- Arany János -
(...)
Vannak költők, akiket egy művükön tart számon a közvélemény, bárha sokkal többet s jobbat is alkottak amaz egynél. Aranyt a Toldi című eposz szerzőjeként említi a közember máig. Maga sem ártatlan ebben: maga is mindenekelőtt a Toldi alkotójának látta önmagát. Arany jellegzetesen forradalom utáni költő lett, s a Toldi a forradalom előtt keletkezett. A forradalom után, kivált ha vesztes, minden bonyolulttá, nehézzé és érthetetlenné, minden bizonytalanná válik. Holott a forradalom előtt, előestéjén minden egyszerű és tiszta, érthető és elrendezhető, minden bizonyos volt. Arany, mindenesetre, a bizonytalanság költője lett. Életművének hasonlíthatatlanul nagyobb fele, kivált a forradalom utáni, a szerep és személyiség egymásért s egymás ellen való küzdelmében fogant. Szereppel akarta legyőzni, lekötni bizonytalanságát, de örökké bizonytalanságban maradt választott szerepének helyessége iránt, s hánykódó aggodalomban, nem a szerep győzi-e le végül őt magát? Érthető, ha visszavágyott a bizonyosság boldog pillanatába, a töretlen hit paraeculpalis állapotába, melyben szerep és személyiség azonossága egyszer számára is, akár Petőfinek, magától érthető természetesség volt.
De, hogy a dallásban lelkem átifjodnék, -
Oh, ha még egy olyat énekelni tudnék!
- sóhajtotta harminc esztendő múltán is, hatalmas életmű birtokában. Visszavágyása azonban nemcsak pszichológiai, etikai vagy politikai értelmű, indítékú volt. Hanem esztétikai is. A Toldi után művészete hallatlanul elmélyült és meggazdagodott, lélekismerete és eszközkezelése hibátlan találatú lett, de oly teljes és telt légkörű, egységes és egész világképű epikus művet, mint a Toldi, többé nem alkothatott. Mint Petőfi költészete, beteljesítő, meghaladó lezárása ez is a romantika egy stádiumának, s megnyilvánítása egy újnak, a népiesnek, amely azonban nála sem tekinthető (egyértelműen) romantikának.
(...)
Petőfi költészete nélkül a Toldi, amely Aranyt Petőfi legjobb barátjává s leghűbb szövetségesévé tette, nem született volna meg. De a két költő iránya, az eddigiekből is láthatni, nem volt azonos. Mint ahogy személyiségüket is oly mély különbségek választották el, hogy a nagy weimari barátpár különbségei sem lehettek mélyebbek. Petőfi egy egyértelmű boldog történelmi pillanat címszereplője, kezdeményező aktora volt, Arany egy átmeneti, választó, de választást alig hagyó hamleti kor visszarezgő, megszenvedő médiuma. Petőfi kapta a századközép ajándékát: a biztonságérzetet, Arany átkát: a bizonytalanságot. Petőfinek a nemzeti kérdés például csak hatalmas fölhajtóerejét mutatta meg, neki csak lekötő súlyát. Petőfinek „magától értető” volt az alkotás, öröm; (schilleri értelemben:) „naiv” költő. Aranynak keserves munka, kötelesség, fejzúgás; ő „szentimentálisnak” kényszerült lenni. Petőfi a szabadság szuverén gyermeke volt, ő minden lépését ellentétes kötöttségek hámjában tette meg. „Forradalom előtti” az egyik, „forradalom utáni” a másik. Arany személyiségrajza (a szokottnál is szükségesebb életműve értéséhez) szükségképp belső fejlődésrajz s nem csupán jellemfölmutatás, mint lehet a homogén, egyívű típusoknál.
