„Fülek második ostroma (1682) alkalmával Thököly kezébe esett, ki őt örökös foglyának nyilvánította, s Regéc várába vitette, ahol a várkapitány nehéz börtönbe vetteté, melynek szigoruságát a nemesszivü Zrinyi Ilona igyekezett enyhíteni. Innen Munkács várába vitette Thököly, ahol még kegyetlenebbül bántak vele, nedves és bűzös börtönbe vetették, melyet nem is takarítottak, vasat vertek kezére-lábára, s száraz kenyéren és vizen tartották. Itt még Zrinyi Ilona is alig tehetett érte valamit. A kiváltására és kicserélésére irányzott törekvések Thököly hallatlan követelései miatt sikertelenül maradtak. Thököly még gyakran megpróbálta részére nyerni, egy ízben saját hiveiből alakított törvényszékkel itéletet tartott felette, de sem meghajlítani, sem megtörni nem tudta. Koháry szenvedései közt a vallásban keresett erősítést, s a börtön unalmát versek szerzésével űzte el; a kigondolt verseket, iróeszközök hiján, ismétlés által véste elméjébe.”

Ezt a szöveget két évvel ezelőtt egy harmadéves magyar szakos hallgatóm barokk elmélkedő líráról szóló szemináriumi dolgozatából idézem. A szöveg furcsa volt, bár nem teljességgel elképzelhetetlen, hogy valaki a huszonegyedik század elején még aktívan használja a félmúltat – esetleg olyan távoli, elzárt nyelvszigetről származik, ahol még megőrződtek az ilyen archaikus nyelvtani sajátosságok, szóval nem elképzelhetetlen, de azért tettem egy példát, és a „bűzös börtönbe” kifejezést beírtam a google keresőjébe. Gyorsan kiderült, hogy szöveg természetesen a múlt század elején született és a hallgató a Magyar Elektronikus Könyvtárból ollózta ki sebtében ezt az életrajzi részletet. A felelősségrevonás nem maradt el, ám a szeminárium tagjait nehéz volt rávezetnem arra, hogy miért is elfogadhatatlan az egyetemen ez az eljárás. Ők keresnek szakirodalmat – mondták – de nincs bibliográfia, könyvtárba nincs idejük elmenni napközben, hiszen órákra kell járni, tájékozódásra, anyaggyűjtésre marad tehát éjszaka az internet. Nehéz elmagyarázni, hogy a világháló ugyan nagy segítséget nyújthat a filosznak, azonban a tudományos munka egyik legfontosabb mozzanata éppen az anyag teljes körű áttekintése és feldolgozása.

Az további megvizsgálandó kérdés lenne, hogy a képernyőolvasás hogyan ássa alá a szövegértési képességeket, hiszen a copy-past [= vágólapra másol–beszúr] logika azt sugallja, hogy keresd meg a lényeget és vidd – a többivel ne törődj. A hallgatói dolgozatokban az utóbbi években aggasztóan megszaporodtak a jelöletlen idézetek, a dolgozatírás művelete egyre inkább arra korlátozódik, hogy az internetről innen-onnan leszedett szövegtörmelékeket valamilyen többé-kevésbé összefüggő kompozícióvá gyúrják. Egyre kevésbé fontos a forrásszövegek integritása, autoritása, megbízhatósága. Az összeszedegetett törmelékek összerendezése pedig többnyire mechanikus, mozaikszerű.

Ha körülnézünk a világháló magyar fertályán, azt tapasztaljuk, hogy még ma is igaz Horváth Iván több évvel ezelőtti állítása, vagyis hogy ott bizony nem találunk sok használhatót. Ellenőrizetlen, gyanús eredetű szövegek, butácska „puskák”, tudománytörténeti rekvizitumok, önjelölt szakemberek zagyvaságai tolakszanak folyvást a kereső elé.

