Így jutottunk el arra a felismerésre, hogy a szöveg csak többes számban létezik.
Persze az újfajta szövegnyilvántartás és kritikai kiadás már a szövegek hatástörténetének minden szövegállomását egyenrangúként tárja az olvasó elé, hiszen minden textológiai esemény (minden másolás vagy kiadás) olvasási esemény, és minden olvasási esemény szöveg és olvasó találkozása, sőt (másolóról, szedőről, kiadóról lévén szó) a szó legszorosabb értelmében vett kölcsönhatása, látkörük olyan átmetszése, amely tárgyi nyomot hagyott.
2.3 Véletlenszerű olvasás
Az RPHA plurális szövegfogalma nyomán alakítottuk ki első hálózati kritikai kiadásunkban a programozott, kombinatorikus olvasás elvét, amelyet sztochasztikus olvasásnak neveztünk el. Azokban a – nem ritka – esetekben, amikor a filológus nem tudta eldönteni, melyik szövegleszármazási ágnak, melyik változatcsoportnak nyújtsa a pálmát, a programozott kritikai kiadásban véletlengenerátor – bonyolultabb esetekben esetleg súlyozott véletlengenerátor – lép működésbe. Ezzel sikerült ellentmondásmentesen eleget tenni annak a követelménynek is, hogy a kritikai kiadás a legmegbízhatóbb szöveget adja, azt, amit a sajtó alá rendező szakemberek tudásuk legjavával nyújtani képesek, de egyúttal annak az újabb keletű követelménynek is, hogy a szöveget a maga történeti alakulásában, olvasnivaló és olvasó kölcsönhatásaként, hagyományként mutassa be.
Hasonló újításon dolgozunk második hálózati kritikai kiadásunk most folyó átalakításakor: a programozott apparatus criticus kívánatra láthatatlanná válik. A genetikus kiadások olvasásának legnagyobb nehézsége a túltengő jegyzetelés. Itt ez gombnyomásra eltűnik, s csak az alkotás kiválasztott rétege marad.
2.4 Szöveg az, amit pontosan le lehet másolni
Ez a meghatározás is az RPHA tapasztalatán alapul (azon a megfigyelésen, hogy a szöveg eleve csakis változatokban létezik).
Ami pontosan lemásolható, az mind szöveg. Ami a szövegből nem másolható le pontosan, az nem is része a szövegnek.
Minden adatbázis szöveges; az is, amely látható vagy hangzó anyagot tartalmaz. A digitalizálás szöveggé való átalakítása valaminek, ami nem volt szöveg. Szöveget digitalizálni nem lehet. A szöveg digitalizálása valójában nem több más jelölésmóddal történő, de pontos másolásnál.
Ahogy a pontos másolhatóság követelményével meghatározott szövegfogalom szempontjából nem jelent lényegi változást korunk gyakran emlegetett eljárása, a digitalizálás, ugyanúgy az ókor legnagyobb vívmánya, az írás sem jelentett lényegi változást a beszédhez képest, hiszen a fonémában már benne volt a betű lehetősége.
A pontos másolás lehetőségével meghatározott szöveg tehát a szóbeli szövegtől az internetig fogalmilag egységesen kezelhető. Az egységes fogalom lehetőséget teremt arra, hogy a szöveg egyetemes történetéről beszélhessünk, sőt, hogy szabályszerűséget állapítsunk meg ebben a történetben.
Jóllehet az alkalmazott meghatározás értelmében a genetikai kódok is nyilvánvalóan szövegek, a történeti szabály rájuk nem vonatkozik.
2.5 A szövegekhez való hozzáférés javul, miközben a szöveghordozók tartóssága romlik
A jelenséget az magyarázza, hogy a hozzáférést egyre inkább sokszorosítás révén tartják fenn. A szövegpéldánynak (mint a genetikai információnak) csak addig kell kitartania, amíg lemásolása be nem következik. Mennél kisebb ráfordítást igényel a másolás, annál valószínűbb, hogy sor kerül rá. Könnyebb egy emailt, mint egy sziklafeliratot sokszorosítani.
A biológiában épp a fejletlenebb fajok a sokszorosítás művészei. Egy baktérium kevesebb energia igénybevételével és ezért nagyobb valószínűséggel replikálja saját genetikai kódját, mint az elefánt az övét.
