Nemcsak a sajtóhibákról van szó

Adat, információ és tudás egyaránt lehet hibás. Ahogy a retorika számontartja és külön névvel látja el a szónoki és költői alakzatokat, a textológia is megkülönbözteti egymástól a hibákat. Vannak tollhibák, géphibák és sajtóhibák, vannak másolási hibák és szerzői hibák. A szerzői hiba egyik jellemző esete a lapsus memoriae.

Lapsus memoriae

Z. Karvalics László Fogpiszkáló a hálózaton című könyvének első fejezetében Jane Austen „1811-es Senses and sensibilities [sic!] című” regényét említi az első mondatban, később pedig „Érzékek és érzékenységek” magyar címen beszél róla. Olvastam a regényt, a magyar címe Értelem és érzelem, angolul is megvan nekem, Sense and Sensibility címen. A fejezet egy szövegváltozatában, mely a Magyar Narancsban jelent meg „Jane Austin”-ként szerepel az angol írónő, a regény címe viszont ugyanígy többesben áll.

A fenti hibák oka nyilvánvalóan az, hogy a szerző rosszul emlékszik. Figyelmetlenségből lesz Austenból Austin, Sense and Sensibilityből Senses and sensibilities, Értelem és érzelemből Érzékek és érzékenységek. Mindenkivel előfordul ilyesmi, az ilyen hibák kiküszöbölése általában a kiadói szerkesztő feladata. A mai könyveknek nem mindig van szerkesztőjük, itt azonban olyannyira volt, hogy még az „olvasószerkesztő” is név szerint szerepel az impresszumban.

Sem az írónő, sem a regény nem elég obskurus ahhoz, hogy egy magyar–történelem szakott végzett kandidátus ne ismerje, s pár évvel azelőtt, hogy Z. Karvalics tanulmánykötete megjelent, egy viszonylag sikeres film is készült a regényből. – Lehet, hogy ő írja jól és én tévedek? Vagy ő téved, de ekkora pongyolaság mégis megengedhető?

Filológus vagyok, nem intézhetem el a dolgot azzal, hogy én jobban tudom, utána kell járnom. Mielőtt kideríteném, hogy van-e Austen-kritikai, és az mit mond, rákeresek az interneten: mit talál a Google? Beírtam a lehetséges kombinációkat, és a keresés az alábbi eredménnyel járt:

1.) "Senses and sensibilities" and "jane austin" összesen: kb.50 találat
2.) "Sense and sensibility" and "jane austin" összesen: kb. 2,360 találat
3.) "Sense and sensibility" and "jane austen" összesen: kb. 40,000 találat
4.) "Senses and sensibilities" and "jane austen" összesen: kb. 46 találat

40.000 találat elég sok ahhoz, hogy megerősítsen abbéli hitemben, hogy nekem van igazam, de a bizonyossághoz kevés. Az igazi tudós kizár minden ellentmondást. Szerencsémre megtalálom a Z. Karvalics által említett 1811-es első kiadás címlapját is, ahol a szerző neve nincs ugyan kiírva, de a cím egyértelműen egyes számban szerepel. 1811-ben persze egy hasonló nevű, alig ismert szerző hasonló című műve is megjelenhetett, melyben egy hasonló jelenet szerepel, mint Austennál, de mégsem akarom végigbányászni az adathalmot, hiszen filológusként azt is tudom, a bizonyítás kötelessége (onus probandi) nem az én feladatom.

Onus probandi

Ahogy a büntetőjogban sem a védelemnek kell bizonyítania a vádlott ártatlanságát, (hogy nem követte el a tettet, amivel vádolják), hanem a vádnak kell bizonyítania, hogy elkövette azt, úgy a filológiában is azt terheli a bizonyítás kötelessége, aki (újat) állít. A fenti példában az állítás az, hogy „Austin és nem Austen” illetve „Senses and sensibilities nem pedig Sense and Sensibility”, mert ez az, ami ellentmond a consensusnak.