Nézzük meg, mit találhat a magyar irodalom iránt érdeklődő, ha a világhálón kezd keresgélni. Nem foglalkozom a noname, gazdátlan szövegarchívumokkal, a példáimat a legnagyobb magyar virtuális gyűjteményből, az immár a nemzeti könyvtár felségjele alatt működő, már említett MEK-ből veszem. Elsőként természetesen a Zrínyi szövegkiadásokat keresem. A „klasszikus magyar irodalom” (!) fachban kettőt is találok, az egyik a Szigeti veszedelmet hozza, a másik az „Összes költemények”-et. Sajnos a prózai művek közül nincs semmi, de nézzük az összes verseket. Az igen kidolgozott, gondos MEK fejléc a következő leírást adja:

TI: Zrínyi Miklós összes költeménye
AU: Zrínyi Miklós (1620-1664)
NA: Moldován István (MEK ASCII változat)
DT: verseskötet
PD: 1998/08 (elektronikus változat)
SO: Verstár 98, CD-ROM -- Budapest, Arcanum Adatbázis Kft. 1998.
KW: magyar irodalom, 17. sz.
NT: A dőlt betűs kifejezések `` között vannak. (és az idézőjeleket vajon hogy jelzik?)
NT: Köszönet az Arcanum Adatbázis Kft.-nek az engedélyért!
NT: A kötet teljes szövege ASCII formában Latin 2-es karakterekkel
NT: a ZRINYIM.ZIP-ben van.
NT: A MEK változat bővített. A "Szigeti veszedelem"-ben a 4. ének
NT: a 38-103. versszakokkal kiegészítve lett.

Később még ennyi: Forrás: Unikornis Kiadó, 1995, Interpopulart Kiadó, Populart Füzetek, 24.

Hiába keresem, hogy meddig Unikornis és honnan Populart, nem találom azt sem, hogy ki rendezte sajtó alá (bár éppenséggel tudom magamtól) a forrásként használt Unikornis és Populart szöveget. Azt is csak feltételezem, hogy a digitalizálásért a fejlécben említett szerkesztő a felelős, de azt már nem tudom, hogy ő minek alapján gondozta az ASCII szöveget. Nem világos az sem, hogy miért kellett kiegészíteni a 4. éneket? És ha kiegészítették, akkor milyen forrás alapján? Nem lett volna jobb olyan szövegből dolgozni, amiben eleve benne van a 4. ének?

Mielőtt folytatnánk érdemes lenne röviden tisztázni a digitalizálás [helyesebb lenne digitizálásnak nevezni] fogalmát, ugyanis ez a fogalom több, nagyon eltérő eljárást nevez meg. Digitalizálás általánosan azt a folyamatot jelenti, amikor egy analóg rögzítésű dokumentumot számítógép segítségével elektronikusan rögzíthető, bináris kódú fájlba írunk át. A szövegek esetében ez történhet úgy, hogy digitális kamera vagy szkenner segítségével digitálisan kódolt képet hozunk létre. Ez a kép képernyőn megtekinthető vagy valamilyen printer segítségével kinyomtatható. Ekkor a digitális adatot ismét analóggá alakítjuk. A képformátumban tárolt szöveg nem kereshető, nem szerkeszthető. A digitalizálás másik formája, ha a szkennerrel bevitt képet egy szövegfelismerő szoftver segítségével szöveggé alakítjuk. A végeredmény lehet az eredeti dokumentum formátumát, tipográfiai képét megőrző fájl (például .pdf vagy .pst), és lehet olyan nyers szövegfájl, amely csak a szöveg betűit őrzi, a formázásokat nem (vagy csak részben). A digitalizálás harmadik módja, ha valaki billentyűzet segítségével begépeli az előtte fekvő szöveget. Az utóbbi két esetben a végeredmény .txt, .doc, .rtf, .html vagy valamilyen hasonló fájlformátum. Mindezek digitálisan tárolt, képernyőn olvasható vagy kinyomtatható, szerkeszthető, alakítható, kereshető formátumok. Mindhárom digitalizálási eljárás rendelkezik előnyökkel, hátrányokkal, mindegyik eljárásnak megvannak a maga jellegzetes hibatípusai, gyengéi. A szoftveres szövegfelismerés és a begépelés hátránya például, hogy óhatatlanul sok hibát hoz létre, amelyeket csak igen gondos és többszöri összeolvasással, szövegtisztítással lehet kiküszöbölni.

Visszatérve az említet Zrínyi kiadáshoz: ha most már a tartalomjegyzékét nézzük, érdekes, sosem látott kötetkompozíció tárul elénk.

