A második rész előtt álló prózai bevezető elmondja, hogy itt a feleségétől való elválása után szerzett énekek következnek, melyeket jobbára ahhoz a hölgyhöz írt, akit a latin költők mintájára álnéven nevez meg. Ezt a nevet, Julia nevét Joannes Secundustól veszi. Az az ókori irodalomban szokás volt, hogy a költők valamilyen irodalmi álnevet adtak kedvesüknek. Catullus Lesbiához írja verseit, Tibullus Deliához, Ovidius Corinnához, Propertius Cynthiához, és még hosszan folytathatnánk a sort. A leginkább kitalált, fiktív női neveket Horatiusnál találjuk, mint pl. Lalage (görögül: „Fecsegő”). A reneszánsz humanistái is hasonló álneveket adtak a verseikben szereplő hölgyeknek, mint antik mintáik. A versgyűjteménynek ebben a részében már nem az archaikus, hanem a reneszánsz udvari költő verseit olvashatjuk.
Az udvari szerelem lényege a következő pontokban összegezhető:
1. A hölgy rangban a költő felett áll, a hölgy hűbérúr, a költő hűbéres, ezért a középkori trubadúrok például „Uram”-nak (midons vagy Senher) szólítják hölgyüket. A hölgy csak férjes asszony lehet, a költő általában nőtlen.
2. A (hűbéres) költő (szerelmi) szolgálattal tartozik hölgyének.
3. A hölgy ezért fizetséggel tartozik lovagjának, de a fizetség módját és mértékét nem a lovag, hanem a hölgy határozza meg.
4. Mivel a hűbéri rendszer csúcsán az Isten áll, mint legfőbb hűbérúr, ezért az istenes vers szerelmes versként is értelmezhető, és viszont.
5. Mivel a platóni szerelemtan szerint a szerelem valami magasabbrendű felé való törekvés, a hűbéri szerelem platonista szerelemként is felfogható.
A neoplatonizmus az a szellemi irányzat, amely az ókori filozófus, Platón műveinek hatására jött létre. Egyik központi része a szerelemtan, mely szerint a szerelem nem más, mint az isteni szépség és tökéletesség iránti vágyódás. A szerelmes ugyanis az isteni szépség és tökéletesség visszfényét látja meg a szeretett lényben, és valójában ez után törekszik. Az istenség felé vezető út utolsó állomása az ascensio, az istenséghez való emelkedés, és a vele való azonosulás. Petrarca Daloskönyve például ilyen ascensióval ér véget.
Balassi Bálintban nemcsak az udvari szerelem eszményének magyarországi meghonosítóját tiszteljük, hanem a verstani újítót is. A régi magyar versre az izometria (minden ütem ugyanannyi szótagból áll, minden sor ugyanannyi ütemből és minden versszak ugyanannyi sorból) és az izorímesség (mindig ugyanaz a rím: a-a-a-a stb.) volt jellemző. Balassi bonyolultabb képleteket is alkalmazott, kialakította a róla elnevezett Balassi-versszaktípust.
A Balassi-versszaktípus rímképlete: aab, ccb, (ddb, stb.). Metrikai képlete: ha x=pozitív egész szám: x x x+1, x x x+1, (x x x+1, stb.) (pl. 5 5 6, 5 5 6 vagy 667, 667, 667, 667).
A versszaktípus legismertebb példája az ún. reprezentatív Balassi-strófa. Ennek képlete: a6 a6 b7, c6 c6 b7, d6 d6 b7. A versszak tehát valójában három hosszúsorból áll (b-rímek), s minden sorban vannak belső rímek. Például:
„Egy kapu közében juték elejében vidám szép Juliának,
Hertelen hogy látám, előszer alítám őtet lenni angyalnak,
Azért ő utába így szólék utána, mint istenasszonyomnak.”
(38.8.)
„Vitézek mi lehet ez széles föld felett szebb dolog az végeknél?
Holott kikeletkor az sok szép madár szól, kivel ember ugyan él;
Mező jó illatot, az ég szép harmatot ád, ki kedves mindennél.”
(61.1.)