(Ellenben, ha most 500 évvel később élnék, és Z. Karvalics műveinek kritikai kiadója lennék, nem úsznám meg a nyomozást, hogy kiderítsem, nem lehet-e, hogy Z. Karvalics emlékszik pontosan és én tévedek. A filológus, textológus, sajtó alá rendező sosem hagyatkozhat az emlékeire. Minden olyan adatot és információt ellenőriznie kell, ami ellentmond addigi tudásának.)

Lapsus memoriae vagy sajtóhiba?

Akkor, ha a szerző pusztán az emlékezetére hagyatkozik, gyakran téved, és ha nincs kéznél egy gondos szerkesztő, a könyvben számos hiba marad. Különösen, ha kevéssé ismert népekről és nyelvekről van szó.

magyar 1: római

Vihar Judit A japán irodalom rövid története c. könyvében a szabin nők elrablásáról szóló magyar [!] mondára utal. Hunor és Magor története kontaminálódott itt Romulusszal és Remusszal: a szabin nőket természetesen nem a magyarok rabolták el, Róma mondabeli alapítói, Romulusék szereznek így feleséget Livius első könyvében. A szerző ugyan a japán irodalom szakértője, de elvárható lenne, hogy ha ő téved is, a magyar nyelvű könyv szerkesztője legalább ismerje a magyar illetve a római kultúrtörténetet.

magyar 2.: permi

Norman Davies Európa-történetének hátsó táblázataiban a magyar a permi nyelvek között szerepel, vagyis a votjákkal (udmurt) és zürjénnel (komi) együtt. A szemközti lapon viszont a nyelvtörténeti konszenzusnak megfelelő helyen találjuk, az ugor nyelvek között a vogul (manysi) és osztják (chanti) mellett.

Az utóbbi ábra alatt szereplő, a fordítótól származó megjegyzésből annyit tudunk meg, hogy „a fordítás forrása” a Fodor István szerkesztette A világ nyelvei c. kötet. Az ellentmondást, hogy itt permi, ott ugor, semmilyen kiadói, szerkesztői vagy fordítói jegyzet, elő- vagy utószó nem magyarázza: lehet, hogy senki sem vett észre Davies hibáját? Vagy talán csak a magyar kiadás tördelési hibájaként került a magyar a permi nyelvek közé? Vajon a szerző, a szerkesztő vagy a fordító volt-e figyelmetlenebb?

Eszembe jut erről egy afrikai mese, a Ki volt hálátlanabb? Egy menekülő kígyó megkér egy parasztot, hogy bújtassa el üldözői elől. A paraszt segít neki, elbújtatja a gyomrában, ám amikor az üldözők elmennek, a kígyó nem akar előjönni, mondván, hogy ő bizony bent marad, és eszi a finom kuszkuszt, amit a paraszt eszik, és issza finom italokat, amit iszik. A paraszt egy flamingótól kér segítséget, aki hosszú csőrével kiveszi a kígyót a paraszt gyomrából, ám az fizetség gyanánt elkapja a madár nyakát, és odaviszi a feleségének, hogy süsse meg. Az asszony megsajnálja a madarat, elengedi, erre az bosszúból kivájja az asszony szemét. És itt nincs vége a mesének, jön egy kérdés, melytől ellenállhatatlanul széppé válik a Radnóti Miklós–fordította történet: „ki volt hálátlanabb? A kígyó, a paraszt vagy a madár?”

francia–magyar

A – különben – nagyon kiváló Assimil-sorozat franciakönyvének 2., átdolgozott kiadásában szintén figyelmetlen volt a kiadó. Az 1. lapon az első olvasmány első mondata franciául, majd a 2. lapon a magyar fordítás:

„– Pardon, madame.

– Pardon Uram!”