2.6 A szövegromlás biológiája: az irodalomtörténet
A szövegromlás előnye: a módosult változat fennmaradásának valószínűsége megváltozik. A környezethez való alkalmazkodás az, amit a szövegkritikusok lectio facilior-nak, a homályos szöveghelyek eltűnésének neveznek. Sok szövegmódosulás után új szöveg (új faj) jelenik meg. A szövegkritika útjában áll annak, hogy a szövegek alkalmazkodjanak a környezethez, és átalakulva fennmaradjanak.
Ezt a darwini szempontot fogom alapul venni ahhoz, hogy megjósoljam a magyar klasszikuskiadás legújabb szabályzatának jövőjét. Előbb azonban általánosságban bírálom meg.
3. Az „Alapelvek az irodalmi szövegek tudományos kiadásához” általános bírálata
Dicséretes az Alapelvek szerzőinek – a magyar textológia elismert tudósainak – közhasznú fáradozása azért, hogy meghatározzák a szövegkiadások tudományos szabályait. Nem járatlan úton haladtak, s nem is vállalkoztak többre, mint az előző szabályzat korszerűsítésére. Nem igyekeztek akaratukat ráerőltetni a többi kollégára: mindenkit meghallgattak (engem is), és javaslatainkat beépítették szövegükbe. Fogalmazásmódjuk nem türelmetlen, még csak nem is szigorú. A szabályzatot – azt hiszem, most első ízben – nem is szabályzatnak, hanem tapintatosan alapelveknek nevezik. A szabályozás körültekintő és rugalmas. A benne foglaltakat mégsem lenne szabad törvénybe iktatni. A szerzőcsoport javasolta Alapelvek általánosan elfogadott aranyigazságokat kívánnak szavakba foglalni – azonban akadnak ellenpéldák. Meg tudunk nevezni olyan eseteket, amelyekben az itt javasolt alapelvek alkalmazása célszerűtlen. A következőkben (részben a saját gyakorlatomból) ilyen példákat hozok.
3.1 A meghatározás
A kritikai kiadás meghatározása régimódi: „Egy mű vagy egy életmű összes szövegforrását feltáró, jegyzetelt kiadás, amely a textológiailag legjobbnak ítélt forráson alapul.” Amikor csak „egy mű vagy egy életmű” közzétételéről szólunk, mintha megfeledkeznénk a műfajtörténeti kijelölésű műcsoportok lehetőségéről. Példák: RMKT 17. sz., III., RMKT 16. sz., IX.
3.2 A betűhűség
Az 1836 előtti szövegek „feltétlen” betűhűségének előírása átgondolatlan.
Az idegen nyelvű szövegekkel kezdem. Az Alapelvek szerzői nem korlátozzák szabályzatukat a magyar irodalomra, az én hozzászólásaim viszont csakis erre vonatkoznak. Nos a magyar irodalomban bőséggel jelen vannak idegen nyelvű szövegek. Ezeknél a külföldön szokásos eljárásokat érdemes figyelembe venni. Koraújkori francia, angol, német szövegkritikai kiadásokat ritkán jellemez teljes körű, feltétlen betűhűség. A latin nyelvű koraújkori szövegek tanulmányozását nem szoktuk oktalan betűhűséggel, a rövidítések feloldatlanul hagyásával megnehezíteni. (Példa: a BSMRAe ama kötetei, amelyeket már az MTA Irodalomtudományi Intézetében szerkesztettek.)
A régi magyar szövegekben újabban megkülönböztetünk két végletet. Az egyik a sajátkezű szerzői példány, amelyet természetesen csakis betűhíven adhatunk. A másik az az eset, amikor a szerzőtől nagyon távoli, sokszoros átalakuláson átment másolatok nyomán kell dolgoznunk. A Lucretia-széphistória kritikai kiadásában, amelyet Stoll Bélával együtt jegyeztünk (RMKT 16. sz., X), ő valósággal rákényszerített a betűhűség feladására. Igaza volt. A Pataki Névtelen által követett helyesírást nem lehet kikövetkeztetni. Stoll az Árgirus-széphistória kiadásakor is ezt az új útját követte.