Vannak olyan szövegkiadások, ahol a betűméret és a margó szélessége miatt nem férnek ki egy sorba a Balassi-strófa hosszúsorai. Olyankor általában hat sorba tördelik a versszakokat, úgy, hogy a hetesek mindig új sorba kerüljenek. Ez a módszer olyan gyakorivá vált, hogy sokszor már olyan helyen is hat sorban közlik a verseket, ahol három sorban is lehetséges volna a Balassi-strófák megjelenítése.
A Balassi-strófát a leggyakrabban a Juliáról szerzett énekekben használja a költő. Persze azért ott is akadnak más versformában írott énekek, mint például a 39., melyben arról ír, „hogy Juliára talála, így köszöne néki:”
„Ez világ sem kell már nekem
Nálad nélkül, szép szerelmem,
Ki állasz most énmellettem,
Egészséggel, édes lelkem.”
(39.1.)
A versszakok képlete: a8 (4,4), a8 (4,4), a8 (4,4), a8 (4,4). E vers egyszerű formája azt az illúziót kelti a versgyűjtemény olvasójában, hogy a költő valóban így köszöntötte hölgyét, amikor a 38. énekben megénekelt kapuközben találkozott vele.
A köszönővers első strófája az üdvözlést és a megszólításokat tartalmazza. A köszöntés: „egészséggel” a latin „salve” = „légy egészséges” formula magyar megfelelője.
A vers további részei sem tartalmaznak mást, mint megszólításokat: „szép szerelmem”, „édes lelkem”, „szép Juliám”, „én szívem, lelkem, szerelmem”, „én fejedelmem”. Ezek a megszólítások persze mindeközben állítások is, csak a névszói-igei állítmány igei része, a „vagy” hiányzik belőlük. Van, ahol a strófa látszólag megszólítással indul, s csak később derül ki, hogy állításról van szó:
„Én bús szívem vidámsága,
Lelkem édes kívánsága,
Te vagy minden boldogsága,
Veled Isten áldomása.”
(39.2.)
Ezt a retorikai alakzatot – ahol ugyanaz a mondatrész csak az egyik szószerkezetben van meg, de beleértődik egy vagy több másik szószerkezetbe is, ahonnét az ilyen mondatrész hiányzik – zeugmának nevezzük. A vers mondatainak egy része közölésként is értelmezhető.
A vers egyre bonyolultabb mondatokat, egyre cifrább megszólításokat alkalmaz, míg az 5. versszakban már elfulladva nem tud mást, mint ismétléseket és metaforákat halmozni, s egy újabb köszöntéssel és megszólítással fejezni be a versbeli beszédet:
„Szerelmedben meggyúlt szívem
Csak tégedet óhajt lelkem,
Én szívem, lelkem, szerelmem,
Idvöz légy, én fejedelmem!”
(39.5.)
A szóismétlések szerkezete az ötödik versszakon belül: abc-bca, az egyéb szavakat is figyelembe véve axbxcd-bcaxdx. Az strófa utolsó szava, a fejedelem, az udvari szerelem terminológiájából való, az köszöntés pedig a vallásos szókincsből. Balassi úgy hajlik meg Julia előtt, mint Gábriel arkangyal az istenanya előtt, de a földi úrnő, Julia válasza más, mint Máriáé volt, mosolya éppoly rejtélyes, mint a Mona Lisáé:
„Juliámra hogy találék,
Örömemben így köszenék,
Térdet-fejet néki hajték,
Kin ő csak elmosolyodék.”
(39.6.)
Ez a záróstrófa a régi magyar versekben gyakori kolofónt idézi, melyet Balassi maga is többször alkalmazott. A kolofón a vers szereztetésének körülményeit meséli el: mikor, hol és ki szerezte a verset, s milyen alkalomból. Például:
„Mikor fényes bogár Szent Ivány hóban jár a nyárnak közepében,
Ajánlván lelkemet akkor egy szép szűznek áldozatul kezében,
Szerzém ez versekben az másfélezerben és az nyolcvankilencben.”
(59.6.)