[I.] IDILIUM
[II.] IDILIUM
ARIANNA SIRÁSA
FANTASIA POETICA
[A VADÁSZ ÉS ECHO]
[EURIDICÉT IGY SIRATTA ORFEUS]
FESZÜLETRE
PERORATIO
[ELÉGIA]

EPIGRAMMATA

ATILLA
BUDA
SZIGETI ZRINI MIKLÓS
DELI VID SARKOVICS
RADIVOJ ÉS JURANICS VAJDÁK
FARKASICS PÉTER

A "VITÉZ HADNAGY" KÉZIRATÁBAN FENNMARADT VERSEK

[AZ IDŐ ÉS HÖRNÉV]
AZ IDŐ SZÁRNYON JÁR...
NEM IROM PENNÁVAL..
BEFED EZ A KÉK ÉG...

SZIGETI VESZEDELEM

Pars prima
Pars secunda
Pars tertia
Pars quarta
Pars quinta
Pars sexta
Pars septima
Pars octava
Pars nona
Pars decima
Pars undecima
Pars duodecima
Pars decima tertia
Pars decima quarta
Pars decima quinta

A címalakok következetlenségeit nem említve csak annyit kérdezek: Milyen elv alapján lettek így egymás után rendezve a versek? Ha összesnek nevezi a kiadást, az ismeretlen textológus miért hagyott ki önkényesen mégis néhány verset? Hogyan sikkadhat el az az információ, hogy a versek nagy része egyetlen szerzői kötetből származik? Miért nem ismerhetjük meg a címlap szövegét? A kötet előszava miért az eposz elé került? És így tovább.

Nézzük meg ezután, hogy mit mond a Zrínyi verseskötetről az egyik leggyakrabban letöltött MEK-es irodalomtörténész: „Költői műveinek gyűjteményes kötete, az Adriai Tengernek Syrenaia 1651-ben jelenik meg, a költő ekkor harmincegy éves. Tudtunkkal ezek után már csak egyetlen fiának halálára írt elégiája és a magyar királyokról tervezett epigrammaciklus néhány darabja készült el.” Sajnos, ezt a szerző rosszul tudja.

A kézikönyvekkel egyébként is baj van. Egy szintén nagyon népszerű netes irodalmi fogalomtár a következőképpen definiálja a Balassi strófát:

Balassi-strófa:
1 vsz -> 3 sor
1 sor -> 3 egység (a belsô rímek által)
vers -> 3x3 strófa
A hármas szerkesztési elv valósul meg. Dante Isteni színjátékában is megtalálható ez az elv. Képlete: aabccbddb.....

E szerint tehát a Balassi strófás vers csak három versszakos lehet, a sorok szótagszáma viszont teljesen lényegtelen. Nem nagyon szabadna középiskolások kezébe adni ilyen butaságot. Annál kevésbé, mivel a középiskolások (és mint láttuk, sajnos, az egyetemisták) ma már nem képesek különbséget tenni tudomány és áltudomány, megbízható szakmunka és szedett-vedett kompilátum között, különösen nem, ha a szemük elé kerülő szöveget a nemzeti könyvtár tekintélye is hitelesíti.

Azt akarom ezzel mondani, hogy a MEK felesleges? A legkevésbé sem! A MEK a hazai virtuális könyvtárak legszimpatikusabbika. A gopheres idők távolában indult kedves és demokratikus projektum, melyet egészen a legutóbbi időkig az önzetlen amatőrök és elkötelezett szerkesztők lelkesedése növelt naggyá. A MEK két legtöbb szöveggel reprezentált magyar klasszikusa Móricz Zsigmond és Rejtő Jenő, és ezzel nincs is semmi baj. Sőt, éppen a MEK legnagyobb sikerének tartom, hogy a jó néhány kiadványát, például a Rejtő összest feltűnni látjuk a legvadabb hacker és warez honlapokon, ahonnan a fiatalok a műveket sűrűn le is töltik pda-ikra, sőt mobiltelefonjaikra. (Letöltik egyébként Móriczot is, hiszen ideális megoldás dolgozatíráskor a marokgép képernyőjéről puskázni.) Legjobb lenne, ha megmaradna ilyen spontán jellegűnek, ilyen színesnek és populárisnak. A MEK azonban ma már az OSZK keretében működik, és a nemzeti könyvtár nagyra törő tartalomszolgáltatási terveinek fontos eleme. Holott ez a szimpatikus vállalkozás sok mindenre alkalmas, de arra semmiképp, hogy egy nemzeti digitalizálási stratégia bástyájává tegyük.