De ha átírás: miféle? Azt a szabályt szoktuk követni, hogy mai helyesírásunkkal ábrázoljuk a régi ejtést. Az ám, csakhogy miféle ejtést? A magyar reneszánsz nyelvészek helyesírási rendszerei két, végletesen ellentétes csoportba oszthatók be. Az egyikbe, melynek távoli őse az ún. „huszita” helyesírás, Sylvester és Szenci Molnár tartozik. Ez a sok mellékjelet alkalmazó, ejtésrögzítő módszer aránylag pontos képet ad a 16. századi szerzők hangtanáról. A másikba, melynek távoli őse a „kancelláriai” helyesírás, Dévai Bíró Mátyás Orthographia Vngaricáját és Bornemisza Péter ritkán emlegetett Orthographiáját sorolom. Ez a kevés mellékjelet tartalmazó, ejtésfelszabadító módszer arról ad pontos képet, hogy bizonyos 16. századi szerzők, miként az irodalomban Homérosz óta már sokan, igyekeztek nyelvjárásközi helyzetet elfoglalni. Dévai Bíró amaz „u” betűjét, amelyen egy kis karika, egy kis „o” látható, az olvasónak a saját nyelvjárása szerint vagy u-nak vagy o-nak kellett olvasnia. Azok a 16. századi magyar szerzők, akik e második fajta, ejtésfelszabadító helyesírást követték, akárcsak francia vagy angol kortársaik, nem ragaszkodtak ahhoz, hogy műveiket csak egy bizonyos nyelvjárás hangtani rendszerét követve legyen szabad felolvasni. Mindezt tekintetbe vettük a hálózati Balassi-kiadásban, és nem a betűhűség, hanem az értelmező átírás útját követtük munkatársaimmal. A kockázat nem volt nagy, hiszen a kiadványban minden jelentős forrást betűhű átírásban, sőt fényképhasonmásban is kézhez kap az olvasó.
Az utóbbi másfél évtized régi magyar szövegkiadásában tehát megfigyelhető, hogy a – korábban is csak bizonyos megszorításokkal alkalmazott (vö. az RMKT 17. sz. I. alapelveivel) – betűhűségi tantétel viszonylagossá vált.
3.3 Betűjavítás-e?
„A betűjavításoknál nagyobb emendálásokat a főszövegben jelezni kell” -- ezt mondja ki az egyik alapelv. Vagyis – ha jó értem – az egy betűnél nem nagyobb kiterjedésű szövegjavításainkat a főszövegben nem kell jeleznünk? Én bolond meg egész cikket írtam a Karóval jöttél vagy Kóróval jöttél 2. betűjéről, amely bizony igazi crux philologorum.
3.4 Lachmannizmus
Az egyik alapelv az, hogy „Tilos a szövegváltozatok kontaminációja.” Ez a lachmanni eredetű szabály rég elavult, jóllehet a régi magyar irodalom kutatói még ma is előszeretettel alkalmazzák. Ha a szövegleszármazási családfa matematikai szempontból is fa, nem pedig háló, magyarán, ha nincsenek benne összezárulások, az ritka szerencsés eset. Ilyenkor valóban elmondhatjuk, hogy a szövegváltozatok nem érintkeztek egymással, nem történt közöttük fertőzés, latin szóval contaminatio, és minekünk sem szabad a sajtó alá rendezés munkája közben az alapszöveget hol az egyik, hol a másik forrásunkból választanunk. De bármennyire „tilos a szövegváltozatok kontaminációja”, az gyakran mégis bekövetkezik.
Az alapjában lachmanni szemléletű Stoll Béla a következőképpen hozna létre fát két szövegforrásból: „Ha mindkét szövegforrás bizonyos mennyiségű közös hibát tartalmaz, ezenkívül A is, B is bizonyos mennyiségű saját hibát, akkor mindkét forrás egy (elveszett) harmadikból származik”. Vagyis α-ból következik A és B. Azonban a másolás fordított iránya ugyanilyen valószínű. Ebben az esetben nem egy közös ősből, α-ból másolták A-t és B-t, hanem ellenkezőleg: két gyenge, hiányos forrás, A és B gondos egybevetésével szerkesztette össze egy hozzáértő másoló α-t. A, B és persze α közös hibái ebben az esetben még távolabbi ősöktől származnak. A három forrásból messze α a legteljesebb, és α tartalmazza a legkevesebb hibát. Az eliminatio codicum descriptorum során viszont mégiscsak épp ezt, a látszólag legjobb forrást kell kiküszöbölnünk. Szövegváltozatait még az apparatus criticusban sem szerepeltethetjük, hiszen teljes egészében olyan forrásokból származik, amelyek ma is a rendelkezésünkre állnak. A legértékesebbnek látszó forrás értéktelen. A kritikai kiadás alapszövege pedig – ahogy a hiányok pótlása megköveteli – hol A, hol meg B lesz. Bekövetkezik a Lachmann és követői által tiltott contaminatio.
