A Katonaének után egy töredékesen ránk maradt prózai megjegyzés következik, majd 9 istenes ének. Ezt a kilenc istenes éneket az elmúlt két évtizedben nem tekintették az eredeti gyűjtemény részének, ittlétüket másolói hibának tulajdonították. Kiderült azonban, hogy mégiscsak Balassi helyezte ide őket. Az azonban nem elképzelhetetlen, hogy a verseket megőrző Balassa-kódexben található sorszámozásuk (62–70.) nem a költőtől, hanem valóban egy másolótól származik, és a kilenc ének eredetileg számozatlanul szerepelt volna itt, ahogy később a szintén kilenc török bejt is számozatlan. Ezért a következőkben kettős sorszámmal jelezzük, hogy mikor melyik versről van szó. A római számok a kódex szerinti sorszámot adják, az arab számok pedig a rekonstruált számozást tartják (ez azonos az elmúlt évtizedekben megszokottal).
Az itt következő istenes énekekben a humanista zsoltárparafrázisok, azaz a bibliai zsoltárok átköltései szolgáltak Balassi mintájául. Theodor Beza francia, és George Buchanan, skót költő latin nyelvű verseit dolgozta át magyarra. A versek egymásutánját gyakran motivikus összefüggések adják, akárcsak Petrarca Daloskönyvében. Az elsőt [LXII] a 3. strófa így kapcsolja szövegszerűen a 61. 5. strófájához.:
„Áldj meg vitézséggel, az jó hírrel, névvel,
Hogy szép tisztességgel mindent végezzek el,
Öltöztess fegyvereddel, jó ésszel, bátor szívvel!”
(LXII. 3.)
„Az jó hírért, névért s az szép tisztességért ők mindent hátra hadnak,
Emberségről példát, vitézségről formát, mindeneknek ők adnak,
Midőn, mint jó rárók, mezőn széllyel járók, vagdalkoznak, futtatnak.”
(61.5.)
A LXII-ben (Nincs már hova lennem...) azért könyörög Istenhez, mentse meg őt, hogy megmaradván dicsérhesse:
„Kiért dicsérhessen lelkem mindenképpen,
Hogy mindenek ellen megtartottál épen,
Áldott Isten, hála légyen néked örökké, Ámen.”
(LXII. 5.)
A következő istenes ének [LXIII] (Az én jó Istenem...) már ez az ígért dicséret:
„Kiért áldom nevét és nagy kegyelmét, míg ez testben élhetek”
(LXIII. 2. 1.)
„Kiért én megállom nagy fogadásom, s őtet holtig dicsérem”
(LXIII. 4. 1.)
A következő éneket [LXIV] (Az te nagy nevedért...) az Az én jó Istenem...-mel az Isten nagy nevére való hivatkozás kapcsolja össze.
A LXV. (Mennyei seregek...) megint egy dicséret.
Emlékeztetőül az eddigiek:
LXII.: könyörgés
LXIII.: dicséret (csak én)
LXIV.: könyörgés
LXV.: dicséret (én és ti, a seregek)
Ezután három himnusz [LXVI–LXVIII.] következik a Szentháromsághoz. Az első megint egy személyes könyörgés, a másodikban a seregek urához könyörög, a harmadikban pedig – meglepő módon – a jó házasságért imádkozik a Szentlélekhez.
A Szentlelket galamb képében szokás ábrázolni, s a követező versben is egy galamb jelenik meg: a LXIX-ben „a Noé bárkájából elrepült galamb állapatjához” hasonlítja saját lelkének állapotját. A LXX-ben megint egy állat képhez, „a szomjú szarvas”-hoz hasonlítja lelkét. A LXIX. könyörgés, a LXX. pedig inkább buzdítás, melyben saját „elbágyadt” lelkét biztatgatja.
Az istenes versek nem az Isten dicséretével végződnek. Nincs platonikus ascensio, emelkedés az Istenséghez. A beszélő a földön marad, menekül, mint az űzött szarvas, egyetlen segítsége van csak, s ez sem kívülről jövő, azért imádkozik, hogy ne hagyja el a hit és a remény:
„Mint Jordán és Hermon, fogyhatatlan hitem, legyen erős lelkem.”
(LXX. 10. 4.)
Francesco Petrarca: (Arezzo, 1304. július 20. – Arqua, 1374. július 20.) olasz reneszánsz költő, fő műve a Rerum vulgarium fragmenta vagy Canzoniere, azaz Daloskönyv.
Theodor Beza: (1519–1605) hugenotta humanista.
George Buchanan: (1506–1582) skót humanista, akinek versei Balassi mintájául szolgáltak, s valószínűleg az ő Jephta c. darabját készült magyarra átdolgozni.