Az előadások

1. ülés, délelőtt
Elnök: Horváth Iván



Orlovszky Géza, C.Sc., egyetemi docens, ELTE BTK Régi Magyar Irodalomtörténeti Tanszék
  • Orlovszky Géza, doc. (ELTE BTK RMIT):
    A digitális szövegkiadás helyzetéről
    vitaindító és javaslatok.



  • Monok István, C.Sc., főigazgató, Országos Széchényi Könyvtár
  • Monok István, főigazgató (OSzK) Hozzászólás



  • Kecskeméti Gábor, C.Sc., 
tudományos munkatárs, MTA Irodalomtudományi Intézet, Reneszánsz Osztály
  • Kecskeméti Gábor, (MTA ITI RO)
    Hozzászólás



  • Golden Dániel, MTA Filozófiai Kutatóintézet
  • Golden Dániel, (MTA FKI) Wörösmarty és a (digitális) barbárság kora



  • Vadai István, tudományos munkatárs, MTA Irodalomtudományi Intézet, Reneszánsz Osztály
  • Vadai István, (MTA ITI RO) Szövegrögzítés




  • Tóth Tünde, (BIÖP) Bábeli nyelvzavar. Mi az a „corpus digitale”?


  • Az új könyv| f-book| Szoftver, szabadalom, Európa| Az elektronikus szövegek alapjai| Virtuális örökkévalóság| Munkaszervezés| Szövegpusztulás| fórum|



    Golden Dániel

    Wörösmarty és a (digitális) barbárság kora

    Wörösmarty és…

    Egy friss élménnyel kezdem. Néhány éve színházi kritikákat is írok, s amikor a konferenciára szóló felhívást megkaptam, éppen a Czillei és a Hunyadiak Nemzeti színházbeli bemutatójával foglalkoztam. Vörösmarty művének színpadra állítása a teátrum által meghirdetett „magyar évadba” illeszkedett: az új művészeti vezetés így próbálta meg komolyan venni a nemzet színházának a nemzeti kultúra megőrzésében betöltendő szerepét.

    A klasszikus értékek védelmezéséhez és népszerűsítéséhez természetesen a Nemzeti is igénybe veszi – mint ma már bármely korszerű művelődési intézmény – a legmodernebb kommunikációs technológiák adta lehetőségeket: így gazdag tartalmú honlappal is rendelkezik. Ezen a honlapon olvasható egy interjú az előadás díszlettervezőjével, amelyben a darab szerzőjének neve egy helyen így szerepel: Wörösmarty.

    Mivel a sors szeszélye folytán középiskolai tanárként néhány évet éppen a Vörösmarty Mihályról elnevezett gimnáziumban tölthettem, a jelenség nem ért váratlanul. Természetesen nem az odajáró diákok dolgozatairól van szó, hanem egy kevésbé irodalmi, mindazonáltal írott műfajról: az intézmény nevére kiállított számlákról, melyeknek rendszeresen járhattunk csodájára a gazdasági irodán. Nemzeti költőnk nevének megannyi változata közül ezúttal hadd idézzem csak a legszebbet: Weöres Marty.

    Mondhatja erre bárki: a számlákat nem ezért szeretjük, s a honlap egyedi elírásából is hiba volna messzemenő következtetéseket levonni. Ám a korszerű hálózati technológia lehetővé teszi, hogy – némi rosszindulattól vezérelve – rákeressünk a téves írásmódra. Az eredmény nem kevesebb, mint 26 találat. Wörösmarty többek között szerepel képzőművészek hivatkozásaként a Wörösmarty téren felállított installációikra; egy szegedi gimnázium diákjának Aeneis-összeállításában a Zalán futása szerzőjeként; egy kistelepülés által saját nevezetességei között bemutatott Wörösmarty emlékparkról készített fényképek képaláírásaként; egy hanglemezkiadó vállalat egyik kiadványának ismertetőjében a megzenésített Szózat szövegírójaként; egy városi honlapról elérhető, iskolásoknak szervezett „netélkedő” egyik feladványának részeként; egy hódmezővásárhelyi Szabó Magda-rajongó középiskolás lány oldalán A merengőhöz című novella ihletőjeként; egy rendezvény-beszámolóban a Wörösmarty Társaság névadójaként; egy kereskedelmi tévécsatorna színésznő-műsorvezetőjének önéletrajzában a Csongor és Tünde szerzőjeként – s csak egyetlen esetben egy budapesti műszaki szakközépiskola és gimnázium felvételi tesztjének eldöntendő helyesírási kérdéseként: Wörösmarty Mihály vagy Vörösmarty Mihály.