Az OSZK honlapjára látogatva igazán sokoldalú online szolgáltatási tevékenységről kapunk képet. Az egyik ilyen program, a Bibliotheca eruditionis valóban nagyigényű, impozáns vállalkozás. Többek között a könyvtár különgyűjteményeinek katalógusát ígéri. Nézzük meg a kézirattár katalógusát! A link átvisz minket egy magáncég, az Arcanum szerverére. (NB. ugyanide visz „a régi nyomtatványok tára elektronikus szolgáltatásai” és a „régi könyvek katalógusa” link is.) Itt sajnos nem találjuk sem a kézirattár, sem a régi nyomtatványok katalógusát, hanem csak az Arcanum CD-n is forgalmazott eRMK című adatbázisát. Ennek a furcsasága, hogy felerészt száz évvel előtti kézikönyveket közöl: a Szinnyeit, és a Szabó Károly féle RMK első két kötetét. A másik fél az korszerű, elsőrendű anyag: az RMNy eddig megjelent kötetei. Hozzáértők megkérdezhetnék, hogy ugyan miért az RMK I–II-t kapjuk, amit nagyrészt úgyis helyettesít már az RMNY, és miért nem a III. kötetet, aminél máig nincs jobb. Továbbá, mi értelme egy az egyben, változtatás, többletfunkciók beiktatása nélkül beszkennelni egy papírkönyvet, amikor a digitális technika már sokkal többet tudna. Miért nem naprakész, online retrospektív bibliográfiai kézikönyvet kapunk, amelybe napra készen ott vannak a kiegészítések, pótlások, módosítások? Mi értelme van a látszatmunkának? A polcokon megspórolt 30 cm nem biztos, hogy arányban áll a befektetett erőforrásokkal.

De nézzük tovább az OSZK honlapját! Digitális korvinák vagy előkelőbben Bibliotheca Corviniana Digitalis. Végre egy olyan szolgáltatás, amit – a barbár címszörnyeteget leszámítva – maradéktalanul dicsérni lehet! Corvina katalógus, az OSZK saját példányairól pedig teljes, jó minőségű facsimile, jpg formátumban.

Hungalap. Ez egy nagyszabású, még csak tervekben létező vállalkozás az OSZK irányítása alatt, a MEK keretében, az Informatikai és Hírközlési Minisztérium támogatásával szerveződik. A célkitűzéseikről ezt olvashatjuk: „Egyetemek, főiskolák tanszékeinek oktatói és hallgatói szerte a világban, a magyar intézetek, Collegium Hungaricumok látogatói, a könyvtári gyűjtemények használói számára hozzáférhetővé tenni mindazt, amit a hungarológia nyújtani tud a nemzetközi tudományosságnak, alapvető hazai feladat. […] Célunk tehát minél szélesebb körben hozzáférhetővé tenni a hungarológiai kutatások eredményét, elősegíteni a magyarországi és külföldi műhelyek információcseréjét.” A HUNGALAP tehát a tágan értelmezett magyarságtudomány a néprajz, az irodalomtudomány, a történelemtudomány, a művészettörténet stb. legfontosabb alapműveit kívánja digitális formában közzétenni egyetemek és kutatóműhelyek számára. Az 1985-ig megjelent művek listáját a Magyar Hungarológiai Társaság és a TIT gyűjtéséből vették át. A friss anyagot az Országos Széchényi Könyvtár Könyvtártudományi és Módszertani Központja állította össze. Nézzük meg az irodalomtudományi gyűjtést: 1986-tól közel száz irodalomtudományi művet tartottak a szakértők digitalizálásra méltónak. Összevetve az ELTE 2001-es magyar szakos kollokviumi irodalomlistájával, mely az interneten bárki számára hozzáférhető. Mintegy 5%-os átfedést találtam. Az magyar irodalomtudományt reprezentáló exkluzív HUNGALAP lista nem tartalmaz egyetlen művet sem például Kovács Sándor Ivántól, Horváth Ivántól, Balázs Mihálytól, Kulcsár Szabó Ernőtől, Szörényi Lászlótól, Dávidházi Pétertől, egyetlen egyet Szegedy-Maszák Mihálytól – hogy demagóg módon csak akadémikusokat és tudomány doktorait említsek. Tartalmazza viszont a Zrínyi kapcsán már megidézett, nevezetes opuszt!