A kötet előszava azt mondja: „Átdolgoztuk az eredeti szöveget a nyelvi, szókinccsel kapcsolatos és társadalmi változások szerint.” – az ember bizony nem állhatja meg, hogy a fenti hibát gúny tárgyává ne tegye, és rosszmájúan egy szélsőséges feminista (vagy antifeminista?) győzelem következményének, a sértő „madame” politikailag korrekt fordításának képzelje az „uram” alakot. Az, hogy a szó miért nagybetűs (megszólítás!!!) megfejthető, de a magyar helyesírási szabályok nemismeréséről tanúskodik, melyet a „pardon” után hiányzó vessző csak fokoz. Igényes szerkesztő ráadásul ebben az esetben (megszólítás!) nem hagyná meg a „pardon” alakot: használjuk ugyan magyarul is a „pardon”-t, mondjuk, ha sietünk és rálépünk valakinek a lábára, de ha utcán megszólítunk valakit, általában az „elnézést” szót használjuk, vagy esetleg – ritkábban – a „bocsánat”-ot.

francia–latin

Szomorú, ha egy jó könyvben találunk értelemzavaró sajtóhibát. Philippe Breton A manipulált beszéd című könyvében a propaganda szó magyarázatában a latin kifejezés egyik szavában d helyett n betűt szedtek. Mivel a betűk formája egyáltalán nem is hasonló, nem lehet optikai hiba (szkennelési vagy olvasási), de nem lehet szedési hiba sem, hiszen a billentyűzeten a két betű messze van egymástól. A hiba minden bizonnyal értelmezési hiba lesz, vagy a helyesírásellenőrző program nem tudott latinul és kicserélte a fide szót egy másik szóra (fine), vagy a fordító vagy szerkesztő nem optikai hanem tudati olvasási (értési) hibájáról van szó: fide szóról „senki sem hallott”, fine szóról annál többen. Latinul viszont a de propaganda fide, azaz „a hit terjesztéséről” helyett de propaganda fine: „a vég terjesztéséről” lesz a szöveg értelme. Könnyen elképzelhető, hogy a hiba már az eredeti, francia szövegben benne volt, és a magyar kiadás csak átvette.

Ugyanebben a könyvben azonban pár lappal korábban egy sokkal zavaróbb fordítási hibát találunk. Az Augustus koráról szóló részben a magyar szöveg azt mondja: „Sokasodnak a Hercegnek szóló hízelgések”. Vajon ki lehet ez a titokzatos, ráadásul – érthetetlenül – nagy kezdőbetűvel szedett „herceg”? Aki érettségizett már történelemből, az könnyen rájöhet, hogy Augustusról van szó. Nem mintha Róma első császára herceg lett volna, a rómaiak nem ismerték ezt a rangot, ellenben Augustus princepsnek, vagyis a szenátus első emberének neveztette magát, ezért is nevezzük az ő rendszerét pricipátusnak.

Öröklődő hibák: rossz források

A rossz forrás hibáinak öröklődése nem pusztán azt jelenti, hogy öröklődik egy hibás szóalak.

A nyilvánvaló sajtóhibákat illetve tollhibákat a másolatok mindig javítani szokták. Mikor 1996-ban a tudtunkon kívül és a megkérdezésünk nélkül az Iskolakultúra című folyóirat megjelentette egyik tanulmányunkat, az ellopott printelt példány alapján újraszedett szöveg olyan botrányos gépelési hibákat tartalmazott, hogy nyilvánvalóan akárki más adja ki ennek alapján újra a szöveget, az nem fogja meghagyni ezeket az alakokat. Legalábbis akkor, ha kézzel újraszedve, emberi másoló közbeiktatásával történik a másolás. Ha azonban az illető folyóirat mondjuk felteszi a netre számai digitálisan megőrzött archívumát, akkor valószínűleg a legtöbben – ha fogják – csak copy-paste-tal vagy save as-zel fogják másolni az anyagot. A digitális hiba nem tűnik el: 2002-ben valaki még mindig az elhíresült „Hozzád bátran kiállt”– alakkal másolta be a Szózatot egy online fórumba.

Ez tehát a szövegállapotot érinti, vagyis sajtóhiba esetében adatszinten kapunk hibát. A rossz források azonban információ- sőt tudásszinten is vírusként örökíthetik tovább hibáikat.

Te is, fiam, Brutus?!

