konkrét alkalomszerűségéhez, vagyis ahhoz a költői lelkiállapothoz, melyben minden indíték és ürügy az alapérzés megmutatkozását váltja ki, amelyben ez az érzület csak szerencsés jelképek és alkalmak kiváltó jóvoltából tud megmutatkozni.
Az Őszikék lényeges eleme az a sajátos „humor”, mely Toldi estéjében s Bolond Istókban is uralkodó hangnemmé vált, s melynek mibenlétét ugyancsak Bolond Istók első strófáiban fejti ki. Az ellentétek fanyar összebékülésében áll ez a „humor” (Árnyékot napfény - tréfa űz komolyt: Ez a hullámos emberszív nedélye: Halandó létünk cukrozott epéje), - az Őszikékben a borongást, a méla fájdalmat ha nem is a mosoly egészíti ki, de egyféle mértéktartó kedélyesség. Másféle volt még Toldi kedélyes közvetlensége. A mostani kedélyesség kevésbé családias, kevésbé meghitt, s hőfokát legtalálóbban a Tamburás öreg úr jelezheti. Az Őszikékben a fájdalom nem jelentkezik szélsőséges módon, nem szül reménytelenséget és kétségbeesést, - megbékélt fájdalom ez, s a megbékéltségét bújkáló mosoly jelzi. Az Arany értelmezése szerinti „humor” kettőssége, fénytörése úgy honol az Őszikékben, miként Toldi estéjén is. Ez utóbbi mintha az Őszikék előképe lenne, - s mintha Arany életében már jóideje készülnének elő az Őszikék.
Van tehát az egész ciklusnak valamely szemlélődő jellege is; az a fajta béke, mely kialakult Aranyban: a lezárult, a véglegessé vált dolgok nyomán alakulhat csak ki. Az 50-es években még a „letészem a lantot” motívuma is a folytatás, az újrakezdés, a megoldás vágyáról árulkodott, - az a korszak még küzdelem volt, a siker reménye nélkül is vállalt harc. Közel volt még akkor Aranyhoz Toldi szemlélete, - egy vereséget szenvedett, de vereségébe bele nem törődő Toldi késztethette 1850-53-as lírai termésére. Ha valami arra bírhat, hogy Toldiban önarcképelemeket (persze, egy vágyva eszményített önarckép elemeit) kereshessünk, úgy Toldi estéjének az a hangulata, mely a diadalából megtérő hőst „az elaggott ősznek gyenge szép” leányaival övezi, őszi virágokkal, „Melyek, mint a szép hír, halálban is élnek.”
(1963)