Tisztelt Elnökasszony, Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Gondolom, kellőképp elfáradtak a konferenciától – ezért felüdülésül hoztam egy kis zenét és egy kis matematikát. A meghívóban én mint egy nagymúltú mikrovállalat vezetője szereplek – holott a cég, melyet képviselek, a Gépeskönyv nagymúltú, de benne én még nem, a teremben meg vannak, akik a Gépeskönyvben is nagymúltúak. Amiért mégis elvállaltam a mai szereplést, az az, hogy egy másik kiadónak, egy „multi” lemezkiadónak is dolgozom (a klasszikus zenével és a jazzel foglalkozom), s most szeretném Önökkel megosztani jövőképemet.
A kezemben tartom annak a kiadónak a lemezét, amelynek dolgozom (a nevét nem mondhatom ki itt, hiszen itt közpénzből vagyunk jelen, közpénzen pedig nem ildomos magánreklámot folytatni), ez egy előzetes példány, papírtokos, „street date”, olvashatjuk rajta, „27th March 2004”. De ez nem érdekes, viszont itt lent, tessenek megszemlélni, látható egy jelzés, miszerint COPY CONTROLLED. Ez arra jó, hogy ezt a CD-t bent a cégnél nem tudtuk lemásolni (otthon a Linux egyébként nagy nehézségek nélkül lemásolta), erre jó a másolásvédelem, viszont egy hasonlót egy volt kollégám odaadott egy újságírónak, aki feltette az interneten egy file-cserélőre, s a rajta lévő vízjelek alapján könnyű volt kollégámat utólag kirúgni. Mindezt azért mondom el Önöknek, hogy érzékeljék: a net megváltoztatja a gondolkodásmódunkat, s aki tud váltani, az talpon marad, aki nem, az szélmalomharcot vív és öngólokat lő.
Ezért hiszek én ma jobban az internetes mikrovállalatban, a Gépeskönyvben, mely közpénzre pályázik és ingyen teszi közzé a világhálón az ebből létrehozott javakat, mint a multiban, mely nem látszik tudomást venni a világ változásairól.
Most tehát arra teszek kísérletet, hogy vázoljam: az ingyenes kultúra miképpen tehető nyereségessé, illetve az állam miképpen lehet e piaci szegmens vállalkozója.
Magyar Bálint miniszter úr római beszédében az oktatásról szólt. Úgy gondolom, a kultúrának a nagyobbik felére igaz, hogy „mind fizetünk érte” – akkor erre is igaznak kell lennie, hogy „mindannyiunk számára hozzáférhetővé kell tenni”.
Gondolatmenetemhez a legegyszerűbb számtani számításokat fogom használni:
K = költség
B = bevétel
Kd = darabköltség
Ke= egyszeri költség
Bd = darabbevétel
Be = egyszeri bevétel
n = eladás
x = darabonkénti haszon x = Bd – Kd
„Nem szabad ... olyan alkotó művét – hozzájárulása nélkül – közvetíteni, aki a mű létrehozásához nem vett igénybe közpénzt. Példa: a zenei adatállományok hálózati csereberéjét lehetővé tevő szoftver igénybevétele csak akkor tisztességes, ha az állomány közpénz felhasználásával létesült (szimfonikus zenekarok). Tisztességtelen dolog elősegíteni, hogy adófizető vállalkozások (sikeres könnyűzenei együttesek) szolgáltatásait bárki ingyen igénybe vehesse.”
Horváth Iván e tételét meg is fordíthatjuk: a nyereséges kereskedelmi termékre az a jellemző, hogy B > K, illetve hogy Bd > Kd (vagyis a termék kevesebbe kerül, mint amennyiért adjuk). Mivel minden termék esetében van Ke, általában van egy küszöbszám, ahonnan a termék nyereségessé válik: n * x > Ke . Ha a várható eladásunknál ez az egyenlőtlenség teljesül, ezeknél a termékeknél nincs szükség Be -re, azaz külső finanszírozásra. A vállalat, mely a terméket létrehozza, nyilvánvalóan nyereségérdekelt, ami ekvivalens azzal, hogy érdekelt a darabszám emelésében (B – K függvény monoton növekvő).
A kultúra olyan területein, ahol ez nem érhető el, külső finanszírozásra van szükség. A külső finanszírozás lehet vállalati szponzoráció, közpénzből való finanszírozás vagy reklámtevékenység. Ma csak a közpénzből létrejövő kultúrával foglalkozunk, egy gondolatot mégis érdemes a másik kettőnek is szentelni: elgondolkodtató, hogy a közpénzen létrejövő kultúra lehet-e kereskedelmi reklámhordozó, nem kerülendő-e a vegyes finanszírozás. Vonatkozik ez pl. azokra a (papír-)könyvekre és (CD-) lemezekre, melyekben közpénz van, mégis reklámhordozók: nem értelmezhető-e úgy a képlet, hogy közpénzből finanszírozódik a vállalati reklám (ld. felmatricázott lemezek stb.). És vonatkozik ez a minisztériumok honlapjáról MICROSOFT-formátumban letölthető űrlapokra is..
„If we all pay for it, we all should be able to reach it”, illetve „Abból indulok ki, hogy közpénzből csak olyasmit szabad vásárolni, aminek a hasznát az adófizetők élvezhetik.”
A két hasonló jelentésű idézetet továbbgondolva a következőre jutunk: a közpénz befektetője (az állam, az Unió stb.) az a vállalkozó, aki abban érdekelt, hogy minél nagyobb legyen a haszna: tehát minél nagyobb legyen az „eladása” (az adófizetők hozzáférése), illetve
Be + n * x > Ke
legyen, vagyis
Be + n * Bd – n * Kd > Ke.
