A dolgozat negyedik
nagyobb egységében A feleségem történetén
keresztül Füst regényének zeneiségével foglalkozom.
Mindenféle ismétlés
ritmust, zeneiséget ad egy műnek, tehát maguk a motívumok is. Van azonban
egy ennél „hallhatóbb” zeneisége is Füst Milán prózájának.
Füst Milán prózájának
nyelve régóta foglalkoztatja a kritikusokat. Rónay György már az Adventről megállapította, hogy a
„versszerűen lüktető, izgatott, muzikális próza mintegy zenekíséretet
szolgáltat”[1] a műhöz (igaz, az Advent Nyugat-beli megjelenése és
első kiadása sokkal zaklatottabb, írásjelekkel sűrűbben
megtűzdelt volt, mint az életműkiadásban szereplő kései
változat), Nagy Pál pedig egyenesen „struktúra-teremtő nyelvi
szertartás”-ról ír[2]. Némileg más a nyelve Az aranytálnak – Kosztolányi[3] meg is jegyzi: a Nevetőkhöz képest
lírai nyugalom jellemzi e művet, melynek nyelve nem egyszerű, hanem
egyszerűsített. Angyalosi Gergely a Szakadékról
írja, hogy a „mondatokat szétfeszíti ez a belső feszültség”[4]. Németh László pedig a Kapitány feleségéről is
megjegyezte: formája „verspróza”, melyekben túl sok a jambus:
„Mennyi
skandáló mondat, bekezdés van ebben a regényben.[5]”
Bori Imre[6] épp e művekkel szemben tartja az
„édes, új stíl” képviselőjének az Amine
emlékezetét, melyben a hétköznapi és az emelkedett egyaránt
meglelhető.
Füst sokáig kiadatlan
regényének, A mester én vagyoknak
egyik legnagyobb fogadtatási problémája abból adódott, hogy Füst szándékoltan
ugyanúgy jambusban írta e regényét, mint a drámákat. A kortársak emiatt inkább
elmarasztalták[7], mint dicsérték – ő maga nem
találta sikerültnek a kísérletet: úgy érezte, túlzott erőszakot kellett
tennie a nyelvi matérián[8]; és a kritika is kiábrándította. Végül a
következő tanulságot vonja le:
„Nem ezt
akartam. – – Jó volna új munkába kezdeni, no de mibe, ha nem vagyok igazi
elbeszélő? S a vízió nagy érzékletessége sem erényem? Kényszerítsem bele
magam egy nem nekem való hangba? Vagy folytassam ugyanezt?”
És később:
„Nyugvópontok
kellenek, – szürkeségek, annyi izzás után.”[9]
De Füst nem veti el a
metrikus próza lehetőségét később sem. Esztétikájában – mely
köztudomásúlag a háború előtt írt napló esztétikai megállapításait önti
formába – a következőt olvashatjuk:
„Kétségtelen,
hogy mai nyelvünk, bármily nagyszerű ritmikai és csengési lehetőségek
rejlenek is benne, az élő beszédben szétesőnek, darabosnak tetszik,
minthogy fejlődése során nem a mondat-, hanem a szó-hangsúly felé
terelődött. […] a magyar nyelvben a mondat-ritmikai periódus
nagyszerű lehetőségei rejlenek kihasználatlanul, holott úgy lehet,
nyelvünk fejlődésiránya nem is ilyen volt valamikor. […] Véleményem
szerint ilyesmiben mindenkor indulataink a döntő tényezők, mindenütt
a világon, olyannyira, hogy számtalanszor az értelem rovására is hatnak, és
mindenkor arra teszik az ihletet hajlamossá, hogy a voltakképpeni
mondanivalókat a jóhangzás vagy még inkább a ritmikai periodicitás kedvéért
elferdítse.”[10]
A feleségem története is erőteljesen metrikus. Füst úgy érezte, a regény minden
szavát, szótagját meggondolta – erről tanúskodik a többezer oldal kézirat
–, ez mégsem óvta meg a kritikától. A kortársak – azok, aki egyáltalán
észrevették a regényt – ismét kritizálták nyelvét. A korabeli kritikák közt nem
kevés a politikai-faji rosszindulat, de a komolyan vehető irodalmárok[11] is alig-alig vették észre[12] a bravúrt. Fülep Lajossal[13] a bimbózó barátságból komoly ellentét
lesz épp ennek kapcsán. Fülep „pesti jiddis zsargonnak” nevezi a regény nyelvét[14], mely „nem konveniál”, a stílust pedig
„folyamodványstílusnak”[15]. Füst elutasítja ezeket a vádakat,
válaszában azt írja, e nyelv az élő magyar nyelv[16], s a dallam „szonáta-sorozatát” említi.