Balassi Julia-versei a latin nyelvű humanista bókversek mintjára íródtak. A humanisták az ókori szellemiséget és az ókori irodalmat tekintették mércéjüknek. Úgy írtak, ahogy ókori elődeik. Verseik nyelve és nyelvezete is az antik mintákhoz igazodott. A szellemes antik görög udvarló epigrammáknak a hatása erősen érezhető Balassi mintáin, főképp Hieronymus Angerianus versein. A petrarkisták, azok a költők, akik Francesco Petrarca Daloskönyvének modorában írták szerelmesverseiket, egyúttal ennek az ókori epigrammaköltészetnek a követői, ahogy Angerianus is. Verseikre jellemző, hogy a szerelmes férfi sokat gyötrődik „búszerő szerelme” miatt, folyton sír és sóhajtozik, a hölgy pedig, a dolce nemica, az édes ellenség, szép, vidám, és semmiféle kínt nem érez.
A humanista bókversek alapja a szellemesség. Az egyszerű hasonlat („Két szép társa közt mint Venus asszony tetszik, hogy veszteg áll”, BALASSI 6.2.2.) vagy metafora („Én édes Ilonám, tizedik bölcs múzsám... Te vagy negyed Charis”, RIMAY János) itt már kevés. A felsőfok, a „szuperlatívusz... a kifejezés alaphangja...”, „az egész humanista költészetben a túlzás az egyetlen kifejezési mód”. (Eckhardt, 1913.) A 42., Fáradsága után... kezdetű ének arról szól, hogy Cupido, a szárnyas szerelmisten, Julia ölébe száll, mert összetéveszti őt Venusszal. Minden szóképnél ügyesebb bók ez a költői lelemény, (Balassi terminusával: inventio poetica illetve versszerző találmány,) hiszen mi bizonyítaná jobban Julia szépségét, mint az, hogy a saját anyjával, a szépség és a szerelem istennőjével téveszti őt össze a kis Cupido. A Szerelem s Julia... kezdetű 48. ének Cupidót és Juliát hasonlítja össze, a Szerelem ugyanis Cupido másik nevének, az Amornak magyar fordítása.
Ókori verses műfaj. Disztichonokból áll, ezt egy hexameter és egy pentameter alkotja. Az epigramma eredetileg sírvers volt, emiatt rövid és tömör. Később csattanóra végződő, rövid verset jelent.
Publius Ovidius Naso (Sulmo, Kr. e. 43. – Tomi, Kr. u. 17/18.), híres római elégiaköltő.
Joannes Secundus: (Haaga, 1511. november 14–Uttrecht, 1536. szeptember 24.), igen híres, latinul író reneszánsz költő. Legismertebb műve a Csókok könyve (Basia). Balassira az ő költészete is hatással volt, tőle vette át a Julia nevet.
Hieronymus Angerianus nápolyi költő az 1500-as évek elején. Balassi az ő latin nyelvű epigrammáit használja fel legtöbbször.
Francesco Petrarca: (Arezzo, 1304. július 20. – Arqua, 1374. július 20.) olasz reneszánsz költő, fő műve a Rerum vulgarium fragmenta vagy Canzoniere, azaz Daloskönyv.
Charis: A 3 khárisz vagy grácia (Gratia) a tavasz három szépséges istennője. A negyedik Charis éppolyan kifejezés, mint a tizedik múzsa (a múzsák száma kilenc), vagy a világ nyolcadik csodája (hét volt); azt jelenti, hogy a megnevezett azok közé illenék a tulajdonságai alapján.
dolce nemica: (e.: dolcse) A perarkista versek hölgye. Szó szerint: édes ellenség. Balassi „szerelmes ellenség”-nek fordítja.
közölés: az ütemek cserélgetésével létrehozott szabálytalan szórend. Pl. Arany: „Össze az agg ember rogya két térdére” ahelyett, hogy: két térdére összerogya az agg ember.
Balassi korában a „vers” szó „versszak”-ot jelentett, amit mi ma versnek hívunk, azt ők „ének”-nek nevezték.
Rimay János (1573–1631) költő, Balassi tanítványának vallotta magát, szándéka Balassi verseinek kiadására sikertelen maradt.
Venus fiacskája, a szerelem istene. Másik neve Amor. (Görögül Erósz.) A név ejtése: a „c”-t „k”-nak ejtjük.
Venus a görög Aphrodité, a szépség és szerelem istennőjének római megfelelője. Vagy ő, vagy fia, Cupido (Amor) ébreszti a szerelmet. A név régi magyar ejtése (a rímekből is kitűnik) nem „sz”-re, hanem „s”-re végződött.