- Arany János -
A versengő pártembereket, a maradi Rák Bendét és a szabadelvű Hamarfyt egyaránt iróniával szemléli az elbeszélő, ami arra utal, Arany nem hisz a társadalom gyors átalakításában. Az elveszett alkotmányban ábrázolt megyei korteskedés során egyetlen nagyra érékelt szereplő sem tűnik fel: a szabadelvű Hamarfyt a szöveg éppoly megvetendőnek láttatja, mint a maradi Rák Bendét vagy az arany középút híveként szereplő Ingadyt. A házi perpatvarukat kiélő Istenek: Hábor és Armida egyaránt nevetség tárgyai, és az egész műben hemzsegnek az elmarasztalt mellékalakok. Csak a költemény végén jelenik meg pozitív érték: a „kicsinyek s együgyűek” bizonyulnak a haza valódi támogatóinak, akik a megyei korteskedésben semmiféle szerepet nem vittek. A költemény egésze Arany mélyről jövő demokratikus felfogását bizonyítja. Szegedy-Maszák Mihály méltán hangsúlyozta, hogy Arany első vállalkozásában nemcsak elfeledett hagyomány fölélesztését, de előremutató kezdeményezést is láthatunk.
36. Igaz, később felfogása radikalizálódott - mindenekelőtt Petőfi hatására -, de csak átmenetileg, hiszen a forradalom elbukása kétségeit látszott igazolni. Móricz Zsigmond az állítólag nem bátor Arany csaknem egyetlen igazán bátor műveként ünnepelte utóbb Az elveszett alkotmányt, amiből a megszorítás fölöttébb vitatható, az viszont nem, hogy vígeposzának megírásakor Aranyt még valóban nem feszélyezte semmiféle, a nyilvános szerepléssel járó megkötés, annyira nem, hogy nem is számolt műve publikálásával.
37. Az elveszett alkotmánynak valóban nincs sok köze a Toldihoz, de fölépítése elveit tekintve annál közelebb áll a Bolond Istókhoz (1850) és A nagyidai cigányokhoz (1851).
Miben rejlik e szerkesztésnek sajátszerűsége? „Főként abban - írja Szegedy-Maszák -, hogy a történetet minduntalan félbeszakítja az elbeszélés mozzanata, a költő mintegy dramatizálja az elbeszélő tevékenységét.” Levelei tanúsága szerint Aranyban is élt kétely, vajon a verses nagyepika korszerűsíthető-e; a történet vonalszerűsége értékét vesztette a szemében. „A jó történetnek a vonalszerűség a lelke. Az elveszett alkotmányban viszont Arany a legkülönbözőbb szinteken tagadja meg a vonalszerűséget: sűrűn él időkihagyással, visszatekintéssel, helyváltoztatással; életképet és leírást iktat betétként a szövegbe; gyakran gondolatjellel szakítja félbe és a várhatóval ellentétes értelemben folytatja a mondatot; a sorok közé szóelválasztó átkötéseket tesz, s állandóan váltogatja álom és valóság képeit, a fennkölt és hétköznapi nyelvet, az egyszer és a többször megtörtént egyszeri elbeszélését, a történetmondást és a monológot, párbeszédet, illetve a közvetett beszédet. A költemény előrehaladásával egyre jobban kibontakozik az öntükröző, saját magát kigúnyoló elbeszélési mód. A VI. énekben arról értesülünk, hogy az első ötöt elnyelte az Idő Malma. Az elbeszélő minduntalan kifogy a történetből, csupán néhány ócska kellék marad a tulajdonában, s ezekkel nem tud mit kezdeni. Egyre többet és közvetlenebbül kell az olvasó segítségéhez folyamodnia, kit afféle társszerzőnek léptet elő.” Ez az önmagát állandóan megtagadó írásmód és útvesztőszerű forma a világkép szintjén a teljes tagadásnak felel meg.