3.5 Genetikus kiadás
Indokolatlan különválasztani, hiszen ez is kritikai kiadás, mint a többi. Helyes lenne viszont előírni a genetikus jelleget minden olyan esetben, amikor a szerző kézirati hagyatéka ezt lehetővé teszi. Kritikai kiadásunk olyankor lehet genetikus, amikor gyöngyéletünk van, mert nemcsak egyszerű szerzői kéziratokban, hanem fogalmazványokban, piszkozatokban is bővelkedünk. Szemben Balassival, akitől csupán 15 sajátkezű verssort ismerünk, József Attilától talán háromezer kéz- és gépiratlap maradt fenn, ha a levelezést nem számítjuk, csak a műveket. Ilyenkor természetesen elvárható a sajtó alá rendezőtől, hogy a mű keletkezésének rétegeit elkülönítse. Ezt tettük a prózai művek sajtó alá rendezésekor, de már a verseket kiadó Stoll Béla is így járt el.
A nehézség abban áll, hogy az olvasó a rétegeket Stollnál is, nálunk is csak nagy fáradsággal tudja megtekinteni. Az igazi, látványos genetikus kiadások, Pierre-Marc de Biasi Flaubert-je, Hans Gabler Joyce-a, a rétegeket jobban megmutatják, viszont ennek fejében bonyolultak, és tudományos apparátusuk talán túlságosan az előtérbe nyomul. A most folyó számítógépes kísérletektől (Gabler készülő Joyce-sugárlemezétől, Lebrave készülő Roland Barthes-jától, esetleg a készülő Babits-összestől vagy a mi átdolgozás alatt álló József Attilánktól) eredményt remélhetünk.
3.6 Az ún. digitális kiadás
Egyetértek azokkal az alapelvekkel, amelyeket a szerzők ebben a fejezetben írnak, ám a „digitális kiadás” fejezetcímet nem tartom szerencsésnek. E cikk olvasói ismerik szöveg-meghatározásomat (szöveg az, amit pontosan le lehet másolni), tudják, hogy nem hiszek a szövegek digitalizálható voltában, hanem úgy tartom, hogy minden betűírás évezredek óta eleve digitális, és a szövegdigitalizálás nem egyéb, mint a szövegnek egy másik halmazba való, kölcsönösen egyértelmű leképezése, magyarán: pontos másolás. Most azonban nem ebben a – szinte – bölcseleti értelemben mondom azt, hogy csak digitális kiadások vannak, hanem a szó köznapi értelmében. Ebben az értelemben is csak digitális kiadások vannak. A félreértések elkerülése végett most elektronikus kiadásoknak fogom nevezni őket.
A legtöbb kolléga aligha tudja, hogy Stoll Béla híres József Attila-kiadása elektronikus. Azidőtájt Magyarországon már megjelentek az első olyan szedőgépek, amelyeket kizárólag elektronikusan lehetett vezérelni, és az Akadémiai Kiadó és Nyomda LaserComp nevű berendezése bizony ilyen volt. 20 évvel ezelőtt a kezemben tartottam a József Attila-kiadás lyukszalag-tekercsét. Ma pedig minden könyv elektronikus.
Amiben különböznek, az a felhasználói felület. Vannak elektronikus könyvek, amelyeket papírból készült felhasználói felülettel látnak el, és nyomdai úton sokszorosítanak. Előnyük a szöveghordozó tartóssága, a megbízhatóság és a kényelem. Hátrányuk, hogy hibáikat nem lehet kijavítani, hogy el kell menni értük a könyvesboltba, és fizetni kell értük.