Nagyjából egy évtizede egy régimagyaros konferencián egy feltörekvő fiatal irodalomtörténész a díszvacsora pohárköszöntőjében elmesélt egy történetet, melyet egy régi magyar temetési beszédben olvasott – a házigazdára alkalmazva „mindannyiunk közös anyja” szerepét. A történet három testvérről szól, akik azt a jóslatot kapták, hogy azé lesz közülük a hatalom, aki előbb csókolja meg az édesanyját, mire a legokosabb azonnal hasraesett, és megcsókolta a földet, hiszen mindannyiunk közös anyja a föld.

A nem túl ízléses alkalmazásnál kínosabb, hogy a történet eredetileg Liviusból ismert, és a királyságot megdöntő M. Iunius Brutusról szól.

Populart Balassi

Az idei elsőéves hallgatók között volt valaki, aki szabadon választott témájú évfolyamdolgozatában egy Balassi- és egy Villon-verset hasonlított össze, és ebből vezetett le bizonyos következtetéseket. Csakhogy a „Balassi”-verset abból az 1990-es években megjelent Populart Füzetből idézte, amelyiknek a közvetlen forrása nem a '70-es–'80-as–'90-es évek, de még csak nem is az Eckhardt-féle kritikait követő '50-es, hanem a '30-as évek Dézsi-féle Balassi-kiadásából szemelgető, két világháború közti kis füzetke volt. A Dézsi-féle Balassi-kiadásról pedig ebből a szempontból azt kell tudni, hogy nagy vonalakban két kötetből állt: az elsőben voltak Balassi versei, a másodikban pedig (a vastagabb kötetben) mindenféle más szerzők versei Balassi neve alatt. Dézsi ugyanis megpróbált mindenféle szöveget belapátolni az életműbe, hogy ilymódon (is) nagyobbá tegye azt.

Pl. Benedek Marcell regényes irodalomtörténetében, a Délszigetben az egyik szereplő, (a mérnök), egyik kedvenc verseként idézi azt a – Dézsi nyomán – Balassiénak tartott kuruc bujdosóverset, amit aztán többek között az '50-es években Eckhardt kiadása, a kritikai kiadás, már lemetél az életműről az összes többivel együtt, a '30-as évek színpadias hazafiságának nagyon is szimpatikus

Zöld erdő harmatát,
piros csizmám nyomát,
hóval lepi be a tél,
hóval lepi be a tél.

kezdetű szöveget.

Szerencsétlenségére az említett hallgató is egy ilyet választott ki az olcsó Populart-kiadványból. Amiről a filológia több mint fél évszázada bebizonyította, hogy nem Balassié. Mindezt tetézte az, hogy a „Villon”-vers sem volt Villon, egyedül Faludy Villon-inspirálta kötetében szerepel nálunk.

Mikor az első ténnyel szembesítettük, le volt taglózva: „Hogy lehet az, hogy a kiadó így félrevezesse az olvasókat?!” Mikor a „Villon”-ról is kiderült, hogy nem Villon, akkor már elvesztette minden reményét.

A kurzus ráadásul alapozó filológiai tanegység volt, vagyis a lehető legrosszabb hely arra, hogy elkövessen egy ilyen tévedést. Hiszen egész félévben a forráskritika fontosságát tanulták! Egyértelmű, hogy egy hallgatónak egy ilyen dolgozattal meg kell buknia.

És mégis, tudom azt, hogy neki alapjában csak iszonyú pechje volt. Mert ilyen apró kis részleteket nem ír meg semmi nagy könyv, csupán az ezerféle folyóiratban szétszórt recenziók teszik szóvá, ha szóváteszik. Ilyen apró kis részletekre nincsen aranyszabály, a bölcsészettudomány örök átka az, hogy csupa ilyen iciripiciri kis részletből áll, a könyvek száma végtelen, és nagyon kevés és esetleges a garancia (jó tanár, jó szerencse, stb.) arra, hogy pont azok az esetek jönnek majd elő, melyekkel az ember korábban találkozott. Vagy hogy épp azokkal találkozzon, amelyek később előjönnek majd.