    Valamennyi hibás változat jó szándékú, az irodalom, a kultúra iránt különleges vonzalmat érző laikusok nevéhez fűződik. Kínos helyzetbe az internet egyik legfontosabb médiatörténeti újdonsága sodorja őket: a magánéleti írásbeliség és a közönség elé kerülő publikáció összemosódása. A könyvnyomtatás korában a kettő még élesen elvált egymástól; utóbbi csak hozzáértő szakemberek bonyolult szervezettségű együttműködésének eredményeként valósulhatott meg. A világháló nyilvánossága sokkal egyszerűbben elérhető, s az egyszeri felhasználó természetszerűleg nem rendelkezhet a közzététel hivatásszerű művelői által évszázadok során felhalmozott szakmai tapasztalattal. Ezek közé tartozik például a szövegellenőrzés, a korrektúra jelentőségének ismerete.

    A figyelmes átnézés sem old meg mindent: akadnak a Vörösmarty nevénél összetettebb szövegközlési problémák is. Hogy messzebb ne menjünk, itt van például az említett dráma negatív főhősének esete. Ha az ő nevére (illetve annak változataira) futtatjuk le az előbbihez hasonló szabad szavas keresést, akkor a találatok között 270 Czillei, 19 Czilley, 67 Cilley és 550 Cillei szerepel. Hát persze, a szöveg lényegét tekintve statisztikai jellegű – megtanultuk a leckét. Ennek alapján mindenesetre az utolsó változathoz kellene tartanunk magunkat. „Vörösmarty”-val összekötve azonban megfordul az eredmény: 97 Czillei, 9 Czilley, 4 Cilley és csak 30 Cillei – így a Czillei tűnik győztesnek. „Hunyadi”-val rendre 91, 7, 12, 489; tehát elsöprő szótöbbséggel mégis Cillei.

    Akkor most melyik a követendő írásmód a dráma címében? Az ilyen és hasonló kérdésekben felelős döntést csak a téma szakértője hozhat.

    …digitális…

    Hozzáértő szakemberek, illetve általuk készített, garantált minőségű tartalmak ma már az interneten is hozzáférhetőek, állítják sokan. A világháló a kezdeti anarchikus állapotokat követően egyre strukturáltabbá vált, s ennek során kiemelkedtek azok a tartalomszolgáltatók, akikhez – állítólag – bizalommal fordulhat a felhasználó. A megszerzett presztízs azután különféle közpénzekből származó támogatások formájában kamatozik, amelyek lehetővé teszik a további fejlesztést és fejlődést, s így megyünk most már a csillagokig.

    De tegyünk egy próbát Vörösmartyval. Nézzük meg például, hogyan jelenik meg az említett dráma az államilag finanszírozott közintézmények keretei között működő, széles körben használt, a klasszikus magyar irodalmat tartalmazó elektronikus szövegarchívumokban!

    A válasz: sehogyan sem. A Czillei és a Hunyadiak ugyanis ebben a pillanatban nem része a digitálisan tárolt magyar kulturális örökségnek. A rendelkezésre álló virtuális könyvtárakban Vörösmarty munkássága gyakorlatilag lírai és verses epikai alkotásaira korlátozódik anélkül, hogy az életmű ilyen értelmű megcsonkítására bármilyen utalás történne. Ez annyit tesz, hogy a digitális kánon építői az „életműkiadásban számolva” a húsz kötetnyi nyomtatott kánonból csak az első öt anyagát ítélték megőrzésre méltónak. (No jó, szerepel a Csongor és Tünde is a kilencedikből, de erről még lesz szó.) Holott ha Vörösmarty drámai teljesítményének esztétikai értékéről lehet is vitatkozni, ez irányú működésének irodalomtörténeti jelentősége kétségbevonhatatlan: Bajza mellett a magyar nyelvű színikritika megteremtője; az első dramaturgiai értekezés szerzője; a későbbi Nemzeti Színház az ő prológusával nyitotta meg kapuit stb. Vajon mi alapján döntöttek ezen szövegek elhagyása mellett a virtuális sajtó alá rendezők?