Természetesen nem kell mindenkinek mindenhez érteni, viszont vannak olyan intézmények, amelyek hivatalból rostálják meg szinte évről-évre a szakterületük szakirodalmát. Vannak olyan intézmények, melyeknek az a feladatuk, hogy a tudományos irodalom kánonját működtessék: az adott diszciplína formálódó konszenzusának megfelelően új és új szövegeket emeljenek be a legfontosabb szövegek elit klubjába, míg másokat idővel áttessékeljenek a tudománytörténet kevésbé forgalmas, dicsőséges, ámde csendesebb csarnokába.

De hiszen én is értek a textológiához! – mondta nekem egyszer egy könyvtáros. Elhiszem, nagyszerű. De van több ezer további könyvtáros, aki nem. Továbbá: az általában vet textológia önmagában nem sokat ér. Egészen másra van szüksége a klasszika-filológusnak, a mediaevistának és a koraújkorosnak. A textológus mindig konkrét feladaton dolgozik, amelyhez szükséges egy konkrét életmű, korszak vagy szövegcsoport alapos, elmélyült ismeretére. A józan ész azt diktálja, hogy ne a könyvtárosokat akarjuk nagy erőfeszítéssel textológusokká kiképezni, hanem a digitális szöveggondozás, tartalomgondozás és szövegkiadás feladatkörét bízzuk azokra az akadémiai, egyetemi és közgyűjteményi műhelyekre, szakemberekre, akik és amelyek már évtizedek óta foglalatoskodnak ilyesmivel.

Nézzük meg az OSZK égiszén kívül szerveződő nagy digitalizálási projekteket is. A Digitális Akadémiáról, erről a jogilag alaposan túlbiztosított luxusvállalkozásról most ne beszéljünk, hiszen az alapvetően szépirodalmi művek könyvtára. (Persze azért volna egyszer a DIA-ról is beszélni, és volna is mit mondani.)

A hazai tartalomszolgálati ipar legnagyobb ambíciójú óriása a Digitális Irodalmi Akadémiával valamilyen szoros kapcsolatban álló Neumann könyvtár. Névjegyük szerint: „1997. november 1-jén alakult a Neumann János Digitális Könyvtár és Multimédia Központ Közhasznú Társaság, amelynek legfőbb feladata a leendő digitális könyvtár [?] előkészítése, a kulturális örökség digitalizálásának megkezdése.” Vagyis ez a kht. magát valamiképpen a nemzeti örökség digitalizálására illetékes nemzeti intézménynek szereti tudni. A bennünket most érdeklő irodalomtudományi olvasnivalót a Klasszikus Magyar Költők és a Bibliotheca Hungarica Internetiana (és még azt mondják, hogy a latin holt nyelv!) kínálja. A hangzatos BHI cím nem takar mást, mint néhány más kiadóktól előzékenyen átengedett szövegkiadás és tanulmánykötet html-esített, néhol Microsoft Readeresített verzióját. Csak a puszta szöveget, keresési és más többletfunkciók nélkül. A címlista – akár a kész anyagot nézzük, akár a terveket – hihetetlenül esetleges. Hogy megint a kedvenc szerzőmet keressem, Zrínyitől a Török áfium elleni orvosság szerepel az egykori Gondolkodó Magyarok sorozatból átvéve – mely sorozatról köztudomású, hogy nem éppen a textológiai akríbia volt a fő erénye. A klasszikusok közt is ott van Zrínyi, ugyanazzal a Verstárból koppintott szöveggel, mint a MEK. A Neumann könyvtár igazgatója egy évvel ezelőtt egy egyházi könyvgyűjteményekről szóló tudományos tanácskozáson nem kis feltűnést keltett a Neolatina Hungarica elnevezésű project felvázolásával. Ebben nem kevesebbre vállalkoztak volna, mint hogy három év alatt bedigitalizálják a teljes magyarországi latin nyelvű irodalmat. Nyilvánvaló, hogy az ilyen teljesen megalapozatlan, átgondolatlan és teljesíthetetlen tervezetek többet ártanak az ügynek, mint használnak.