Egyedül a műveltség, az olvasottság, az idő és az intelligencia együttese segíthet az efféle csapdákat kikerülni. Akkor a filológus fejében összeáll egy egyedi és megismételhetetlen, még csak nem is igazán rendszerezett tudásanyag. A bölcsészettudományi informatika azon dolgozik, hogy digitálisan is létrejöjjön ez – a valóságban csak az ideák szintjén létező – tudás. Elméletileg közelebb vagyunk hozzá, mint a könyves korban, a tapasztalat azonban azt mutatja, hogy mégis távolabb, mert nincsenek még meg rá a megfelelő technikák; a hypertext csak akkor köti össze jól a szövegeket, ha létezik a szövegek feletti index-szöveg, ami nem egyszerű tartalomjegyzék, hanem mindenttudó enciklopédia, fedőszöveg vagy felettes szöveg. Mint Balassi-kiadásunk kritikai főszövege vagy a Régi magyar vers repertóriumának adatlapjai. Ezt azonban – egyelőre még – csak a filológus képes előállítani.

Be lehet ugyan vinni iszonyú pénzekért huszadrangú, filológiailag értéktelen papírkönyveket, textológiailag kifogásolható minőségben, de adófizetők pénzét költeni rá?! Olyan ez, mintha arany helyett agyaggal vagy pirittel akarnánk feltölteni a kincstárt. „Bár nem tanulja senki, minden érti” – mondhatnánk a sajtó alá rendezés és a filológia mai állapotáról.

Habeas corpus

Hiába halott nyelv, hiába csak 1-2 miniállam (egyik) hivatalos nyelve, bizonyos tudományterületeken, mint az orvostudomány és a jog, még mindig fontos szerepet tölt be a latin. A tudósok szükségből használják, a tudományoskodók, a sznobok és a misztériumkedvelők varázsnyelvként. Több nyelven perfekt tudó barátaim mesélik, hogy a latin megtanulhatatlanul nehéz, ezt azonban nem tudja az, aki nem tud latinul. Mi kellhet hozzá más, mint egy latinszótár, és fortes fortuna adiuvat: bátraké a szerencse, vagy ha nem, hát hát ki tudja meg, ha tévedünk?

Sör

A „Stella Artois” sör pár éve latin jelmondatot választott magának az „in vino veritas” (borban az igazság) mintájára ezt, hogy „in fermentum veritas”. A latin azonban – az angollal ellentétben, – ragozó nyelv. Vinum=bor, in vino=borban. Az „in fermentum veritas” igazából nem jelent semmit: „az igazság a sörbe…” – ennek nem sok értelme van. A hiba nem csak nekem tűnt fel, másoknak is szemet szúrt, így ma már eltűnt ez a jelmondat a sörcimkéről.

Bor

Nemrég rátaláltam egy weboldalra, ahol nagy borászati cégek egyesületét próbálták latinul elnevezni:

Primum Familiae Vini, the "first families of wine", known as PFV, is an international association limited to a maximum of 12 wine families. Officially created in 1993, membership is by invitation only and all decisions have to be approved unanimously.

Csakhogy ha „first families”, akkor „primae familiae” lenne a helyes alak, – a jelzőt a latinban ugyanis a jelzett szóval egyeztetni kell nemben, számban és esetben. A „primum” önmagában vagy egy semlegesnemű, egyes számú alany- vagy tárgyesetű melléknév, aminek semmi értelme itt, a nőnemű főnév mellett, vagy lehet még határozószó, ami azt jelenti: „először”. Angolul a „first” lehet melléknév és határozószó is, valószínűleg innen a hiba. Így viszont a büszke cég neve annyit jelent: „a bor családai először” vagy: „mihelyt a bor családai”.

Férfitest

Z. Karvalics László is szereti a latint, egyik írásának címe például ez: „Pro communi doctorum virorum commodo”. Ennél gyakrabban használ azonban egy latinnak tűnő kifejezést: a „corpus digitalis”-t!