    „Virtuális” itt úgy értendő: valódi létezéssel nem bíró, amennyiben a digitális változatok készítői egyik esetben sem adták nevüket munkájukhoz, ami pedig a hagyományos publikáció világában elképzelhetetlen. Alighanem az elektronikus könyvtár elnevezés a megtévesztő; azt sugallja, mintha a nyomtatott dokumentumokéhoz hasonló gyűjtő- és rendszerező munkáról volna szó. Csakhogy míg a könyv változatlan formában kerül fel a polcra, addig az elektronikus dokumentumnak különféle „konvertálásokon” kell átesnie, mielőtt szolgáltatni lehet; az elektronikus archiválás az esetek túlnyomó többségében a tartalomnak a hordozótól való elválasztását és egy teljesen új formátumú, önálló dokumentum létrehozását jelenti. Az elektronikus könyvtár munkatársa tehát a hagyományos filológia fogalmai szerint sokkal inkább a másoló szerepét tölti be, mintsem a könyvtárosét.

    A Magyar Elektronikus Könyvtár közléséhez tartozó katalóguscédula szerint az „eredeti kiadvány: Verstár CD-ROM / Bp.: Arcanum, 1997”. A Neumann-házbeli összeállítás megfelelő bejegyzése pedig így szól: „Az elektronikus változat az Arcanum Kft. által 1998-ban kiadott Verstár CD-ROM-on megjelent szövegeknek az eredeti kiadással összevetett, javított változata.”

    MEK hivatkozása azt a látszatot kelti, mintha pusztán egy már létező elektronikus dokumentum változatlan archiválása lenne. Ez azonban sem tartalmilag (lásd később), sem formailag (sugárlemez helyett világháló, pdf helyett HTML, s a grafikai megjelenés is jelentősen eltér) nem felel meg a valóságnak. Ennél is nagyobb zavarról árulkodik azonban Neumann esete, amely egyfelől ugyanarra a kiadványra (pontosabban annak második, bővített kiadására) hivatkozik, s amelytől ugyanolyan módokon látványosan eltér, mint MEK, másfelől viszont egy másik változat alapján történt „javításról” is beszámol. Túl azon, hogy két egymástól független szövegkiadás ilyen összefésülése filológiai nonszensz, illetve hogy ebben az esetben végképp illene feltüntetni a „javító” nevét, a legnagyobb kérdés mégis az, hogy vajon mit kell értenünk a titokzatos „eredeti kiadás” alatt? Az első nyomtatott közléseket vagy még a költő életében megjelent gyűjteményes köteteket vagy a Bajza–Toldy-féle első összkiadást vagy a Gyulai Pálét vagy a kritikait? A legvalószínűbbnek persze az tűnik, hogy a szöveg azt akarja mondani: a cd-rom anyagát korrektúrázták az annak forrásául szolgáló nyomtatott kiadás alapján – amelynek adatai viszont megmagyarázhatatlan módon megint csak hiányoznak.

    Szerencsére megtalálhatóak azonban magán a cd-romon. A költő arcképe alatt ez olvasható: „Forrás: Szépirodalmi Könyvkiadó, 1978”. Ez a hivatkozás már majdnem korrektnek tekinthető. Azért csak majdnem, mert ahhoz hozzátartozna a kiadás helye meg a sajtó alá rendező, Martinkó András neve is.