Életútját a hierarchia és tradíció kőtáblái irányították. Zárt rendű világba született bele, kemény fegyelemmel, szigorú hagyománnyal. Nem a legalsó grádusról indult: apja házzal, kicsi földdel rendelkező paraszt volt. De még többet számított ennél, hogy a család nemesnek tudta magát, s ezt okiratokkal igazolni igyekezett. Nem kényszerű részese - önkéntes vállalója is volt a hierarchiának. Amit nem adott meg e rend Petőfi családjának, megadta az övének: helye, rangja volt benne. Petőfi családja vágyban polgár volt, Aranyé nemes. Egyik egy eztán létesítendőnek, a másik egy korrigálandó létezőnek vágybeli tagja. A létesítendő lendít, szuverén mozgást enged, a létező köt. S nemcsak társadalmi - művelődési, erkölcsi hagyománya is ősi, zárt, kötött a családnak. Petőfi családja apjáig-anyjáig terjedt, s honosságérzete családjának öt-tíz esztendőre egy-egy közösségben. Aranyé másfél századra számlálta vissza őseit egyazon földön, egyazon közösségben. Petőfi gyermekműveltségét, géniuszának ébresztését polgáriasuló iskolák korszerű tananyagának s légkörének köszönte, melyet már a romantikus szabadelvűség szabadság- és egyéniségkultusza lengett át. Aranyt, hamuba rajzolva, apja tanította betűvetésre, s első „irodalmi” élményindításait a biblia s a vásári népkönyv szintjére szállt, romantika előtti, barokk literatúra adta, melynek művelői a nemesi-paraszti hierarchiába illeszkedő honoráciorok voltak. S melyben az etikus-morális elem játszotta azt az eligazító-jogosító szerepet, mit a liberális romantikában a szabadság- és egyéniségkultusz.
Pályája egészen hagyományszerűen indult. Miután tízévesen már a helyi oskolamester segédje volt, a konzervatív kálvinista műveltség székvárosába küldték a mezei munkára alkalmatlan vézna, tehetséges parasztgyereket, hogy közössége papja-, tanítója-, nótáriusaként térjen majd vissza. Az iskola azonban, bármi maradi volt is, a művészet létére és nagyságára, a maga egyéniségére és tehetségére ébresztette. Szobrász, festő akart lenni, majd másfél esztendős diákoskodás után vándorszínésznek állt. Ki akart törni a hagyomány predesztinációjából.
Kísérlete fatális csőddel végződött. Pár hónapos bolyongás után, a bizonytalanság anarchiájától megrettenve, céljatagadón, céljavesztetten, megalázottan kellett szülőhelyén közössége bocsánatát kérnie a tradíció szemszögéből oly kihívó és dőre, sértő és botor tettért. Petőfi, a hierarchián kívüli, a kötetlen, a „polgár”, a tudatában már az új rendben élő föl se vette a rendezetlenség szülte ily zűrzavart; belső biztonsága célt, a jövő rendjét vitte a rendezetlenségbe. Neki, a hagyomány százféle szálától kötöttnek, „paraszt”-nak pályameghatározó élménye lett. Vállalta ezután a pályát mindenkor, melyet a tradíció és hierarchia engedett neki.
Aggódó figyelemmel, teljesítő elszánással fordult közössége „elvárásai” s ez elvárásokat összegező, kínált szerep felé. Mandátumos, feladatvállaló típus lett. Aki a mandátum védelmében akarja megteremteni biztonságát, függetlenségét, szabadságát, általa megalkotni erkölcsi személyiségét. Mandátumához akart hasonulni, s magához hasonítani mandátumát. Pályája első szakaszán, harmincesztendős koráig, ennek értelmében lett parasztközössége értelmiségi vezetője, ügyintézője: segédtanító egy közeli helységben, majd nótárius szülőföldjén, az óriási faluban, Nagyszalontán.
(...)
Korszaka hazai s európai szépíróit igazában nem is ismerte meg. Egyet, Byront leszámítva. S a gőgös és sértett, a lázadó és otthontalan, a pózoló és provokáló, az exhibicionista sánta lord, az ambivalens romantikus lelkiség e büszkén sztoikus archetípusa a hagyomány rendjébe visszamenekült krähwinkeli mintahivatalnoknak (s példaszerű családfőnek is immár) életre szóló, talán legmélyebb, de mindenesetre legszemélyesebb irodalmi élménye lett. A mandátum és a személyiség, a kínált és a vágyott szerep nem esett egybe. A vállalás ellenkező eredményt hozott, mint amit hoznia célozva volt. Egészen úgy, ahogy visszatekintve félelmes pontossággal megírta:
Vágytam a függetlenségre,
Mégis hordám láncomat,
Nehogy a küzdés elvégre
Súlyosbítsa sorsomat:
Mint a vadnak, mely hálóit
El ugyan nem tépheti,
De magát, míg hánykolódik,
Jobban behömpölygeti.
