- Arany János -
Férfiat éneklek, ki sokat s nagy messze rikoltott
sőt tett is valamit (kártyára kivált); ...
Így kezdődik Arany János legelső műve, Az elveszett alkotmány. Szatirikus hősköltemény hét énekben. Százötven nyomtatott oldalon.
(...)
Aranynak ezt az első művét nem ismeri senki. Az irodalomtörténet úgy tett vele, mint Petőfi Apostol-ával, kijelentette róla, hogy rossz vers, s ezzel a vakság homályát borította rá. Kortársai soha nem említik. Aranyt, aki valósággal bálvánnyá építettek ki, megtisztították ettől az ifjúkori szeplőtől. Tudtommal senki sem vette azt a fáradságot, hogy Az elveszett alkotmány-t komolyan végigolvassa. Hogy kiválogassa a szemétből az aranyat. És hogy következtetéseket vonjon le belőle.
Vörösmarty, mint a bíráló bizottság egyik tagja, azt mondta rá, hogy nyelve olyan, mintha irodalmunk vaskorát élné.
Most, nyolcvanöt év távolságából meg akarom fellebbezni ezt az csípős megjegyzést a halhatatlanság előtt. Az írót már nem lelkesíthetem azzal, hogy nekem tetszik, tehát csak folytassa. Mert az író szokott érzékenységével olyan komolyan vette a Vörösmarty megjegyzését, hogy elvesztette ezt az alkotmányt, és soha többet nem tért vissza hozzá.
Pedig csak tessék megfigyelni, hogy szólnak ezek a vaskorbeli sorok:
És mivel érdemlé, hogy hét tömör éneken által
Emlékét az utókor előtt örökítsed, ó Muzsa?
Nemzeteket gyilkolt? vérben fürödött? vagy erővel
Foglalt földeket el, mellyek nem voltak övéi?
(...)
Korunk szociális és tiszta emberi hangja ez. Ezekben a sorokban jelenik meg először az a szociológiai szemlélet, amely csak most, szinte száz év múlva nyert polgárjogot Magyarországon.
Az ember nem is érti a falusi kis segédjegyzőt, aki ennyire megelőzte korát. Ki ez az ember, aki így merészel s tud szólani. Egy világtalan szegény paraszt fia, aki tizenhárom éves kora óta kenyeret keres s közben elvégzett hat és fél gimnáziumot, de milyen tanulás volt az, amit ő itt Nagyszalontán megszerezhetett. Hat osztályt itt végez el a tanár és tanterv nélküli iskolában, mai szemmel nézve teljesen iskolázatlan. Autodidakta, aki itt az Alföld legsarkában már megtanult németül, kezd angolt és franciát tanulni, már belekóstolt Goethébe és Shakespeare-be. Egy betűfaló parasztfiú, aki már túl van élete válságain, már járt külföldön: Debrecenben, Kisújszálláson és Máramarosszigeten, s most örül, hogy révbe ért, úri kisasszonyt kapott feleségül, és biztos kenyere van.
(...)
Írónál, aki emberek elé kiáll s véleményt mond, ítéletet és tanítást, legbecsesebb emberi kvalitás a tehetség után mindenesetre a bátorság.
Nem különös, hogy az az Arany János, aki gyáva ugyan sose volt, de oly óvatosan bátor, hogy forradalmi lapszerkesztéséért semmi baja sem lett, sőt az abszolutizmus kormánya elengedte neki a tanári vizsgát... Aki azt írja Tompának, hogy meghallotta, hogy a magas kormány parancsot adott Bécsben, hogy a tanároknak nem szabad rebellis szakállt viselni. A Befehl még csak Kecskeméten volt, de ő már Nagykőrösön megborotválkozott. Az az Arany, aki mint szerkesztő később a vesékbe is belenézett, hogy hol találja meg a motívumokat, amelyekkel vitatkozó munkatársait összebékítse - ebben az első költeményben még a legszélsőségesebb forradalmárok nyelvén beszél.