    Egy baj van csak: a megidézett kötet koncepciója lényegesen eltér a cd-rométól. Míg ugyanis Verstár a következő fejezetekre bontja Vörösmarty költői munkásságát:

    Kisebb költemények 1818-1833
    Pályalombok 1829-1834
    Kisebb költemények 1834-1855
    Ifjúkori költemények 1816-1819
    Töredékek 1816-1846
    Fordítások
    Nagyobb epikai művek
    Csongor és Tünde

    addig 1978 első pillantásra hasonló fejezetcímei mögött nem szerepelnek évszámok, kivéve a „Pályalombok 1829–1834” részt. Ennek pedig az az oka, hogy utóbbi a „Kisebb költemények” közepére, az 1833-as és az 1834-es év versei közé ékelve, önálló ciklusként, de nem önálló fejezetként jelenik meg.

    A probléma megértéséhez kissé távolabbra kell visszanyúlnunk. A Pályalombok „létezését” ugyanis Martinkó András magyarázata szerint Gyulai Pálnak köszönhetjük: „Az e címen (Gyulai Pál által) összefoglalt mintegy 180 vers közül 32 jelent meg a költő életében, 5 először csak a Krit. kiad.-ban. A korabeli közlés fóruma a Bajza szerkesztette Kritikai Lapok 1. (1831.) és 4. (1834.) füzete mások hasonló jellegű epigrammáival együtt. Az utóbbi közlésnek ’Pályalombok’ címe sugallta az összefoglaló címet. Vörösmartynak ezek, a korabeli írókat és az irodalmi életet érintő szatirikus epigrammái már korábban elkezdődtek és később is folytatódnak, de azokat – a Krit. kiad. gyakorlatát követve – kronológiai helyükön hozom.”

    Gyulai ezzel együtt nem tulajdonított ezeknek a szövegeknek túlzott jelentőséget, ennek megfelelően a Lyrai és vegyes költemények, az Epikai költemények, a Drámai költemények, valamint a Beszélyek és regék után helyezte csak el őket. Mivel kötetszerkesztési elve műfaji szempontú volt, s nem kronológiai, nála még valamennyi szatirikus epigramma itt szerepel: Pályalombok 1830–1837.

    Erről a meglehetős mélypontról indultak el tehát ezek a szövegek az emancipálódás útján. Az első lépést talán az 1906-os kiadás jelentette, ahol a háromkötetes szerkezetben szükségképpen a Lyrai és vegyes költemények 1821–1855 mellé-mögé kerültek. A következő jelentős előrelépést a Kritikainak köszönhették, amely mintegy önálló ciklusként „befogadta” őket a lírai művek közé: a Kisebb költemények II. című kötetben az 1833-as év versei után szerepelnek összegyűjtve az 1829–34 Pályalombok, majd következnek az 1834-es év költeményei. Ez a koncepció a Kritikaival feltehetően párhuzamosan készülő népszerű kiadásban is megjelenik: „A Pályalombok az akadémiai és a jelen kiadásban teljesen új rendben találhatók […]” Az ezt követő kiadások, így 1978 is, lényegében ehhez tartották magukat. Az utolsó lépést az elektronikus kiadások tették meg azzal, hogy a Pályalombokat teljesen önálló nagyfejezetté tették.

    A félreértést az okozhatta, hogy míg a kötetek belső tördelése pontosan tükrözi a verseknek a „kisebb költeményeken” belüli elhelyezését, addig a tartalomjegyzékek grafikai elrendezése több esetben is azzal egyenrangúnak mutatja. Így juthatott Verstár ismeretlen másolója arra a gondolatra, hogy a Pályalombokat gyakorlatilag kiemelje a versek közül, s a Kisebb költemények 1818–1833 és a Kisebb költemények 1834–1855 című fejezetek között, azokkal egy szinten helyezze el.

    1978 utószavában Martinkó András azt mondja, hogy koncepció tekintetében az 1974-es kiadást követi. Utóbbiban pedig a következőt mondja annak újdonságáról: „Az így kialakított kötetszerkezet tehát: Kisebb költemények – Nagyobb epikai költemények – Töredékek – Fordítások.” Vagyis a sajtó alá rendező eredeti elképzelése szerint nemcsak a Pályalomboknak, hanem az Ifjúkori költeményeknek is a Kisebb költemények nagyfejezeten belül lenne logikusan a helye. Ennek figyelmen kívül hagyásából fakadnak a Verstár, MEK és Neumann fejezetcímeiben szereplő évszámok közti ellentmondások is.

