A gyűjtemény utolsó két darabjában a bejtek előtt is megemlített bujdosás-téma kerül előtérbe. A 65.[LXXIV.] a bujdosókat vezérlő Isten segítségét kéri, a 66-ban [LXXV.] pedig búcsút vesz hazájától, barátaitól, és mindentől, ami kedves volt neki, újra búcsút mond „szerelmes ellenség”-ének, azaz Juliának is, majd tűzre veti verseit:
„Ti penig, szerzettem átkozott sok versek,
Búnál kik egyebet nekem nem nyertetek,
Tűzben mind fejenként égjetek, vesszetek,
Mert haszontalanok, jót nem érdemletek.”
(66. 10.)
A versek elégetése és a költészet megtagadása nem ismeretlen téma az irodalomban. Halálos ágyán Vergilius is azt kéri, hogy égessék el be nem fejezett Aeneisét. Az első 33-as gyűjtemény végén még elég volt a bűnbánat, itt már zarándokká kell válnia, hogy vezekeljen, és elnyerje a bocsánatot, mely a felejtéssel azonos. Ha a versgyűjtemény az Ó, én édes hazám...-mal végződnék a verseskötet ascensiója már bizonytalanabb lenne, de a misztikus értelmezés szerint mégis megtisztuláshoz vezetne. A 33. ének után a mennyország, a 66. után a tisztítótűz várna a lélekre. De a gyűjtemény még nem ért véget.
Publius Vergilius Maro, (Andes, Kr. e. 70. október 15. – Calabria, Kr. e. 19. szeptember 21.) a római irodalom legnagyobb epikusa. Főműve, az Aeneis a rómaiak nemzeti eposza.