Más elektronikus könyveket sugárlemezekre préselnek. Felhasználói felületük a képernyő vagy a nyomtató. Tartósságukban nemigen bízhatunk meg, kényelmetlenek, hibáikat nem lehet kijavítani, el kell menni értük, és fizetni kell. Előnyük, hogy a bennük foglalt szövegben nagyon hatékonyan lehet keresgélni.
A legkorszerűbb elektronikus könyvek majdnem tisztán képzetesek. Van ugyan mechanikai hordozójuk, de az érzékszervileg nem tapasztalható meg. Ezek a könyvek csak a hálózatban léteznek. Tartalmuk könnyen javítható, de könnyen el is pusztul. Felhasználói felületük is változtatható: követi a műszaki haladást. Ma főleg képernyő és nyomtató, holnap valószínűleg elektronikus papír. Könyv, amelyben egyszer ez, másszor az olvasható. Egykötetes világkönyvtár. Előnye a hozzáférhetőség: sehová sem kell elmenni érte, és árát általában nem a fogyasztó fizeti meg.
Mivel mindhárom jellegzetes könyvtípus elektronikus, mivel Magyarországon hosszú évek óta kizárólag elektronikus könyvek készülnek, az Alapelvek... „Digitális kiadás” c. alfejezetében foglalt szabályok némelyike általános érvényű, és úgy is kellett volna tárgyalni. A kódtábla kérdése éppúgy vonatkozik a papírkönyvekre, mint a hálózati kiadványokra. Papíron is láttam már hullámvonalas ű-t és kalapos ő-t, nemcsak képernyőn.
3.7 A bírálat általánosítása
A bírálat terjedelmesebbre sikerült, mint a megbírált szöveg. Vajon egyáltalán megalkothatók-e a sajtó alá rendezés tudományos alapelvei?
Az igenlő válasz mellett szóló érv, hogy az irodalomtudós tevékenységei közül alighanem a sajtó alá rendezés hasonlít a legjobban a természettudós munkájára. Eredménye, a kritikai szöveg, olyan eljárások folyományaképp áll elő, amelyeket a sajtó alá rendező pontosan megindokol. Ezeket az eljárásokat, miként a tudományos kísérleteket, bárki megismételheti. Azonos tapasztalati adatok (azonos szövegforrások) alapján elvben másnak is épp ugyanazokra a megoldásokra kell jutnia, mint a sajtó alá rendezőnek. Ezért van az, hogy a szövegkritikai kiadások remekül összemérhetők egymással.
De milyen mércét alkalmazunk, amikor egymáshoz mérjük őket? Természetesen nem a szerzői szándékot vesszük alapul. „A szövegkritikusnak mások a szempontjai, mint a szerzőnek”, mondja Stoll. Amit alapul veszünk, az a kiadott szövegnek egy olyan értelmezése, amelyet a sajátunknak nyilvánítunk. A kritikai kiadások versengése mögött eltérő értelmezések versengenek.
Amikor 1976-ban szembefordultam „A magyar klasszikusok kritikai kiadásának szabályzatá”-val, és Balassi költeményeit a költő által megszerkesztett versgyűjtemények sorrendjében közöltem, annak a nagy irodalomértelmezési megújulásnak szellemében jártam el, amelyet ma strukturalizmusnak nevezünk, és amely a művészi szerkesztményeknek nagy fontosságot tulajdonított.
Amikor viszont korábban, 1954-ben Horváth Károly megszerkesztette a fönt idézett alapelv-gyűjteményt, és benne kötelezővé tette, hogy a műveket megalkotásuk időrendjében kell közzétenni, akkor az irodalomtudományi pozitivizmus szellemében járt el, amely az alkotás anyagi és lelki folyamatainak, az alkotó életrajzának tulajdonított mindennél nagyobb fontosságot.
Mindkettőnk gesztusa mélységesen történeti volt: a szabályzat megszegőjéé épp úgy, mint a szabályzat megalkotójáé.