    A kiemelt helyen álló Pályalombok címe ráadásul ebben a szerkezetben új jelentésre tesz szert: azt sugallja, hogy a „kisebb” jelentőségű szövegekkel szemben egyenesen a lírai életmű tetőpontjait: „a pálya lombjait” kell keresnünk alatta. Ez pedig annál is inkább félrevezető, mert: „Ezekben az epigrammákban rengeteg, ma már alig értett, sőt sokszor felfedhetetlen célzás van, ezek mindegyikére nem lehet (olykor nem is érdemes) kitérni, noha enélkül az epigrammák nagy részének funkciója és mondanivalója elveszik.” (Az esetleges félreértéseket eloszlatni képes jegyzetapparátus természetesen(?) egyik elektronikus kiadásnak sem képezi részét.)

    Ezzel Verstár minden ellenkező szándék ellenére egy radikálisan új koncepciójú Vörösmarty-kiadást hozott létre.

    A hiba természetesen tovább öröklődik; a Verstár nyomán készült MEK és Neumann egyaránt tartalmazza (utóbbi tehát ebben az esetben hiába hirdeti magáról, hogy a nyomtatott kiadás alapján ellenőrizve van) – s onnan a szabad hozzáférés okán vélhetőleg tovább, újabb elektronikus, sőt nyomtatott(!) változatok felé.

    Hasonló másolói figyelmetlenségről árulkodik MEK azon megoldása, hogy a Csongor és Tünde (Verstárban még meglévő) különállását megszüntetve bevitte azt az utolsó alcím alá, vagyis a Nagyobb epikus művek közé. Jóllehet Vörösmarty ezen, a szerző eredeti műfaji megjelölése szerint színjátéka tekinthető verses költői színműnek vagy filozófiai drámának vagy mesejátéknak vagy drámai költeménynekepikus műnek azonban semmi esetre sem. Ennek megfelelően jár el minden olyan kiadás, amely nem mond le eleve az életmű drámai részéről, amikor a keletkezés időrendjében A bujdosók és a Kincskeresők között helyezi el. MEK másolóját a válogatás-kiadások – amilyen 1978 is – kényszermegoldása csalta csapdába, amikor az életműnek ezt a gazdag fejezetét kénytelenek egyetlen műre szűkíteni.

    Neumann másolója javította ezt a hibát: a művet ismét kiemelte, s önálló alfejezetté tette. A Fordítások című fejezet azonban innen is, onnan is kimaradt. Aminek kétféle magyarázata lehetséges: vagy véletlenül ítélte egyformán elhagyásra ezt a részt a két digitális tár másolója, vagy, ami valószínűbb, Neumann forráshivatkozása nem felel meg a valóságnak, s valójában nem Verstár, hanem a már konvertált és nyílt hozzáférésű MEK alapján jött létre.

    Végezetül lássunk egy klasszikus szövegkritikai esetet Vörösmarty egyik legismertebb költeményéből. Az Előszó elektronikus közlésein érezhető a gondos szövegellenőrzés, a tizenegyedik sorba mégis súlyos, értelemzavaró hiba csúszott.

    Verstár és MEK esetében ezt találjuk: „ Öröm - s reménytől reszketett a lég,”. 1978 (és valamennyi idézett nyomtatott népszerű kiadás: 1961, 1972, 1974, 1998) ezzel szemben így tartalmazza a sort: „ Öröm- s reménytől reszketett a lég, ”.

    A jelek szerint Verstár ismeretlen másolója nem tudta értelmezni az „öröm” szóhoz tapadó kötőjelet, az egybeírást gépelési hibának vélte, s egy szószünet beiktatásával gondolatjelre javította. (Már ha elfogadjuk persze, hogy a számítógépes környezetben gyakran használt korlátozott kódolási rendszerben a szószünetek közötti kötőjelet gondolatjelként kell értelmeznünk.) Pedig pusztán arról van szó, hogy a korabeli nyelvhasználat megengedte az azonos toldalékkal ellátott halmozott mondatrészek esetében az ilyen típusú rövidítést, vagyis a sor kifejtett módon így hangozna: ’örömtől és reménytől – tehát mindkettőtől együttesen! – reszketett a levegő’. Verstár és MEK igen érdekes új változattal állnak elő, amely szerint a gondolatjellel is elkülönített „öröm” önálló (hiányos szerkezetű) tagmondatként, mintegy magányos felkiáltásként önmagában képes a lelkiállapot leírására, s ezután csak furcsa nyelvtani töréssel, a gondolatjel miatti nyomatékosító szünetet követően jöhet a folytatás: „ s reménytől reszketett a lég, / Megszülni vágyván a szent szózatot”.