A pozitív elődök közt Tersánszkyt, Móriczot és Krúdyt hozza fel, Ambrus
Zoltánt viszont negatív példának tartja. Érdekes, Asbóth Jánost, aki talán a
legtöbb nyelvi jegyben (ritmus, mondathasadás, indulat és mondandó összefüggése[17]) tekinthető Füst előfutárának,
nem említi.
A Füst
Milán-kritikában vissza-visszatérő téma az író nyelve. Már a háború utáni
kritikusok közül Kunszery Gyula felhívja figyelmünket arra, hogy A feleségem történetének nyelve
időnként szinte szabályos hexameter. Ő a következő példákat
említi a regényből:
„Mármost
mért fél ő, hogy itt leli majd a halálát? – De különös. Nem volna jó a
végire járni?” „Borjúhúst ettem, forrón; a javából, a combját”.
Kunszery a
következő tanulságot vonja le:
„Semmiesetre
sem állíthatjuk, hogy ez szándékolt lenne. De nem is lehet véletlen. Hiszen a
regényt – költő írta.”[18]
Vitába szállnék e kérdésben
a kritikussal: a Mester én vagyok és
Füst idézett elméleti írásai alapján egyértelműnek látszik a
szándékoltság. Csakhogy a regény nem végig ritmikus. De ez talán annak
köszönhető, hogy Füst megfogadta Gelléri tanácsát[19], s a zenei „izzás” után is beépíti a
„szürkeségeket”, a nyugvópontokat.
Vidor Miklós a
szórendre és a kötőszavakra figyel fel, ezek alapján mondja, hogy a regény
stílusa „remekbeszabott, ízlelhető”[20]. Bóka László szerint is „mondatról
mondatra van megkomponálva”[21] Nagy Sz. Péter[22] a kérdőjelekre, a mondatkezdő kötőszavakra
hívja fel a figyelmet. Fehéri György[23] viszont visszatér Fülep kritikájához:
„mintha idegenből lenne fordítva”, jegyzi meg a regény nyelvéről.
Összegezve mindezen
kritikákat, a következők mondhatók el Füst Milán prózájának
nyelvéről: kezdettől közel áll lírájához[24] és az élőbeszédhez, jellemző
rá a szaggatottság, a gyakori mondathasadás, a sok kérdőmondat, a sok
kötőszó, a stílusrétegek keveredése. Kivételt képez talán Az aranytál, harmonikusnak tűnik a
vele csaknem egyszerre írt Advent, de
zavaró, fárasztó a próza nyelve a Szakadékban,
A kapitány feleségében és A mester én vagyokban. Újra harmonikussá
válik az Amine emlékezetében. A feleségem történeténél megoszlik a
kritika arról, mennyire sikerül harmóniába hozni a stílust és a tartalmat – én
itt azokkal értek egyet, akik úgy vélik: sikerült. Nézzük meg, mi a különbség a
– véleményem szerint is – fárasztó A
mester én vagyok és A feleségem
történetének stílusa között.