A két értelmezési hagyomány ma is él. Az Esti Kornél kalandjainak újabb kiadásai közül nekem, a strukturalizmus neveltjének, természetesen Bárdos Lászlóé tetszik jobban. ? épp úgy adta ki a rövid elbeszéléseket, ahogy a Tengerszem c. kötetben Kosztolányi elrendezte őket. A pozitivizmus és alkotáslélektan híve viszont, gondolom, inkább Réz Pál kiadását részesíti előnyben. ? a novellákat nem művészi elrendezésükben, hanem megalkotásuk évrendjében közli, és közöl néhány olyan elbeszélést is, amelyet a szerző nem vett föl a sorozatba. Ezt az eljárást mélységesen elítélem, de tudom, hogy más viszont az én életrajz-ellenességemet, szövegtiszteletemet tartja sivárnak, élettelennek. Értékelő gesztusaink mögött értelmezésünk különbözősége húzódik meg, amögött pedig a hagyomány.
A szövegkritikai kiadások versengése mögött tehát szövegértelmezési hagyományok versengenek. S mivel ezek között nem lehet rendet teremteni – pontosabban lehet, nagyon is lehet, de nem szabad –, ezért a sajtó alá rendezés tudományos alapelveinek szabályozása tulajdonképpen, attól félek, helytelen dolog.
3.8 Erkölcs
Ezzel a megállapítással a tudományos kérdések vizsgálatáról az erkölcsiekre tértünk át. Ha a szövegkritikai kiadások tudományos alapelvei talán nem adhatók is meg, az erkölcsiekkel bízvást foglalkozhatunk. Erkölcsi kérdésekkel mindig lehet foglalkozni. Ahogy az egyszeri rabbi felelte tanítványának: Talmud-olvasás közben tiszteletlenség dohányozni, dohányzás közben viszont üdvös a Talmudot tanulmányozni, mert a Talmud olvasása mindig épületes.
Az erkölcsi kérdések, tudjuk, arról ismerszenek meg, hogy mindig kellemetlenek.
Az Alapelvek szerzői is erkölcsi kérdések taglalásával kezdik. Fontosnak tartják például, hogy „a szöveggondozásnak név szerint felelőse legyen, s a munkát szaklektor ellenőrizze”. Ez szerintem nem elég. Azt is hozzátenném, hogy a könyvkiadó és a tudományos műhely között ne legyen személyi összefonódás, érdekközösség. A tudományos műhely gondosan ellenőrizze, hogy a kiadványban például megvan-e a cérnafűzés, ami nélkül szövegkritikai kiadás természetesen nem jelenhetne meg. A könyvkiadó pedig nézzen a tudós körmére, hogy megfelelő pontossággal készítette el a szöveget.
Az Alapelveket jegyző Textológiai Munkabizottság úgy tervezi, hogy elismerő pecséttel és nyilatkozattal látja el azokat a szövegkritikai kiadásokat, amelyek megütik a mércét. Hatásos rendszabály, de csak akkor, ha az elismerést megszerző kiadókhoz a Munkabizottság tagjait nem fűzi munkatársi kapcsolat. Eddig csak a „Neumann János Digitális Könyvtár és Multimédia Központ Kht.” jutott ilyen elismeréshez, de ebben az esetben például máris felvethető az összeférhetetlenség szempontja. A „legmagasabb szövegminőséget” szavatoló nyilatkozatot a Neumann Ház büszkén – és súlyos értelemzavaró hibával – szerepelteti hírlevelében.
4. Az Alapelvek bírálata a környezethez való alkalmazkodás szempontjából
Mi a valószínűsége annak, hogy az általunk előállított szövegváltozat (a szövegkritikai kiadás sem több szövegváltozatnál) egyáltalán létrejön, s mi a valószínűsége annak, hogy elterjed? Nézzünk meg néhány lehetőséget a darwini esélyek sorrendjében.
4.1 Az Alapelvek esete: túl sok megkötés
Sosem könnyű eleget tenni olyan követelményeknek, amelyeket nem igazolt a saját kutató-közösségünk gyakorlata. (Bírálatom ilyen példákat hozott föl.) Ez a körülmény megnehezíti a szöveg-előállítást. A kiadónak (vagy képzeteskönyvtárnak) kiadott minőségtanúsítvány pedig egyfelől korrupcióra csábít, másfelől megnehezíti a szöveg kalózkiadását s így elterjedését. Ezért vagyok borúlátó az Alapelvek jövőjével kapcsolatban.
4.2 A szabályozás elhanyagolása
Egykor én is sürgettem a klasszikuskiadás korszerű megregulázását. Hat éve azzal a kéréssel fordultam az Akadémia I. Osztályához, hogy bízzák meg egyetemi csoportomat egy kétrészes szövegrögzítési ajánlás kidolgozásával, és bizony súlyosan megnehezteltem rájuk amiatt, hogy beadványomra nem szóltak se bűt, se bát.