Nem Byron tette érzékennyé a romantikára; lappangó romantikája, gyötrő ambivalenciái tették érzékennyé Byronra, a tépett sztoikusra. Mert nemcsak űzött foglalkozásának s vágyott hivatásának ellentétéről volt szó. S nem is csak sérelmesen tisztázatlan sorsáról, nemesek és plebejusok között.
Autodidakta volt. Az a hatalmas klasszikus műveltség, mit másfél évtized alatt magába szívott, számára személyesebben, mélyebben és másként lett érzés- és ítéletformáló, személyiségformáló, mint kiknek az iskola éppen akkor divatos (romantikus-liberális) válogatása, interpretálása közvetítette. Hírlapok (-közolvasmányok-) táplálta plebejus-liberális politikai nézeteinek akadt egy-két osztályosa az óriási falu értelmiségei között, klasszikus (-magán-) olvasmányai-dajkálta művészi élményei és álmai, belső, „írói” személyisége elszigetelték.
(...)
A Buda halála tehát évtizedes epikusi szerepkeresésének végső eredménye volt: a Toldi mellé szánta. A közönség azonban nem fogadta oda; az epikus Aranyt, a Toldi mellett, számára híres balladái reprezentálják, máig. Ezek a balladák epikusi szerepkeresésének, mondhatnánk, menetközi részeredményei, előlegei voltak. Nehéz róluk szólani, mert szakadatlan szuperlativuszokban kellene szólni. A ballada vásárian korszerűtlen műfaj volt ekkor Európában. Minden rendű dilettánsok vadászterülete. Arany azonban magas irodalommá emelte újra, s alighanem Goethe mellett lehet helyét a műballadában kijelölni. A nemzeti önfenntartás ösztönének, a nemzeti ethosz élesztésének nagyszerű eszközei lettek kezében. Erkölcsi óvások a meggondolatlan tett, bizonyítékok a történeti defetizmus ellen, többnyire a nemzeti história nehéz korszakaiból vagy a népéletből merített tárggyal. A maga tragikus ambivalenciáinak, fojtogató életérzésének s magát meg nem adó erkölcsi elszánásának is kitűnő, tárgyias kivetülései.
Hihetetlen lelkesedés fogadta őket. A nemzet elnyomói fölötti erkölcsi fensőbbségét és nagyságát ünnepelte bennük és e „fensőbbségre”, „nagyságra” alapozó tragikus optimizmusának jogát. A költő gyötrődő küzdelmét a bizonytalansággal, lírájának testvérhangjait nem tudták, s nem is akarták kihallani belőlük. A nemzeti érzés, akarat omnipotenciájának illúziójában élt e korszak. Nem ritka s magát kegyetlenül megbosszuló illúzió nehéz sorsú kis népek tragikus korszakaiban. Balladáit mindenesetre a Toldi egységes, egész nemzeti világképű s bizalmú folytatóinak fogadták el, s Jókai regényeinek drámai hangnembe fogott lírai társaiként olvasták őket.
Stílművészete, stíloptimalizmusa oly bravúrokat teremtett, a magyar nyelv, a magyar mondat mindenfajta, de főképp pszichológiai törvényszerűségeinek oly realizációit alkotta meg, melyeket fordítás soha nem érzékeltethet. Egyetlen sorban gyakran a legkülönbözőbb élmény-, ítélet-, látás- és távlatfajták találkozását, kereszteződését, szembesítését tudja megteremteni. „Ötszáz, bizony, dalolva ment, lángsírba velszi bárd” - mondja A walesi bárdok-ban: s csupán a mondatszerkesztés, a szórend segítségével rettenetet és büszkeséget, elégtételt és fenyegetést, pátoszt és gyászt, tragikumot és bizakodást, meditációt és kinyilatkoztatást egyesít, szembesít - egyetlen sor dikciójában. Micsoda extatikus erővel dobja föl ez a szórend, ez a sor végére vetett értelmező az elnyomottak, a legyőzöttek mártírgőgjét: mi tettük ezt, mi, velsziek! Sehol sem ragaszkodott a nyelv metaforikus szintjéhez oly következetesen, mint balladáiban. A balladaköltő Arany, e miatt a nyelvi kötöttség miatt is, recipiálhatatlan maradt a külföld számára. De kivált s eleve a műfaj korszerűtlensége, fölvirágzásának s problematikájának lokális „beltenyészeti” volta miatt. Hazájában azonban balladaözön keletkezett nyomában. A ballada a legnehezebb s a legkönnyebb műfaj. Epigonjai a legkönnyebbet választották. Ő viszont talán ezért, talán még inkább azért, mert a kívánt nagy epikumot ezek végül is nem helyettesíthették, fölhagyott a balladákkal.