Bizonyítani nem
tudom, de úgy vélem, A mester én vagyok
kudarcából Füst levonta a tanulságot: a jambikus próza túl kötött ahhoz, hogy
visszaadja az indulatokat és érzelmeket. A Látomás
és indulat a művészetben a nagyrészt megsemmisült Napló esztétikai anyagának rendszerezéséből született, az alapgondolat
mindenesetre kész volt a harmincas években. Eszerint a formának a tartalomhoz
(a tartalom indulatához) kell alkalmazkodnia. A jambusnál kötetlenebb metrikai
forma, amely A feleségem történetében
olvasható, csaknem végtelen variációs lehetőséget ad anélkül, hogy
elveszítené zenei ritmusát – így képes egyrészt arra, hogy alkalmazkodjék az
indulathoz (tehát a forma a tartalomhoz, és nem fordítva, mint az
előző regénykísérletben), másrészt arra, hogy az indulatok által
létrehozott forma önálló életre keljen, önálló (zenei) struktúrát alkotva a
műben.
A regény teljes
zenei-metrikai elemzésére jelenleg nincs mód. Ehhez szükség lenne a kritikai
kiadásra, mellyel bizonyíthatnánk a szerző szándékát, ha kellő számú
példát találnánk arra, hogy a szövegváltoztatás zenei okra vezethető
vissza. De minimálisan egy betűhív kiadás kellene ahhoz, hogy láthassuk,
Füst mely szótagot szánta rövidnek, melyet hosszúnak[25]. Füst Milán helyesírása a mai
helyesírási normától nagyban eltér, de nem szabálytalan. Időnként következetesen
hosszú magánhangzókat használ ott (például az -ul, -ül toldalékban), ahol a helyesírás rövidet ír elő – és
fordítva. Máskor viszont ingadozást tapasztalhatunk a toldalékok
magánhangzó-hosszúságában (például a -ból,
-ből ragban). Valószínűleg helyesírásában is a beszélt nyelvet
képezte le, vagyis olyan hosszúnak írt le egy szótagot, amilyennek hallotta. A
teljes verstani elemzéshez egyedül egy ilyen kiadás adna lehetőséget.
A jelenleg
elérhető kiadások – ha nem tekintjük a bennük lévő sajtóhibákat[26] – a regény végső változatának
szövegét tartalmazzák, a mai helyesírási normához igazítva. Ezek alapján a
metrumot részlegesen érdemes vizsgálni (és az említett okok miatt az eredmény
nem lesz pontos). Ám még ebből is levonható a tanulság: A feleségem történetében nem a jambus a
nyelv metrikai alapja, hanem a daktilusz. Figyeljük meg az alábbi példákat
ebből a szempontból.
Nem hiszem, hogy ha
Füst Milán egy-egy verssorát és A
feleségem történetének egy-egy mondatát egymás mellé tesszük, lényeges
nyelvi és zenei különbséget találunk. Lássunk néhány példát, előbb a
verssorokból:
„Szegény
varrónők tűje az égben néked táncol az ablak előtt.” (A holdhoz)
„Tavasszal
még mélyebb a borúlat s az éjszaka mélyebb” (A jelenés)
„S pisla
szeméből könnyei hulltak az Istenség lába elé.” (Öregség)
S most néhány mondat A feleségem történetéből:
„Közvetlen
a víz partján volt ugyanis egy kis kellemes kocsmaféle künn a gáton, ahol
úgysem igen jár ember ilyenkor, nagy csend is volt hát körülötte, s ez mind
nagyon hívogató volt.”
„– Igen,
láttam a ferdepofájú Ridolfit. – S ezt úgy mondtam ki valószínűleg, mint a
vadállat.”
„Hogy
már-már az járt a fejemben, nem fognak-e megrepedni a sok vitamintól?
Mentem hát a fenébe.”
Egyikre se mondanánk,
hogy szigorúan kötött a metrum. De azt sem, hogy szabadvers, ahogy azt sem,
hogy próza vagy akár beszélt nyelv. A határ mindenesetre legkevésbé a verssorok
és a próza-mondatok közt van. Vagyis igaza volt már Nagy Zoltánnak (1914), hogy
Füst költészete a „vers libre”-nél kötöttebb. Kolnai Aurél (1922) pedig így
fogalmaz:
„…az
időmértékes és gondolati ritmus egy magasabb, a költő életérzésével
összefüggő szintézisének adja példáját”.
