Nyomtatott könyv – gépi szöveg

A hagyományos értelemben vett könyvkiadó a szerzőtől beérkezett kéziratot megmunkálja, szerkeszti, tagolja, címekkel látja el, korrektúrázza, nyomdai kiadásra alkalmassá teszi. A felhasználó vagy fogyasztó olyan szöveget kap, amelyet valaki gondosan megdolgozott és a tartalom tálalásában járatos kiadó a legkényelmesebb módon kezelhetővé tett. Ezeket az apróságokat csak hiányukkor érzékeljük. A könyvkiadásnak 1456 óta folytonosan fejlődő kultúrája alakult ki. Kialakult az információk közzétételének szabályrendszere (és ebből a szempontból a hordozó nem lényeges). Az új digitális világban olykor 548 év felhalmozott tudását vesszük semmibe. A gépi szövegek előnyei fölötti örömünkben is látnunk kell, hogy egyelőre elég sok a veszteség is. Vagyis a könyvszakmai tudásnak át kell alakulnia a képzetes kiadás műfaji szabályaihoz alkalmazkodva. Attól, hogy képesek vagyunk begépelni egy szöveget, csak technikailag válik alkalmassá arra, hogy közzétegyük. A nyilvánosságra hozatal szakmai mércéjét nem ettől üti meg.

Be kellene vezetni a digitális imprimatúra fogalmát. Az imprimatur valamely írásmű nyomtatását, ill. terjesztését engedélyező formula, a könyvkiadáskor súlyos mérföldkő, amikor a szerző és kiadó megadja a sokszorosításra az engedélyt.

Itt a fő különbség, a hagyományos nyomtatott kiadásnál a szerző beadja egy erre szakosodott műhelybe a kéziratot, hogy ott javítsák, lektoráltassák, szerkesszék, a legmegfelelőbb tipográfiát rendeljék hozzá, míg meg nem üti azt a mércét, hogy terjeszthetőnek nyilvánítják.

Ma egy szöveg kiadó közbeiktatása és szakmai garancia nélkül terjeszthető.

Következmények

Megváltozik a tárolás módja, és a korábbi lehetőségektől eltérően a mennyiségi kapacitás is mérhetetlenül megnő a nyomtatotthoz képest minimális helyigénnyel. Az adatok élettartama ugyanakkor rendkívül rövid és bizonytalan (hardver, szoftver, sugárlemez, DVD, XML stb.

A gépi szöveg az eddigiektől eltérő kódolási és dekódolási módszert kíván meg. A nem gépi úton létrehozott szövegek (és ez a több) számtalan „hibát” tartalmaznak, melyek a gépes világban kiderülnek és javítandók, mert akadályai az adatok megtalálásának. A nyomtatásban megjelent kiadványok hitelét a szerző és/vagy a kiadó garantálta. A ma interneten olvasható szövegek származási hely és szakmai garancia tekintetében gyakran kétesek. Szükséges a szakszerűséget és a szerzői jogot biztosító műhely, valamiféle új hiteles hely vagy kiadó. A könyvtárak szolgáltatásként vállalják a nyomtatott szövegek elektronikus másolatának elkészítését, de nem a könyvtár hivatott a szövegek szakmai felügyeletét ellátni, és nem is a kiadó.

Tárolás és közzététel: könyvtár és kiadó

A könyvtár mint tárhely és a többszörözést is biztosító hely (egy helyen tárolt szöveg sok helyen olvasható egyidejűleg valóságos többszörözés nélkül) feltétlenül kihagyhatatlan része a kultúra és tudáskincs őrzésének, olvasásának, kutatásának. A legkevésbé megoldott része a folyamatnak a szakértemmel rendelkező alkotóműhely létrehozása, amely egyrészt a tárolási módot, az ehhez szükséges eszközöket, másrészt a folyamatos szolgáltatást biztosítja. Az elhagyott és nem gondozott anyagok rövid időn belül használhatatlanná válnak. Az avulási folyamat sokkal gyorsabb, mint eddig bármikor. Közhely, de az ékírásos táblák és a középkori latin nyelvű kódexek ma is értelmezhetők. Sem a hordozó, sem a tartalom megőrzése és értelmezése nincs veszélyben.

Az emberiség (nemzet) művelődéstörténeti, tudományos fontosságú szellemi kincseit csakis szakszerűen lehet átemelni ebbe a másik világba. Mindannyian tudjuk, hogy a számítástechnikai tudás csak szükséges föltétel, a szakmai kérdésekben csak az adott területekhez értő és azt művelő szakember, informatikus filológus dönthet.

Ki szolgál és ki szolgáltat?

A hagyományos helyek (könyvtár, könyvkiadó) nehezen lényegülnek át egy más típusú szolgáltatóvá szakmai felügyelet nélkül.

Elmesélek egy példát.