    Neumann ismeretlen másolója érzékelte a hibát, ám ezt csak egy másik, a szöveget végképp értelmetlenné tévő hibával helyettesítette, amennyiben nagykötőjelet illesztett a szó végére:

    Öröm– s reménytől reszketett a lég, ”. (Bár az alkalmazott karakterkód a gondolatjelé. Itt tehát valószínűleg az történt, hogy MEK „kvázi-gondolatjeleit” előbb automatikus cserével gondolatjelekké alakították, majd az emberi korrektor érzékelte a szószünet hiányát a nyomtatott forrással való összevetéskor, de mivel a jelentését nem értette, vagy nem ismerte a kétféle jel közötti különbséget, a fenti, értelmezhetetlen változatra javított.)

    A Pályalombok mint az életmű tetőpontja, a Csongor és Tünde mint epikus mű, az Előszó új szövegváltozata – ezzel a Vörösmarty-képpel fordulunk tehát a digitális kultúra évezredébe. Az átlagolvasó számára természetesen ezek egyike sem jelent komoly tragédiát. Nincs is ezzel semmi baj, ha ezeket az elektronikus szövegközléseket annak tekintjük, amik: kulturális ismeretterjesztésnek vagy a közművelődési alapfeladatok ellátásának. De azt már nem szabad gondolnunk, hogy egy kereskedelmi céllal készült cd-rom internetre helyezésével megoldottuk a nemzeti kulturális örökség digitális megőrzésének feladatát.

    …a barbárság kora

    És akkor itt a filológus elégedetten hátra is dőlhet a székében: megint egyszer megmutatta, milyen következményekkel jár, ha az elektronikus könyvtárosok megfelelő körültekintés nélkül járnak el.

    Ám ezzel még nincs vége – most jön a feketeleves.

    Tegyük fel, hogy az elektronikus archívumok megbízhatatlansága felett érzett csalódásunktól vezérelve vesszük a fáradságot, és teljességgel anakronisztikus módon elmegyünk egy könyvtárba, hogy végre kézbe vehessünk egy megbízható szövegkiadást. Mondjuk a megbízhatóak közül is a legmegbízhatóbbat: a kritikai. Hiszen azt tanították: ez az, amelyhez minden vitás kérdésben fordulhatunk, fordulnunk kell.

    Ha például kinyitjuk az említett drámát tartalmazó kötetet (megnyugvással láthatjuk a címlapon: Vörösmarty Mihály), akkor választ kaphatunk a cím írásmódját illető korábbi problémánkra is. Igaz, a cím Czillei és a’ Hunyadiak alakban szerepel, de ha tudjuk, hogy az aposztróf a korban szokásos jelölése a határozott névelő végéről „lekopott” z-nek (ahogy hivatalosan nevezték: hiányjel), melegség öntheti el a szívünket: ez igen, itt aztán tényleg gondos munkát végeztek a szöveg sajtó alá rendezői.

    A túl sok olvasás azonban árt a szemnek és árt az elmének. Ha a lapozgatással nem állunk meg a műveknél, nem állunk meg a bőséges jegyzetapparátusnál, hanem eljutunk a kötetvégi mellékletekig is, jókora meglepetésben lehet részünk. Itt ugyanis néhány eredeti dokumentum fakszimiléjét találjuk, sorrendben (1) az első nyomtatott kiadás címlapját, (2) a darab első Nemzeti színházbeli bemutatójának színlapját, illetve (3–8) néhány kéziratlapot a költő írásával. Ezeken a következőket találjuk:

    (1) Czillei és a’ Hunyadiak. (címként)
    (2) Cilley és a Hunyadyak (címként)
    (3–8) Czilley; Hunyady (a szereplők neveiként)