De legtökéletesebben
Radnóti adja vissza ezt a formát:
„Lírájában
az időmérték, ahol oldott, sajátosan oldott, ahol kötött, ott sajátosan
az, de mindig a formai törvényszerűség alakítja a versét és teszi
szigorúan zárt forma-alkotássá.”[27]
S ugyanezt
mondhatnánk el A feleségem történetének
kötöttebb részleteiről is. Végül idézzük mégegyszer Füstöt:
„Aki nekem
ennél szebb dallamokat mutat a magyar próza nyelvében, annak fizetek valamit”[28].
Anélkül, hogy
belefolynánk a ritmikus prózai kutatásokba, érdemes e kérdés kutatóitól néhány
alapvető megjegyzést felidézni. Mindenekelőtt azt, hogy a ritmikus
fordulatoknak különösen záró (kadenciaszerű) helyzetben van
jelentőségük[29]. Arról erősen megoszlanak a
vélemények, mennyire helyes, ha a próza ritmikus – a legtöbben úgy érzik, ez hiba[30]: a próza legyen csak próza, mely nem
azonos a beszélt nyelvvel[31], de a vers nyelvével sem[32].
A feleségem történetének ritmikussága leggyakrabban éppen záróhelyzetekben
szembeötlő. A Kunszery Gyula által idézett helyek – ahol egész mondatra,
sőt több mondaton keresztül is érvényes lenne a ritmikusság – ritkák.
Annál gyakrabban ritmikusak viszont a mondatzáró szavak, szókapcsolatok:
„Kodor így
szólt az urakhoz”
, „…s nem tud tőlük szabadulni”
, „Hát a jog és hatalom viszonya?”
, „…a szerelem úgy fénylik a nőkön, mint a dicsőség” , „…hogy el ne felejtsem” ,
„Hogy milyen határtalan ő a játékaiban, tudvalevő” , „Nincs kizárva, bizony” , „…most
sírok – vallotta be ő maga is” .
Találomra idéztem
néhány példát. Ezekből jól látható: leggyakoribb a mondatzáró adoniszi
kólón, illetve ennek egy szótaggal rövidebb változata (melyet csak azért nem
szívesen neveznék choriambusnak, mert a hangsúly szinte sosem esik az utolsó
előtti szótagra).
Egy másik nyelvi
tényező, amely ritmikusságot kelt, a mondathasadás. A sokak által
megfigyelt jelenség – hogy Füst mondatai gyakran kezdődnek kötőszóval
– részben e jelenségnek köszönhető. A mondathasadásokat legalaposabban
Péter Mihály[33] írta le. A mondathasadás okai közt
egyrészt az adnektív emfázist említi (vagyis valamely fontos dolog utólagos
hozzátoldását). A „szabályos” nyelvi jelenségek közt az értelmező
jelző eleve ilyen. A szünet utáni szótag többlethangsúlyt kap. A másik ok
a szövegszemantikai funkció erősítése – vagyis a tartalmi szövegkohézió hangsúlyozása.
Ennek köszönhető a kötőszavas mondatkezdés.
Füstnél
mindkettő az okok közt szerepel. Az indulatmenet fenntartását szolgálja a
mondatvégi többlethangsúly (ld. az Önvallomás
a pálya végén példáit[34]).
Az indulatot tehát
„kitartja”, ha az állítmány a mondat végén áll, vagy ha a mondat végén a fontos
mondatrész mesterséges hangsúlyt kap azáltal, hogy szinte külön tagmondatként
„biggyesztődik” a mondathoz. Még erősebb ez a hangsúly, ha nem is
külön tagmondatként, hanem új mondatként áll, ami fontos. Ezáltal a szöveg
belső monológszerűsége fokozódik. Mivel A feleségem történetében a belső monológ fontos elbeszélési
mód, Füst gyakran él a mondathasadás nyelvi eszközével.
Ehhez a jelenséghez
hasonlít az inverzió, amikor a mondat a mellékmondattal kezdődik s a
főmondattal zárul. Nyilvanvaló, hogy sokkal erősebben kitartja az
indulatot ez a forma. Elég A feleségem
történetének első mondatát megvizsgálni ebből a szempontból:
„Hogy a
feleségem megcsal, régen sejtettem.”