Ezt a képletet több ponton érdemes megvizsgálni: Ke és Kd nyilvánvalóan a minimálisra csökkentendő – az internetes kultúrában Kd pl. akár nulla is lehet, ezért érdemes az államnak preferálnia az internetes kultúrát a drága termékeket létrehozó kultúrával szemben.
Igaz, ha ingyen adunk valamit (nagyon helyesen), akkor Bd is nulla. Ha mindkettő nulla, akkor a képlet ekképp egyszerűsödik:
Be > Ke.
Magyarul közpénzen létrehozunk valamit, és utána nincs rajta kereskedelmi hasznunk. Nincs termék: szolgáltatás van.
„De aligha tehető a köztársaság vagy az unió kötelességévé, hogy minden közpénzből támogatott művelődési eredmény ténylegesen el is jusson minden egyes adófizetőhöz.”
A terjesztést (szolgáltatást) tehát vállalatok végzik el, melyeket érdekeltté kell tenni abban, hogy valóban eljuttassák a művelődési eredményeket. Ha ugyanis nem érdekeltek benne, megelégedhetnek a
Be – Ke > 0 pénzzel, aztán lekapcsolják a szervert, átmeneti hibára hivatkozva. Olyan ez, mintha a Horváth Iván cikkében szereplő köztéri szobrot a minisztérium pincéjében helyeznők el.
Még cifrább a helyzet, ha Ke > 0. Ilyenkor ugyanis a szolgáltató egyszeri bevételhez jut, de minél többet ad el, minél eredményesebben szolgáltat, minél többekhez juttatja el a kultúrát, annál rosszabbul jár. Ez a helyzet azokkal, akik pl. szerzői jogköteles kultúrát szeretnének ingyen szolgáltatni (mondjuk Bartók Concertóját állami fenntartású zenekarral előadva ingyen szolgáltatnák az interneten – a jelen gyakorlat az, hogy létrehozzák a felvételt, majd kereskedelmi úton megpróbálják értékesíteni, jó drágán, reklámozzák is – a reklámmal fenntartanak pár magánvállalkozást; erkölcsileg vitatható, de ma így működik a rendszer). Emiatt digitalizálták Franciaországban a rég elavult, 50 évesnél régebbi versesköteteket, melyek tele vannak hibával, s melyek a tudománynak több generációval ezelőtti állapotát közvetítik, viszont nem jogkötelesek. Ha holnap írok egy zeneművet és ingyen közzéteszem a neten, szerzői jogdíjat kell fizetnem. A letöltésenkénti MINIMÁLJOGDÍJAT az Artisjus évente szabályozza. A minimáljogdíj meglepően magas, egy CD-nyi (60-80 percnyi) zene esetén 150-200 Ft letöltésenként. Ha a zenemű közpénzen jön létre, ellentmondást látok:
„Ámde olyan alkotást nem szabad közpénzzel támogatni, amelynek közvetítési jogáért az alkotó pénzt követel, annak elmaradása esetén művét nem teszi az adófizetők számára hozzáférhetővé; és nem szabad olyan tudósnak közpénzt adni, aki közleményeit nem bocsátja ingyen és rögvest az adófizetők rendelkezésére. Példa: ne állítsunk olyan köztéri szobrot, ne emeljünk olyan középületet, amelyet csak külön díjazásért lehet megtekinteni.”
Megoldási ötletek a teljesség igénye nélkül:
a) Állami finanszírozás nem egyszeri, hanem darabfüggő.
Veszély: az állam anyagilag nem érdekelt a nagyobb eladásban.
b) Szolgáltatói szerződés keretében speciális megállapodás.
Veszély: feudális kézi vezérlés.
c) Állami finanszírozás periodikus, teljesítményfüggő (pl. évenkénti versenyeztetés), de kiszámítható (aki jól szolgáltat, számíthat bevételre).
Veszély: Politika, nepotizmus. A kiszámíthatóság persze csökkenti a veszélyt.
d) Jogrendszer átalakítása a Linux-filozófiának (vagy a köztéri szobor jogdíjának) megfelelően (végeredményben államnak mint befektetőnek át kell vállalnia az egyéb kiadásokat is).
Mindezen veszélyeket csökkenti a minél szélesebb nyilvánosság, mely amúgy is a demokrácia alapja, s mely az interneten adott; de igazán – ahogy Miniszter Úr is fogalmaz – itt nagyobb, nemzetközi átalakításokra van szükség: „Making common market requires more than open coordination. Standardization, legal clearing, and identifying common needs are essential”, olvashatjuk előadása bevezetőjében.
Ha az európai content-piac töredezettebb és fejletlenebb is, mint az amerikai (ahogy a római előadás nyitógondolatában is láthatjuk), Európának vannak előnyei. Az európai kultúrát mindig meg szoktuk említeni, akár magánbeszélgetésekben is: európainak lenni ezt a közös kultúrát is jelenti. Ez a kultúra azonban csak akkor marad közös, akkor erősítheti az EU-t hosszútávon, ha minél többen hozzáférhetnek. Ennek minden látszat ellenére a legolcsóbb és legeredményesebb formája, ha az állam (helyi és EU-szinten) szerepet vállal nemcsak a finanszírozásban, hanem abban is, hogy átgondolja a meglévő, termékek eladására, kereskedelmi haszonra épülő jogrendet és egyéb infrastrukturális viszonyokat.
Én optimista vagyok: még nagyon a kezdetén vagyunk a bevezetőmben jelzett gondolkodás-változásnak. Itt együttműködésre és türelemre van szükség: azok fogják kitalálni a szabályokat, akik szembesülnek az anomáliákkal – úgy gondolom, ez vonatkozik a délelőtti témára: a filológus-könyvtáros együttműködés lehetőségére is.
Köszönöm a figyelmet.