A Google e karaktersorozatra nem túl sok találatot ad:

1.) "corpus digitalis" összesen: 7 találat
2.) z. karvalics corpus digitalis összesen: 4 találat
3.) "corpus digitale"összesen: kb. 14 találat

Lássuk e hét „corpus digitalis”–találatból először azt a négyet, ahol Z. Karvalics neve is szerepel:

1.) „Sem technológiailag, sem ismeretelméletileg semmilyen akadálya nincs annak, hogy az emberiség teljes kultúrkincse, a Corpus Digitalis elérhető és használható legyen a hálózati térben, szövegek esetén a nyelvi-, tárgyak, műalkotások, épületek és terek esetében a 3D-technológiákat hívva segítségül.”
2.) „We can sometimes traditionally hear the name of Vannevar Bush as the prophet of the hypertext Corpus Digitalis of "As we may think", but we never deal with Paul Otlet and the torso world library experiment by Mundaneum, which are only a kind of 20th-century improvements of Konrad Gesner's 16th-century Bibliotheca Universalis.”
3.) A „Hol vagyunk? / Quo vadis?” c fejezetben: „A Corpus Digitalis belátható program”
4.) „Vasarely érzi, hogy a távlatok hallatlanok, s a Corpus Digitalis, az össz-emberi tudáskincs az igazi ígéret: "... a különböző korok és népek tudományának és kultúrájának számbavétele folyamatban van. Az elektronikának hála, ennek lényege már gyermekeink kezébe kerül".”

A másik három is érdekes. Az egyik szóváteszi a „corpus digitalis” kifejezés használatát:

„A latin és különösen görög szavakkal baj van, de nemcsak őnáluk, hanem – képtelenség, de való – nálunk, filológusoknál is. Előfordul régi-magyaros kollégánál, hogy az Obsidionis Szigetianae-kifejezést alanyesetűnek érti, a számára bizonyára ismeretlen contio szót pedig ugyanő az ismert cantio szóval téveszti össze. Egy történésznél fejezetcím a Corpus digitalis (!). Én egy bírálatomban egykor a birmán költészet kifejezést használtam: nem néztem meg a szótárban, hogy ez burmait jelent. Az ilyesfajta hibákat tehát nem merem szóvátenni – nálunk is van elég.”

A további 2 előfordulás pedig a De Signis Online (publicación de la Federación Latinoamericana de Semiotica – FELS) egy 2003-as könyvajánlójában található:

„Próximo número: deSignis 5 - Corpus digitalis (Responsables: Rafael del Villar y Carlos Scolari)”

illetve:

„Corpus Digitalis (en prensa)
Coordinado por Rafael del Villar y Carlos Scolari
El número se interroga sobre los hipertextos, los procesos de interacción digital y las categorías perceptivas presupuestas en la producción y consumo multimedial, poniendo en relieve como la emergencia de las nuevas tecnologías pone a prueba las conceptualizaciones clásicas de la semiótica.”

A spanyol szerzők, szerkesztők ugyanabba a hibába estek, mint Z. Karvalics, kreáltak egy latinnak tűnő jelzős szerkezetet, de elfeledkeztek a grammatikáról, latinul ugyanis ilyen kifejezés nem létezik.

Grammatikailag a latin „corpus” (gen.: „corporis”) semlegesnemű főnév, vagyis ha jelzett szóként szerepel, akkor a jelzőjének is semlegesnemű melléknévnek kell lennie. A „digitalis/digitale” kétvégű melléknév semlegesnemű alakja: „digitale”. A kifejezés grammatikailag tehát „corpus digitale” formában helyes. Jelentése pedig – figyelembe véve, hogy az „ujjnyi” jelentésű „digitale” a sokjelentésű „corpus” szónak melyik jelentését veszi elő – : „ujjnyi hímvessző”.

A „corpus Christi” persze nem ezt jelenti, „Krisztus teste” egyrészt Krisztus teste, másrészt az átváltoztatott ostya, melyet a hívők magukhoz vesznek az áldozás során.

Továbbá a filológusok korpusznak nevezik adott szövegek halmazát, például egy-egy szerző összes műveit, teljes életművét, az azt tartalmazó – többnyire vaskos – kötet után, vagy pl. beszélhetünk a régi magyar versek korpuszáról.