Fordítsuk meg:
*„Régen
sejtettem, hogy a feleségem megcsal.”
A könyvben
szereplő mondat főmondatára sokkal nagyobb iktus esik, mint „egyenes”
párjának elejére; a két mondat hanglejtése között még nagyobb a különbség: míg
az eredeti mondat kupolás menetű, „visszafordított” párja – bár a közepén
kissé megtorpan vagy akár vissza is fordul – alapvetően végig esik.
Ráadásul a regény első tagmondata egyben témamegjelölés (propozíció) is.
Kissé olyan, mint a visszakérdezés (egyértelműbb példák erre: 1.16.: „Hogy
mért élek magával, arra nincs magyarázat; 1.19.: Hogy a feleségem mit akar
velem? rejtély volt.), mintha valamit folytatna a regény rögtön az első
mondatában; mintha válaszolna[35].
Jellemző az is a
műre, hogy feltűnően ritmikus, nyelvileg erősen tagolt
részek között lazább részek találhatók. Általában az érzelmileg telítettebb
részek ritmikusabbak, ideértve a leírásokat. Vagyis – Halász Előd[36] fogalmazása szerint – a dokumentált
részek (vagyis azok a helyek, melyekben az elbeszélő nem pusztán leírja a
cselekményt, hanem – mintegy megállítva az időt – párbeszéddel, levéllel,
leírással dokumentálja) lesznek Füstnél zeneileg is megszerkesztettebbek. S
mivel A feleségem történetében nagyon
kevés a nem dokumentált részlet[37], a mű nagy részében találhatunk
metrikus mondatokat vagy mondatvégeket.
Ha mindezek alapján a
regény szerkezetét akarjuk megvizsgálni, kétféle út áll előttünk. Az
előbbi egzaktabb: verstanilag végig kell vizsgálnunk a regény teljes
szövegét, az összes mondathasadást, inverziót. Ezután a kapott eredményt
értelmezzük. Ha egy két oldalas vers[38] hasonló elemzése mintegy 200 oldal, a
közel 350 oldalas regényé közel 35000 oldal volna. A dolog képtelensége (és
értelmetlensége) nyilvánvaló.
A másik út nem
egzakt. Az elemző benyomására, intuiciójára, fülére hagyatkozik, és a
hozzáférhető szövegkiadásra. Tehát nyilvánvalóan nem érdemes
végigskandálni a regényt. Viszont érdemes megvizsgálni a mondathasadásokban
gazdag, nyilvánvaló inverziókat tartalmazó részleteket, kiegészítve
elemzésünket néhány olyan jelenséggel, amelyeket ismétlődő voltuk
miatt előzetesen struktúrateremtőnek érzünk. Dolgozatom
következő fejezeteiben ezekkel foglalkozom.
Az
előbbiektől olykor igen nehezen elválasztható az úgynevezett
dallammotívumok kategóriája. Ide olyan hangzás- vagy tartalombeli ismétlődéseket
sorolok, amelyek szó-motívumok, nem is ritmikai (tehát tisztán zenei)
ismétlődések, hanem a kettő között. Általában többszavas
visszatérő szerkezetek ezek, afféle modulok, mint az eposzok
visszatérő sorai (pl. Homérosz Odüsszeiájában a következő sor: „Sorba
leülve az ősz tengert evezőkkel ütötték”). Más esetekben egy-egy szó,
kiszólás (nem motivikus) ismétlése tartozik ide.
Nézzünk néhány példát
Füst Milántól.
„Minthogy
duplaszerkezetű az emberi lélek, tudvalevő”
[39]
„De
Londonban különben is csókolózni szokás a tánc közötti szünetekben, tudvalevő.”
„A
lelkemről pedig ezt gondoltam:
– Fájdalmas ráadásod. – És ennyi volt az egész.”
„– Menjen
aludni. Majd elintézzük ezt is, nyugodt lehet, az összes ügyeinket. – Ennyi volt az egész.”
„–
Hajjaj – nevettem erre, szinte
részegen a sokféle indulatoktól.”
„– Mi
lelne, édes Isten. Semmi a világon. Csak kicsit különösnek találom az életet –
jegyezte meg szinte dallamosan.”