A világhálón kutakodva azonban kiderül, hogy a Neumann Könyvtárnak újabban riválisa is támadt: ez az Arcanum Kft. Nemzeti Digitális Adattára. Az NDA a Hungarológiai Alapkönyvtár (a HUNGALAP) továbbfejlesztésével 3000 kötet bedigitalizálását ígéri potom 3 milliárd forinttért. Az első lépésben digitalizálandó anyagot Crème de la Crème, az első másfél milliárd forint címmel tekinthetjük meg. Kissé meglepő módon ez a tervezet pénzt kérne el olyan már elkészült és a könyvpiacon forgalmazott anyagokért is, mint a Révai Lexikon. Révai mint a krémek krémje, ráadásul a korábban már CD-n kiadott Pallasra – ez már önmagában is rossz vicc. Az első másfél milliárdos elit részletes összevetését a kollokviumi jegyzékünkkel már nem végeztem el, de annak ellenére, hogy a szerkesztők itt kifejezetten hivatkoznak rá, hogy figyelme vették a szigorlati anyagot, az átfedés itt sem igen érheti el a 10%-ot. A kézikönyv lista itt is nagyon esetleges, az embernek az az érzése, hogy főleg olyan művek kerültek be, amelyek digitalizálása már úgyis megvan, vagy a mű jogai könnyen megszerezhetők. Nagyon sok például a PIM-es kiadvány.

Meglepődve, de kis elégedettséggel vettem tudomásul, hogy két általam sajtó alá rendezett kötet digitalizálását is tervbe vették, csak azt nem tudom, hogy miből gondolták, hogy hozzájárulok (már ha egyáltalán kikérik a beleegyezésemet). Ha már itt tartunk, nézzük meg, hogy mennyiből hoznának ki az Arcanumnál egy kötetnyi (már korábban megjelent) RMKT-t! Kötetre bontva a tervezett összeget egy kötetre kb. 500 ezer forint jut. Ezzel szemben – talán nem sértek vele üzleti titkot – én a magam 800 lapos RMKT kötet előállításáéért, anyaggyűjtéssel, a források kollacionálásával, sajtó alá rendezésével, gondozásával, jegyzetekkel, szövegkritikával – beleértve azt, hogy saját kezűleg gépeltem be a szövegeket is – mindösszesen bruttó 300 ezer forintot kaptam plussz ÁFA, mínusz adó. A kiadó igazgatója szerint, ez a terjedelmet tekintve szokásos és méltányos összeg. Hogy van ez? Holnap előáll az Arcanum kiadó, és elkér ötszázezret azért, hogy a kész kötetemet egy segédmunkás berakja a szkennerbe? Na jó, ebből az összegből valami azért visszacsurog a szerzői jogvédő irodán keresztül a nyomorgó táncdalénekesek számlájára.

E rövid tartalomszolgálati körkép után szeretném összefoglalni a tanulságokat. Nem tartom célravezetőnek sem a közgyűjtemények virtuális könyvtárakká való átszervezését, sem a nemzeti szövegvagyon pocsékoló kiprivatizálását. Aggasztó tendenciának tartom, hogy egyes közgyűjtemények, miközben a helybenolvasás, a kutatás lehetőségeit évről-évre nehezítik, miközben – rajtuk kívül álló okok miatt – egyre kevesebb hagyományos könyvet képesek beszerezni, miközben senki sem tartja többé feladatának a naprakész szakbibliográfiák összeállítását, miközben a nagy könyvtárak nem tekintik feladatuknak az egyetemi hallgatók speciális igényeinek kiszolgálását, tehát miközben a hagyományos, nemes könyvtári funkciók jó részét igyekeznek elhárítani maguktól, teljes mellszélességgel beszállnak a tartalomszolgáltatási iparágba, és a helyzetükből fakadó jó érdekérvényesítő pozícióikat digitalizálási monopóliumok megszerzésére használják fel.

Az első nyomtatott könyvek még mindenben a kézzel írott kódexeket utánozták. Rengeteg ligatúrát, rövidítést alkalmaztak. A kinyomatott lapokat utólag miniálták, díszes iniciálékkal kifestették, szegélymnitákkal díszítették. Néhány évtizeddel később kezdtek megjelenni az olyan új elemek, amelyek az új technológia, a könyvnyomtatás sajátosságából adódtak – például a címlap és az impresszum. A világhálón található szöveges dokumentumok leggyakoribb hibája, hogy szolgaian tapadnak a forrásul szolgáló papírkönyv formájához. Holott a digitális eljárás hasonlíthatatlanul sok előnyt kínál az ólombetűs könyvhöz képest. Lehetőséget ad a legváltozatosabb indexelési, keresési funkciókra, a szöveg statisztikai feldolgozására, permutálására. Könnyen megvalósíthatóvá teszi a legkülönfélébb szinoptikus, genetikus, sztochasztikus, kronologikus stb. szövegprezentációkat. Új szövegtípusokat hozhatunk létre: az intertextuális környezetet hypertextes struktúrába építve érzékelhetjük. A szöveget összekapcsolhatjuk más mediális elemekkel képpel, filmmel és zenével. A papír kézikönyvek konzerváló digitalizálása a tudásunkat befagyasztja egy elavuló technológia korlátai közé. Sokkal jobban járnánk, ha a rendelkezésre álló szűkös erőforrásokat arra használnánk, hogy új, korszerű, a technikai lehetőségeket minél jobban kihasználó kézikönyveket hozzunk létre.