Az Új magyar irodalmi lexikon (ÚMIL) sugárlemezes változatán ezt olvashatjuk: évente frissítési lehetőség. A lexikon eredetileg MS Wordben készült. Ez a szövegszerkesztő nem alkalmas arra, hogy egységes szerkezetű, sok adatot tartalmazó, állandó változtatást igénylő munkát végezzenek rajta. Még arra sem, hogy azonos tartalmat hordozó részekhez azonos tipográfiai megjelenítést lehessen rendelni. Ma az ilyen típusú kézikönyvek, szótárak, lexikonok mind valamiféle szövegbe szúrt tartalmi, megjelenítési, sorrendi, stb. információkat tartalmazó kódoló nyelven történnek, teljesen függetlenül attól, hogy milyen kimenete lesz az így létrehozott szövegnek. Ez nagyon lényeges különbség: a hordozótól független tartalom.

Az ÚMIL Wordben történt rögzítése korrektúrázásra, tördelésre, nyomdai feldolgozásra alkalmas volt. De folyamatos továbbgondozásra, javításra, hordozótól független kiadásra nem, vagy csak nagyon energiapocsékoló módon. Ezért 1997-ben a Word formátumot egy informatikában is járatos szaktudós és egy a szakmai érveket elfogadó informatikus átszerkesztette SGML-formátummá, mely alkalmas nyomtatott, hálózatos, lemezes változat előállításához. Ez két személynek emberfeletti munkát jelentett, hozzászámítva a már összegyűjtött és beépíthető tartalmi változtatásokat is. A kiadó abban a reményben tette ezt, hogy 2000-től az ÚMIL frissíthető formában álljon rendelkezésre. De mint üzleti vállalkozás nem rendelt, nem rendelhetett mellé egy műhelyt, amely nem rohammunkában, hanem rendes napi tevékenysége részeként folyamatosan dolgozik az anyagon, a bekövetkezett változásokat azonnal rögzíti, a pontatlanságokat javítja, azaz gondozza az anyagot. Ez nem egy kiadó dolga. A lexikont egy alkotóműhelynek kellene karbantartania és a kiadó szerepe az újabb közzététel lehetne, amikor is újból befektetne az újabb eladás érdekében. Ezért maradt a frissítés csupán lehetőség.

Birtoklás, felhasználási jog, felügyelet

Sokan gondolják úgy, hogy a közpénzekből létrehozott tartalmat ingyenesen kellene szolgáltatni köztes piaci szereplők (kiadók, terjesztők) közbeiktatása nélkül.

A tudományos szövegekhez és a tankönyvekhez való hozzáférés a felhasználó számára akkor lehet ingyenes, ha valaki megfizeti a hálózati kiadvány létrehozásának költségeit. Ráadásul az elektronikus kiadványok nemcsak tartalmi, szakmai szempontból igényelnek folyamatos gondozást, hanem a szoftver is folyamatos fejlesztésre szorul.

A tudományos folyóiratoknál már bekövetkezett a nyomtatott és az online forma eltolódásának aránya. Az intézményi előfizetés nő, az egyéni előfizetés megszűnt. A folyóiratok közlési jogát nagy tartalomszolgáltatók veszik meg a kiadóktól és ők szolgáltatják a folyóiratokat könyvtáraknak, intézményeknek, és többletszolgáltatást is adnak hozzá. A kiadó begyűjti és megszerkeszteti a folyóiratot, és a nagyterjesztő vált a piac meghatározó szereplőjévé.

A könyvkiadás szereplői, közege teljesen átalakul. A szétesés, az ellenérdekeltség, a tisztán üzleti érdekeltség, a szakmai érdekeltség nem gátjai egy átfogó, koordináló tervezésnek, hanem minden egyes kulcsszereplő nélkülözhetetlen résztvevője a programnak és mindenki a maga tudásával, szempontjaival értékesen járulhat hozzá az új nemzeti könyvtár, tudástár kialakításához, folyamatos bővüléséhez.

Nagyszabású elektronikus, virtuális gyűjtemény, kincstár persze nem jöhet létre közpénz nélkül. A részesedési arányokért viszont érdemes harcolni.

A digitalizálási tervet, szabályzatot (nemcsak kritikai kiadás esetén) a közpénzekből fizetett és ehhez értő tudósnak, filológusnak, a könyvkiadáshoz értő és szakmai jogosítványokkal rendelkező kiadói szakembereknek, könyvtári szakembereknek és informatikusoknak együtt kell megalkotniuk, és az így létrehozott „kiadásokat” céhes védjeggyel ellátniuk. A lelkes műkedvelésnél sokkal kívánatosabb az érzelemmentes, ha tetszik szenvtelen, hidegvérű szaktudás.

Így maradhat a magyar nemzeti kulturális örökség továbbra is közvagyon.