Balladáit rajongó, a Buda halálá-t kötelező lelkesedéssel fogadták. S totális süketséggel. A közönség azt várta tőle, amit balladáiban kapni vélt, egész világképet s naiv, a nemzeti érzésben és akaratban jogát nyerő életbizalmat. S tragikummal való vívódást s szigorú tanítást kapott az érzés és akarat önismerő, intellektuális-etikus diszciplinálásáról, a kornak magas s a kortól idegen formában. A Buda halála így nemcsak a közönségnek nem adta meg azt, amit az tőle várt, hanem ennek következtében a költőnek sem. Nem nyújtott kommunikációs lehetőséget a nemzettel, nem bizonyult mandátumteljesítésnek, a bizonytalanság lekötőjének, s így személyisége elégséges védelmének sem.
(...)
Az idegenség és magány ennek a polgárosodásnak közepette akkor lett számára aztán menthetetlenül világossá és véglegessé, midőn 1867-ben a nemzeti függetlenség nagyrészt helyreállt, s létrejött a kettős Monarchia a maga álliberális, félpolgári-félfeudális világával. Ez a világ neki, a „herderi-vergiliusi” nemzeti epikusnak többé megbízást nem tudott adni. A trilógia többi részének megírásához lényegében hozzá sem fogott hát. A Magyar Akadémia főtitkári munkájába temetkezett, s a teljes Arisztophanész hangulatban, jelentésben és formában egyaránt hű tolmácsolásába. Mondják, Arisztophanésszel felelt korára. Lírája a szerepkeresés eszköze volt, s a szerep nem vált be. Seul le silence est grand - írhatta volna ő is most következő évtizede homlokára.
De nem keserű daccal, csak bölcs és fájó rezignációval: elégiával távozott. Halála előtt néhány esztendővel, midőn hivatalát lerakta, újra megszólalt. Nem azért, mert volt már ideje, hanem azért, mert nem volt már hivatala. „Szabad” volt immár, nem volt megbízatása. A klasszikusok erkölcsi tanítványa, a puritán parasztból lett „polgár”, a mandátumos ember, a nagy lélekismerő tudta, hogy a halál és „szabadság” kettős szorításában csak a „munka” védheti meg, a goethei schwerer Dienste tägliche Bewahrung. Amelyet ő (barokkos, klasszikus műveltségéhez illőn) per: nulla dies, sine linea mondogatott egyre.
A lantot, a lantot
Szorítsd kebeledhez
Ha jő a halál;
Ujjod valamíg azt
Pengetheti: vígaszt
Bús elme talál
- így adott a végső napokra magának feladatot, ha már társadalma nem adhatott. Mint Grillparzer vallomásának hőse, a világból kikopott alte Spielmann, játszott tovább.
Van hallgatód? nincsen?
Te mondd, ahogy isten
Adta mondanod.
Ezt a kései lírát lelkes, de szentimentalizmustól nem ment kultusz övezi. Nagy líra ez, valóban. A homo autumnalis, az őszi ember a maga közegében mozgott, s az öregember világának csodás fényű őszi tükrét adta. Első lírai korszaka magasságát s korszerűségét azonban ez a líra el nem éri. Pedig formailag sokkal egyenletesebb nála, és struktúrában is összetartóbb. S zártabb és egyneműbb is. De nem nagyobb művészi erő jelenlétét tanúsítja mindez. Kisebb energiájú, kevésbé divergens, lágyabb dialektikájú erőket tart egybe ez a líra. Lelkében, úgy látszik, már elfogadta, hogy korában és helyzetében a keresés és szembenézés egyedüli eredménye a keresés és szembenézés követelménye lehet. A Toldi-t ugyan befejezte, a megbízatásnak eleget tett, megírta a trilógia hiányzó középső részét, a Toldi szerelmé-t, de kétségtelen öniróniával, öreges, időfeledtető, bíbelődő játékkal tette ezt.
(1967)