Hasonló
dallam-jelenség a mondatok kötőszavas kezdése. Ezek közül igazán
struktúraalkotónak csak egyet érzek („És ennyi volt az egész”), ezt a nagyforma
elemzésénél fel is tűntetem. A mondatzáró „tudvalevő”-dallam pedig
jelentésénél fogva egybeesik valamilyen (nem mindig megalapozott, gyakran
axiomatikus) következtetéssel – ez maga ismétlődő elem A feleségem történetében, s ezt is a
nagyforma elemzésekor tűntetem fel.
Ezek a „dallamok” más
Füst-művekben is megtalálhatóak, sőt egyikük-másikuk A feleségem történetén belül nem is
ismétlődik, csak más művekben. Egy életműelemzés kapcsán
feltétlenül foglalkozni kell velük – ennek a dolgozatnak az ilyen vizsgálat nem
tárgya. Mivel azonban nagyon hozzátartoznak Füst Milán stílusához,
nyelvezetéhez, érdemes rájuk odafigyelni.
[1] Rónay 1985. 441.old.
[2] Nagy 1967.
[3] Kosztolányi 1922. 403.old.
[4] Angyalosi 1992. 50.old. „Soha, senki nem
mond ilyen mondatokat.” (48.old.: „…menthetetlenül elrontott munkáról van
szó.”)
[5] Németh László 1968. I. 210.old. Németh
ebből azt a tanulságot vonta le, hogy Füst Milán nem tud prózát írni. Elek
Artúr (1941) is észreveszi a próza jambikusságát.
[6] Bori 1971. 91.old.
[7] Kosztolányi szerint „a jambusok sok
helyt eltorzították a nyelvet – magyartalanná tették, kissé körülményessé”;
Gelléri Andor Endre szerint „Nehéz olvasmány – s állandó zakatoló ritmusa pedig
még inkább fáraszt.” Füst 1976. II. 292.old.
[8] „…rosszul jártam a ritmussal… túl sok a
reflexió.” uott 292.old.
[9] uott 293.old.
[10] Füst 1980. 756-757.old. Füst egyik
regényírói példaképe Dickens volt; Wellek és Warren szerint drámai jambusainak
„esetlenül szentimentális hatása van”. (Wellek-Warren 1972. 241.old.)
[11] A legnegatívabb kritikát mindezidáig
Kádár Erzsébet (1942.) írta a regényről. Ebben pejoratíve említi a szabad
időkezelést; a nyelvről pedig így ír: „Csak legalább kevesebb
kötőszót vegyítene az író a mártásba!”
[12] Az egyébként jó kritikát író Gáspár
Zoltán (1943.) csak annyit állapít meg, hogy a stílust nem lehet külön
elemezni. K. Havas Géza (1942.a.) pedig így összegzi Füst Milán stílusát: „Soha
nagyobb zenéjű mondatok, bár nincs megfogható ritmusuk”, illetve „a szív
dobogásával, a lélekzetvétellel együtt lüktető mondatok”.
[13] Füst 1987.
[14] Fenyő Miksa (1967.) szerint Szomory
Dezső hatott Füst prózájának nyelvére, fordulataira; Sőtér István
(1966.) szerint Füst nyelvének saját (jó, de a normatívtól
eltérő)szabályai vannak.
[15] Kis Pintér Imre (1973.) is az
értekező próza fordulatait említi műelemzésében, de mint olyat, ami a
ritmust és a logikusságot egyesíti.
[16] Radnóti Zsuzsa (1993. 29.old.) idézi
Ivan Sanderst, aki kiemeli, hogy az amerikai angol köznyelv is beemelkedett az
irodalomba (gondoljunk Malamudra).
[17] Németh G. 1958.
[18] Kunszery 1946.
[19] Füst 1976. II. 292.old.
[20] Vidor 1946.
[21] Bóka 1947.
[22] Nagy Sz. 1988.
[23] Fehéri 1983.