A felgyorsult technológiai változásokkal az emberi beidegződések, a megszokott formákhoz, a rutinhoz tapadó reflexek csak késlekedve tartanak lépést. Egyes régi, funkciójukat vesztett elemek szívósan fennmaradnak, mint a szárazföldi gerincesek elcsökevényesedett úszóhártyája. Eleinte még vártuk a mobiltelefonunk tárcsahangot adjon és csipkés terítőt tettünk a monitor tetejére. A mai magyar átlagirodában a dolgozó letölti online az űrlapot, kinyomtatja három példányban, kézzel kitölti, két példányt lefűz papírdossziéba a harmadikkal meg elmegy a postára sorbanállni.

Mint folyóiratot szerkesztő, kéziratokkal bíbelődő ember időnként megdöbbentő dolgokkal szembesülök. Abban semmi kivetnivalót nem találok, hogy a kollégák egy nem jelentéktelen hányada még írógépen állítja elő a kéziratait. Furcsább, amikor a szövegszerkesztett, printelt kézirat fájlját nem tudja prezentálni, mondván, hogy nem mentette el. Az azonban már erősen elgondolkodtató, amikor egy papírja szerint informatikus, sőt, informatikus könyvtárosokat (a majdani digitalizálókat) képző szakember fájljában azt látom, hogy zárójel helyett perjelet használ, a monitoron minden sor végére entert üt, és a cím középre igazítását pedig úgy oldja meg, hogy a billentyűt addig üti, amíg a szöveg szépen bekúszik a képernyő közepébe.

Holott, a szöveg-előállításhoz szükséges számítástechnikai készséget bármely átlagos képességű bölcsész könnyedén megszerezheti. A számítástechnika szó maga is megtévesztő: számolni, programozni, parancssori kódokat pötyögni ma már nem kell. Két nap alatt bármelyikünket meg lehet tanítani valamely szövegszerkesztő korrekt használatára. Két hét tanulással bármelyikünk képes lehet arra, hogy tisztességesen megcsinált html (és hamarosan xml) dokumentumokat publikáljon a világhálón. Lassan mondom, hogy mindenki megértse: a nyegle és írástudatlan húszéves informatikusok és dtp szerkesztők rémuralmának bármelyik pillanatban véget vethetnénk.

A döntéshozók ma még azt hiszik, valakik azt hitették el velük, hogy a digitális könyvtár az olyan, mint a valóságos könyvtár: hogy hatalmas székház és drága infrastruktúra szükséges a fenntartásához. A valóság ezzel szemben az, hogy a virtuális könyvtár a virtuális térben létezik, a kiszolgáláshoz elengedhetetlen nagyteljesítményű szerver(ek) fizikailag bárhol elhelyezhető, a tényleges munka, a szövegbevitel stb. a föld bármely pontján történhet. Az online szövegarchívum, ha már valamihez hasonlítani kell, nem a könyvtárhoz, hanem a könyvkiadáshoz hasonlít. Természetesen ma a döntéshozók arról is meg vannak győződve, hogy a szövegkiadás csak hatalmas kiadói vállalkozásokban – lehetőleg valamelyik multi leányvállalatában – lehetséges. Ezzel szemben az az igazság, hogy a szövegeket élő emberek, szakemberek állítják elő, és a kiadók leggyakrabban csak hátráltatják a munkájukat, rontják a szövegeiket. Papírkönyv esetében természetesen a könyv fizikai előállítása jelentékeny apparátust igényel, a digitális könyv előállításához azonban még csak favágókat sem kell foglalkoztatni.

Végezetül szeretnék néhány, talán megfontolásra méltó javaslatot tenni.