Video barbam et pallium: philosophum nondum video. A tudományosság látszata megvan: latin szakkifejezés, a magyar helyett angol címet említő, dátum szerinti műhivatkozás: – ám mindegyik téves, pontatlan, hibás. Üsse kő! Quandoque bonus dormitat Homerus – méltatlanul bánnék Z. Karvalics szövegével, ha csupán hibás latinságát, tudományoskodó stílusát tenném szóvá, és ügyet sem vetnék cikkének állításaira. Főleg azok után, hogy a – nevezzük így – digitális korpusz létrehozását többször, több helyen és hangsúlyozottan „belátható program”-nak nevezi.

„Az emberiség teljes kultúrkincse”?

Pillanatnyilag a könyvek száma végtelen. A kőtábláké véges – ha nem számítjuk bele a márvány cégtáblákat, emléktáblákat, sírfeliratokat, hisz valószínűleg minden percben születik egy újabb. Zénón apóriája beigazolódni látszik: a gyorslábú Akhilleusz nem éri utol a teknősbékát.

Ám tegyük fel, hogy mondjuk 300 év elég lesz minden nem digitálisan született mű/dokumentum/adat bedigitalizáláshoz. Képzeljük el, hogy Borges Bábeli Könyvtárában állunk, és meg akarunk tanulni latinul. Bizonyára nem vetjük bele magunkat fejest Liviusba vagy Ciceróba, hiszen ha nem tudunk latinul, egyrészt nem fogjuk érteni, másrészt nem fogjuk tudni hogy latin vagy interlingva-e a szöveg nyelve. Bizonyára választani fogunk valamilyen vezérfonalat, valami olyasmit, mint a már említett felső szöveg.

Fénymásoló-effektus

Non omnes qui habent citharam, citharoedi sunt. Nem a papír teszi a filológust, ahogy annak hiánya sem: sajtó alá rendező nem lesz attól valaki, hogy szöveget rögzített. A 19. század végéig még az intézményesülésért küzdött a magyar irodalom és irodalomtörténetírás, mi már ebben nőttünk fel, de tudnunk kell, hogy a tudomány intézményes léte önmagában nem garantálja a megbízható ismeretközlést. A rendszer nem magától működik: a demokrácia kivívása sem garantálja a demokráciát. Ahogy a demokrácia is mindennapos harcot jelent, akárcsak az evés és a takarítás: a tudomány és ezen belül a filológia sem múltban befejezett egyszeri cselekvés örökkön fönnálló következménye. Filológusnak lenni nem állapot, hanem cselekvés, folyamatos munka, nap mint nap gyakorolni kell. Egyszerre személyes és csoportos kihívás: csak addig vagyok filológus, amíg filológiát művelek, és csak akkor van filológia, ha műveljük. Személyes és közös tudásunk is folyton változik, még akkor is, ha többszáz vagy -ezeréves dolgokól van szó.

Amíg nem alkottuk meg mindenttudó MI-istenünket, aki csodálatosan tud latinul, pontosan kiszámította a világegyetem keletkezési idejét, s 500 eltérő szövegváltozatból megállapítja a kritikai szöveget és lenyűgöző kommentárokkal látja el azt, minden (megvalósult vagy csak megálmodott) „digitális korpusz” csak placebó. Ne higgyük, hogy ami „be van digitalizálva” az „megvan”. Vanni ugyan van valami, de hogy mi is, hol a helye a sztemmában, mi a forráskritikai értéke, azt nem tudjuk, és nem is a miénk, amíg nem tudjuk, mit ér. Ha fénymásolunk vagy megveszünk egy könyvet, attól még nem lesz a miénk a benne foglalt tudás. Attól, hogy rögzítettünk egy Jókai-szöveget, aminek még csak a filológiai értékét vagy értéktelenségét sem tudjuk megtippelni, még nem leszünk Jókai-filológusok.

Amíg a gépek nem lesznek mindenttudók, addig nekünk kell gondolkodnunk és döntenünk. Ha mindenttudóvá akarjuk őket tenni, nekünk, a tanítóiknak is tudnunk kell, mit tanítunk nekik. Aki pusztán a tanuló kezébe ad egy latin nyelvtant és egy latinszótárt, az még nem latintanár. Ahogy a szótárral és grammatikával barkácsolgató nebuló sem Cicero.