[24] Devecseri Gábor (1979.) is műfajok,
műnemek keveredését említi A
feleségem történetének elemzésében, Ábel Péter (1949.) pedig a Cicisbeóról és a többi, 1949-ben
megjelent novelláról írja, hogy a szabad versekből jól ismert hang tér
vissza”.
[25] A regény első kiadása alig-alig
különbözik a későbbiektől. Talán szebb és áttekinthetőbb s közel
hatvan év után is olvashatóbb.
[26] Időnként enyhe kifejezés a
sajtóhiba: A feleségem történetének
dolgozatomban vizsgált, a Magvető Könyvkiadó által közzétett változatában
(Füst 1993 a.) a regényt felvezető ima latin részében ezt olvashatjuk: „Te vocamus, quod sic plasmavisti bominem et
bominem itidem vocamus…”. Az imában – és természetesen Füst Milánnál is –
az emberről (homo, hominis, m.) van szó, tehát „bominem” helyett tanácsosabb lett volna
„hominem”-et írni – de hát a kurzív b és h
úgy hasonlít, a kiadónak pedig sem pénze, sem igénye nincs arra, hogy ilyen
apróságokra adjon, ilyesmit észrevegyen. Elég szomorú, hogy nem holmi pitiáner,
kontár, újdondász ponyva-kiadóról kell ilyen elmarasztaló dolgot megjegyezni,
hanem arról a kiadóról, amelytől nemcsak az lenne elvárható, hogy tartson
korrektort, hanem még az is, hogy az illető egy picit latinul is tudjon.
Ezt ugyanis a számítógéptől vagy annak amerikai mágusaitól hiába várjuk
el. Büky László (1992. 405.old.) a verskiadások egyre sűrűsödő
nyomdahibáira figyelmeztet.
[27] Utóbbi két idézetet ld. Füst 1934.
145-157.
[28] Füst 1987. 101.old.
[29] pl. ifj. Horváth 1957. 136.old.,
Wellek-Warren 1972. 241.old.
[30] pl. Martinkó 1965., Németh L 1968.
[31] Martinkó i.m., Horváth I. 1991.
95-104.old.
[32] Németh G. Béla (1958. 371.old.) például
ahelyett, hogy ritmikailag vizsgálná Asbóth szövegét, kategorikusan leszögezi:
e nyelv „nem ritmikus vagy dallamos, hanem zenei” – ami frappáns, de
meglehetősen semmitmondó fordulat.
[33] Péter 1992.
[34] Füst 1967. 303.old.: „Nem szeretem az
ilyen beszédet:
– Micsoda csúnya eljárás ez igazán. – Vagy ezt: – No lám, most eltörtem még ezt
a jó szivart is. – Nem jól bírom, mert otromba és nehézkes. Ehelyett mindenképp
így valahogy írnám: – Eljárás ez? Micsoda csúnya dolog! – Vagy a második
helyén: – No lám, most még ezt a jó szivaromat is eltörtem.”
[35] Az efféle ál-visszakérdésről – és a
magyar nyelv hangzásának, jelentésének és szintaxisának kapcsolatáról
(beleértve a szórend kérését is) – ld. a legeredetibb feldolgozást: Hetzron
1980.
[36] Halász 1958.
[37] A mű cselekményének teljes ideje
ugyan 37-38 év (Störr kamaszkorától a regény végéig), de ha csak a házasság és
a regény vége közt eltelt időt (kb. 11 év) vesszük, s ebből levonjuk
a nyolc év négy hónapot, amelyet Störr Dél-Amerikában töltött, s amelyet egy
fejezeten belül elmesél, 839 napot kapunk. Ha most összeadjuk azokat a
perceket, órákat, napokat, melyeket az elbeszélő részletez, 256 napnyi
idő jön ki, melyhez képest a 839 alig több. Ez is mutatja, mennyire
dokumentált A feleségem története.
[38] Fónagy 1974. Óriási fontosságúnak érzem
e könyvet, mert ennek révén van egy vers – az Öregség –, amelynek hangzó anyagát ilyen alapossággal megvizsgálta
valaki. Nyilvánvalóan lehetetlen ugyanezt egy regénnyel megtenni.
[39] Az összes példában a kiemelés tőlem
[MG].