    Vagyis miközben maga Vörösmarty eléggé el nem ítélhető módon, de következetesen y-nal írta mindkét családnevet, a kritikai kiadás sajtó alá rendezője inkább a nyomdász ízléséhez tartotta magát. Sőt, erre a különbségre kronológiai megállapítást is épít: a Gyulai által 1845-re tett Hunyady László-töredék itt visszahelyeződik 1844-re. Íme a józan észnek megítélésem szerint ellentmondó érvelés: „Emellett szól a töredék kéziratainak egy alaki természetű sajátossága is. A Hunyady és Czilley neveket valamennyi tervezet szövegében ugyanúgy mindig y-nal írva találjuk, mint a Czillei és a’ Hunyadiak kéziratában. Csupán az utolsó dolgozat 355–363. sorairól készült, későbbi eredetű tisztázatban szerepelnek már az i-vel írt formák. A Czillei és a’ Hunyadiak nyomtatott szövege viszont következetesen a Hunyadi, Czillei írásmódokat alkalmazza. Vörösmarty bizonyára a munka végső szakaszában – a nyomdába adott másolat szövegének ellenőrzésekor – döntött az utóbbi alakok mellett. A Hunyady László-töredék kéziratainak eszerint mindenképpen még a Czillei és a’ Hunyadiak nyomdába adása – azaz legkésőbb 1844 novembere – előtt kellett elkészülniük, hiszen ellenkező esetben Vörösmarty nyilván ezekben is a szóban forgó nevek immár véglegesnek elfogadott alakját szerepeltette volna.”

    Szándékosan sarkítva a dolgot: íme a filológus munkája – az egymásnak teljesen ellentmondó változatok közül minden körülményt, rendelkezésre álló információt mérlegelve ki kell választania azt, amelyiket alkalmazni fogja a modern szövegközlésben, s amelyhez azután igyekszik következetes maradni. Jelen esetben mindkét névnél a nyilvánvaló szerzői szándékkal homlokegyenest ellenkezően.

    De van ennél rosszabb is. A figyelmes olvasó akár már fenn is akadhatott rajta: az Előszónak a kritikai kiadásból fentebb idézett sorában ugyanis nyomdahiba található. Az „s’” nyilvánvalóan „’s” kellene legyen, hiszen a hiányjel az és kötőszó kieső magánhangzójának helyét hivatott jelölni. A sajtó alá rendezőkről nem feltételezhetjük, hogy ezzel ne lettek volna tisztában – a nyomda ördögére és a figyelmetlen korrektorra kell fognunk a dolgot. Végeredményben azonban azt kell megállapítanunk, hogy az elvileg nagy tudományos apparátussal készített kritikai kiadásban ugyanolyan, a hiányos felkészültség miatti hiányos megértésből fakadó hiba található, mint a sokat kárhoztatott elektronikusokban.

    Hiába, az emberi tényező – mondhatjuk erre a filológia védelmében. A kritikai kiadásokat is emberek készítik, ők is téveszthetnek – az elvek azonban világosak, nincs más teendőnk, mint a felfedezett hibákat javítani (s milyen könnyen megtehetjük majd ezt a világháló közegében).

    A csattanó azonban még hátravan. A fakszimilék közül (1) és (2) egyaránt közli a szerző nevét is, s ezt legalább egyformán. Méghozzá ekképpen: Vörösmarty Mihál. Így, l-lel.

    És ez már elvileg nem érthető: ha a kritikai kiadásnak az aposztrófokat meg A vén czigány cz-jét őriznie kell, akkor hogyan, miért, mikor, ki mondott le erről a Mihál-ról? És ha Mihál helyett lehet Mihály, akkor miért ne lehetne Vörösmarty helyett Wörösmarty? Előbbi legitim módosítás, utóbbi nem az. A kettő közötti határvonal kérdéséről a szakember sem tud mást mondani, mint hogy annak hátterében az „elfogadott gyakorlat” áll.