Nem lázító hanggal. Arra már ekkor sem kapható, hogy a saját nevében egyetlen kritikai szót is kiejtsen. De a tények felsorolása és bátor tárgyalása az örök ítéletre apellál.
(...)
Nem tudom, a két kép közül melyik irgalmasabb. Arany egyáltalán nem érezte meg, hogy nagy dolgok forrnak. Nem volt vates. Nem volt hős. Nem adta át magát semminek. Fölötte maradt mindenik iránynak s minden távolságnak. Nem volt politikus, és nem volt ideáloknak harcosa egy pillanatig sem a politikában. Nagyon jellemző, hogy késő öregkorában keservesen panaszkodik sógorának, hogy nincs kedve hazamenni Szalontára, mert mindjárt színt kell vallani. Úgy érezte, jobb neki Pesten élni, elbújva, magában. Deák Ferenc távoli jóakaratát érezve, Csengery Antal közeli barátságában s a kormány békéjét és kedvezését élvezni. A szegény költő, aki a legtávolabbi ideálokat imádja, hogy a közeli cselekvés elől mentes lehessen.
Kevés költő és író volt, aki oly kevéssé volt politikai egyéniség. Arany inkább abba a tudós fajtába tartozott, amelyik a noli me tangere elzárkózottságával éli az emberiség életét.
(...)
Soha többet egész életében a közélet kritikáját nem gyakorolta.
Még egyszer megpróbálkozott lelkének ezzel a vágyával. A szabadságharc után megírta A nagyidai cigányok-at, amelyben a nagyszerű forradalomnak akarta szatíráját adni. Az sem sikerült. Nem sikerült, mert már annyira elburkolta a dolgot, hogy még utólagos magyarázat alapján sem lehetett felismerni az életet, amelyet keserűen bár, de őszintén meg akart verni. Megrajzolta Csóri vajdát, de nem merte Kossuth Lajost írni meg benne. Megrajzolta a letört cigányforrongást, de nem merte a forradalmat felismertetni a rajzban. Túl objektiválta. Túlságosan is cigánybandát szerepeltetett Nagyidán, s a cigánytípusokban nem találjuk meg a mi forradalmunk hőseit, a Szemere Bertalanokat és Dembinszkieket, a Görgei-típust, a gyémántos Madarászt és a többi vezető egyéniséget. Elpipiskedett az üstfoltozó cigányokon, és csak egy-egy csípős sorban véljük felismerni a modellt...
Nem mert nagyot cselekedni, csak ügyes dolgot csinált.
És még ez is úgy hatott kortársaira, mint blaszfémia. Azt írja róla a kritika, hogy egy „fényes elmének szerencsétlen eltévelyedése”.
Szegény Arany, a legbátrabb ember tudott volna lenni, ha mert volna, de nem mert. Nem mert, mert szegényt megijesztette az élet. Tizenhét éves korában ment keresztül a lelki összeomláson, s a család és a pénz gondjába süllyedt, s távolról sem pendíthetett meg olyan húrt a lanton, amely disszonáns hangot adhatott. Lúdas Matyi volt ebben az első eposzában, s pedig szó szerint Lúdas Matyi, mert költői mintaképe Fazekas Mihály Lúdas Matyi-ja volt, amelynek nyelvére, stílusára, észjárására tisztán rá lehetett ismerni ebben a szatírában. Nem volt sikere vele.
Kanyarodott hát egyet: visszament Gyöngyösihez. A XVII. század kedves költőjéhez, Gyöngyösi Istvánhoz, és ez a népszerű epikus, ez a remek nyelvű, locsogó öregúr, akinek a versei kétszáz éven át kielégítették a magyar közönséget, valóban felséges mintakép lett számára. Megírta a Toldi-t, amelyben már nincs szatíra, hanem őszinte öröm a régmúlton, a Lajos király bandériumát pingálgatta ragyogóra, s elfeledte, hogy ott és akkor is keserves lett volna a költőnek...
(...)
Arany csak két ízben volt ifjú és bátor és szabad ember: első és utolsó munkájában: Az elveszett alkotmány-ban és az Őszikék-ben.
(1931)