Magyarországon az írott kulturális örökség digitalizálása éppen olyan elvek mentén halad, amilyen elvek szerint a magyar gazdaság, illetve közélet működik. Vagyis elvek, elhatározott irányok csupán háttérként, kevés ember cselekedeteinek irányítójaként, de leginkább fügefalevélként szolgálnak. Nem ügyek vannak, hanem személyek ambíciói, de leginkább személyek, csoportok anyagi érdekei.

A magyarországi intézményi rendszer – közgyűjtemények, akadémiai intézetek, felsőoktatás stb. – legtöbb tagja intézményként nem tudott szembenézni azzal a kihívással, amit a XX. század végén bekövetkezett médium-váltás jelent. Sok-sok tagja ezeknek az intézményeknek igen, és vannak olyanok is az intézményi rendszerben, ahol a vezetők, és az alkalmazottak jelentős része nem csak képes, de akar is a felmerült gondokkal, lehetőségekkel, és ezek mentén az új gondolatokkal foglalkozni. (Csak nagyon kevés olyan ember él közöttünk, aki nem képes változni, nagyon sok viszont, aki nem akar.)

Természetesnek mondható, hogy a változásokat akaró személyek a saját intézményeiket megelőzve nagyon komoly eredményeket értek el a szöveges kulturális örökség digitalizálásában. Ezek az eredmények az intézményeket és azok fenntartóit is arra ösztönözték, hogy intézményes eszközökkel segítsék a megindult folyamatot, szabályozzák annak jövőbeli lejátszódását, és persze arra is, hogy magukat ezután, mint a változások akaróit, esetenként zászlóvivőit állítsák be.

Csakhogy amit már intézményes szinten akarnak, az üzlet is lehet, és valóban az is. A digitális módon rögzített kulturális örökség vagyon, a jövőben egyre értékesebbé váló vagyon. Ennek szolgáltatása meg igazán a legjobb üzletek közé tartozik. Ami pedig üzlet, afölött az üzleti világ törvényei uralkodnak.

Ma Magyarországon a jogalkotás abba a zsákutcába ment be (szándékoltan és a haszonhúzók által tervezetten), amelyről a nyugatibb Európában már tudják, hogy nem járható út. Aki nyugaton már nem kap vállalkozói engedélyt, azt adókedvezményekkel várják itt Közép-Európában: így van ez a kulturális örökség digitalizálása és digitális szolgáltatását övező jogi világban is; amiről tudjuk, hogy csak néhány száz embernek biztosít gazdagságot, azt lelkesen megszavaztatják a Parlamenttel, és amikor már tarthatatlan és felháborító a helyzet, akkor lassan, nagyon lassan (és újra mégegyszer sok (köz)pénzért) majd változik a helyzet.

A könyvtári és a filológiai intézmények az elmúlt húsz évben sokat veszítettek presztízsükből, és főként befolyásukból. A könyvtárakat „kiszolgáló intézmények”-ké akarnák degradálni, a filológia szakma pedig az „elavult”, vagy barátságosabban „nem modern” tevékenységi formákat űz, ahelyett, hogy elméleti felkészültségét csiszolná a levegőből indulva (vagyis a szövegeket nem ismerve).

Ma két olyan szakmai réteg vitatkozik egymással, akiket a külső világ (az üzleti és a politikai döntéshozó világ) nem tekint vitapartnernek. „A filológia és digitális barbárság” vita tehát vita marad önmagáért, ha ezután a vélemény-tisztázó beszélgetés után nem együtt fogalmazzuk meg téziseinket. Akkor sem biztos, hogy a mi (közös) szempontunkból pozitívan történik valami.

Az eddigi gyakorlatban a könyvtárosi lelkes mozgalom, a félig intézményesült digitalizálás, illetve az átgondolt könyvtári digitalizálás mellőzni kényszerült a filológus szakma együttműködését. Csak példaként: a hungarológiai alapkönyvtár címsoraihoz egy év alatt egyetlen filológus sem szólt hozzá, csak a mostani vitában (elítélően). A Magyar Elektronikus Könyvtár által kialakított – sok tekintetben kritizálható – gyakorlatot sem folyamatos hozzászólásokkal javítja a filológus szakma, hanem olyan javaslatokat fogalmaz meg pamflet-szerűen, amelyek a magyarországi valóság teljes félreismeréséről tesz csak tanúbizonyságot: a MEK alapvetően azt a könyvet helyezi a hálóra – amúgy szabványosan, hosszabb távon megőrizhetően –, amelyiket ingyenesen, vagy nagyon olcsón megkap. Nincsenek mesés összegek, ha vannak, azok elvont költségvetési tételek, de pénzzel a könyvtárak messze nem a politikai nyilatkozatokban szereplő mértékben találkoznak. Az adok-kapok ütésváltásoknak – a katasztrofális szöveghelyek, illetve a filológusok lustaságának felemlegetése – helyett fogalmazzuk meg, hogy miben értünk egyet. Ilyenek lehetnek szerintem:

A nemzeti kulturális örökség gyors digitalizálása nemzeti érdek. A mindenkori Magyarország kulturális értékeinek magyarországiként, illetve (ahol az igaz) magyarként való felmutatása alapvető jelentőségű. A magyar közgyűjteményi rendszer tagjainak a kulturális örökség hungaricumként megismert és nyilvántartott műveit kell digitális gyűjteményként megteremteni. Hungaricum a (1) mindenkori Magyarországon keletkezett mű, a (2) magyar személy által alkotott mű, illetve a (3) magyar vonatkozású mű.

A digitális formában keletkezett kulturális és tudományos javakból, illetve a kulturális örökség digitális másolataiból felépített gyűjtemény közgyűjtemény. A digitális objektumok nyilvántartása, begyűjtése, megőrzése és szolgáltatása a nemzeti közgyűjteményi rendszer tagjainak a feladata. Újabb közgyűjtemény alapítása tehát szükségtelen.

Minden digitális műre, vagy másolatra vonatkozzon az a szabály, hogy azokat meghatározott elektronikus formátumban a digitális tartalom előállítója a gyűjtőköri értelemben illetékes közgyűjteményben is köteles legyen elhelyezni. Digitális tartalom a nem digitális formában megjelenő mű digitális változata is.

A digitális tartalom közgyűjteményi szolgáltatási rendjét jogszabályban kell meghatározni a következő szellemben: a közpénzen keletkezett digitális tartalom korlátozás nélkül, ingyenesen szolgáltatandó, minden egyéb esetben a digitális tartalom jogtulajdonosaival kell megállapodni az internetes szolgáltatás feltételeiről. Az intranetes szolgáltatás azonban semmiképpen sem korlátozható.

A kulturális közvagyon digitalizálási munkáinak koordinálásáért a gyűjtőköri értelemben illetékes nemzeti gyűjtemény a felelős. A nemzeti gyűjtemények ilyen jellegű munkáját figyelemmel követi egy, az államigazgatási intézmények által felállított iroda. Ezen iroda feladata a gyűjteményekben folyó munka támogatása, ha szükséges a szakmai segítségnyújtás is.

A nemzeti kulturális közvagyon digitalizálásának prioritásai: saját gyűjteményi nyilvántartások, központi hungaricum lelőhelyjegyzékek, bibliográfiai adatbázisok, teljes szövegű, illetve terjedelmű digitalizálás, szakértői rendszerek.

A digitalizálási munkát a közgyűjtemények egymással, az akadémiai és a felsőoktatási intézményrendszer tagjaival, továbbá magáncégek bevonásával végzik. Az akadémia és a felsőoktatási intézmények – a filológus szakma – a tartalmi prioritások meghatározásában, a tartalmi minőség figyelemmel kísérésében, illetve a szakértői rendszerek szempontjainak megalkotásában illetékesek, a magáncégek a technikai megvalósítást, illetve a digitalizálás folyamatának a felgyorsítását, a digitális tartalom különböző médiumok segítségével történő elterjesztését segítik.

A közgyűjtemények prioritás-sorrendje: A: közgyűjteményként: saját állományok nyilvántartásai (katalógusok, jegyzékek), központi (országos) nyilvántartások, szakirodalmi bibliográfiai adatbázisok, saját állományrészek digitalizálása; B: tudományos intézményként: szakértői rendszerek

A kulturális vagyon digitális változata tehát legalább kétféle rendszerben jelenik meg: közgyűjteményként a nyilvántartásokhoz kötött digitális változatként (ahogy az megjelent, hibákkal, és filológiai képtelenségekkel együtt), illetve szakértői rendszerek részeként. A szekértői rendszerek többségének nem a közgyűjteményekben, hanem a kutatói és az oktatói intézményhálózatban, illetve magánvállalkozásként kell megjelennie. A szekértői rendszerek számára készült digitális másolatok (mint bibliográfiai egység) azonban kötelezően a közgyűjteménybe is elhelyezésre kell, hogy kerüljenek.

A nemzeti kulturális vagyon digitális változatának megteremtése állami feladat. A közgyűjtemények erre a célra külön, nem pályázati úton megszerezhető és nem utófinanszírozási rendszerben folyósított támogatást kell, hogy kapjanak. A szakértői rendszerek létrehozását az állam pályázati alapokkal kell, hogy támogassa.