    S itt megint Vörösmartyba ütközünk: az írásváltozatokból származó anomáliákat felszámolni óhajtó egységes akadémiai helyesírási szabályzat megalkotása ugyebár szintén az ő nevéhez fűződik. Vagyis a helyesírás mint tananyag, sőt buktató tárgy, amihez képest a honlapok készítőinek vagy a számlák kiállítóinak tévedései bűnös tudatlanságnak minősülnek, alig százhetven éves múltra tekinthet vissza. Ennek a magyar nyelv teljes történetéhez mérve jelentéktelenül rövid epizódnak a visszavetítése egy korábbi nyelvállapotra: anakronizmus, vagy ha úgy tetszik – barbárság.

    Mint ahogy talán az előrevetítése is. Vagyis kétségtelenül hatalmas léptekkel haladunk a digitális barbárság kora felé – ez azonban nem sokkal lesz barbárabb, mint a Vörösmartyé volt, amelyben a nemzet költője másképp írja a kiemelkedő fontosságú történelmi alakok nevét, mint a nemzet színháza, illetve saját kiadója.

    A pontosság fogalma ugyanis a szövegek vonatkozásában csak onnantól és addig értelmezhető, amíg a nyomtatás médiuma módosíthatatlan rögzítettséget, nagyszámú identikus másolat létezését és viszonylag hosszú és költséges elkészülést jelentett. A filológia csak ezek között a keretek között lehetett a pontosságként értett szöveggondozás tudománya (korábban inkább a gyűjtés, a válogatás, a fordítás, a kommentálás gesztusai voltak meghatározóak). Mivel a digitális média világában a szöveg fenti sajátosságai menthetetlenül szertefoszlanak, alighanem a szövegpontosság tudományaként értett filológiának is befellegzett.

    Mert nem az az érdekes, hogy a Nemzeti Színház honlapján megjelenhet nemzeti klasszikusunk neve durva helyesírási hibával. Hanem az, hogy ott is marad. A cikk február 2-án került fel, s még ma reggel is ott volt. Biztosan nem én voltam az egyetlen olvasó, aki felfedezte a hibát. De senki nem vette a fáradságot, hogy ezt jelezze – én sem. Miért nem? Mert nem fontos. Ez a médium a múlékonyság médiuma: néhány hét múlva a cikk átkerül majd az archívumba, s alighanem ott fog „porosodni” az idők (vagy a merevlemez) végezetéig. A digitális dokumentumok élettartama – ellentétben a könyvekével – minimálisra csökkenti az elkészítésükre értelmesen, gazdaságosan fordítható időt. Ha a könyvnyomtatás világa a szöveggondozásé, úgy az internet új univerzuma a szöveggondozatlanságé.

    Budapest, 2004. június 25.



    Utolsó frissítés: 2004. július 1.

    Az előadások

    2. ülés, délután
    Horváth Iván egyetemi tanár és
    Magyar Bálint, oktatási miniszter
    Magyar Bálint,
    oktatási miniszter
    közös szemináriuma




    szünet


    3. ülés, délután
    Elnök: Tóth Tünde


    Mesterházi Gábor
  • Mesterházi Gábor
    Kultúra közpénzen?


  • Pomázi Gyöngyi
  • Pomázi Gyöngyi Elektronikus szövegkiadás szakmai háttér nélkül?




  • szünet


    3. ülés, délután
    Elnök: Tóth Tünde


    vita
    Mesterházi Gábor
  • Mesterházi Gábor
    Hozzászólás


  • Horváth Iván, D.Sc., tanszékvezető egyetemi tanár, ELTE BTK RÉgi Magyar Irodalomtörténeti Tanszék
  • Horváth Iván, egyetemi tanár. (ELTE BTK RMIT):
    Egy műfaj halála


  • Bereczky Lóránd – Gecsényi Lajos – Gyürei Vera – Monok István – Fejős Zoltán – Kovács Tibor – (Szakértőként – György Péter – Tószegi Zsuzsanna – Dippold Péter – Fehér Miklós – Horváth Iván – Papp Gábor – Varga János – Szabó László – Szakadát István – Halácsy Péter) ,
    A közgyűjtemények a nemzeti kulturális örökség digitalizálásában – közös felhívás, 2004. 06. 01.



  • WEB: Ördöglovas