Az ajánlás először is a Helyesírási Munkabizottság számára javasolta volna, hogy a helyesírási szabályzathoz függelékként csatolja hozzá a magyar nemzeti kódtáblát. Nagyon rossznak találtam ugyanis az MSZ 7795-3:1992 szövegszabványt, amely háromféle kódolást is megenged, és természetesen nem tudja megoldani az ékezetes betűk egyértelmű jelölését. Javasoltam, hogy a Unicode ajánlást vegyük alapul.
Másodszor a Textológiai Munkabizottság számára javasoltam, hogy bízza csoportomra a magyar klasszikusok hálózati kritikai kiadásának módszertani megalapozását.
Kérésem nem talált meghallgatásra, de baj nem történt. A hálózati kritikai kiadás módszertana mégiscsak kialakult; tapasztalatainkat most az Alapelvek szerzői is figyelembe vették (ismételt köszönet érte).
Igaz, a helyesírási szabályzatban továbbra sincs ott a kódtábla. Meg kellett szoknunk a kalapos ő-ket és kacskaringós ű-ket – hát megszoktuk. S már ez se tart soká. Helyesírási szabályzat nélkül is elterjedt a Unicode, ugyanúgy, ahogy annak idején az Akadémia nélkül is megszűnt a „cz”. A magyar nyelv az informatika korában c. akadémiai tanulmánygyűjtemény persze hallgat mindezekről, és ez is rendben van. Az Akadémia docta ignorantiája nem könnyítette meg, de legalább nem is akadályozta kritikai kiadásaink hálózati elterjedését.
4.3 Kiadás helyett másolás; kevés megkötés
A képzeteskönyvtárak nem hoznak létre önálló kiadványokat, csupán kisebb-nagyobb szöveghűséggel lemásolják a papírkönyveket. A hagyományos (papír-alapú) kritikai kiadások átvételekor különböző szabályokat követnek. A „Magyar Elektronikus Könyvtár” annyira aggályosan szem előtt tartja a sajtó alá rendező szerzői jogait, hogy olykor előnyben részesíti a hasznavehetetlenül elavult szövegkiadásokat a korszerű, ámde jogdíjas könyvekkel szemben. (A francia Nemzeti Könyvtár honlapján csupa ócska francia szövegkiadással találkozunk, hasonló meggondolásból.) Magyarországon a közzétevő szerzői joga csak az összeállításra és a kritikai apparátusra vonatkozik, a szerzői szövegre nem. A „Neumann-ház” mégis igyekszik igénybe venni tanácsadó irodalomtörténészek munkáját, és vigyáz arra, hogy csak korszerű papírkönyveket másoljon, persze szövegváltozatok és jegyzetek nélkül.
Darwini szempontból mind a „MEK”, mind a „Neumann-ház” eljárása sikeres: a szövegterjedésnek nincs akadálya. Az igaz, hogy a szövegek olykor nem nagyon jó minőségűek, de a sajtóhibák nem gátolják a terjedést.
4.4 Gondos, képzetes utánnyomás; még kevesebb megkötés
A „Digitális Irodalmi Akadémia” termékei a legtökéletesebbek. Megbízható szövegek, némi jegyzet, teljes ingyenesség. A honlap költségeit a köztársaság állja. A szövegtudományokban jártas irodalomtörténésznek természetesen nincs helye itt: a „DIA” az élő irodalom (egykor) ünnepelt jeleseié. (Elavult szövegváltozatok feltárása illetlenség lenne.) Szövegei sikeresen terjednek.
4.5 Teljes szabadság: f-book
A legsikeresebb terjesztésű kritikai kiadások bizonyára az f-book-ok lesznek. A mozgalom négy éve indult, akkor, amikor az e-book, a villanykönyv csődje már várható volt. Nemcsak azért „f”, mert ez a betű az „e” után következik, hanem azért is, mert az f-book: free. Tartalma ingyenes, formája szabad.
Gutenberg találmánya után még jó ötven évig a nyomdászok nem tudtak megszabadulni a rövidítések és a festett iniciálék hagyományától. Az új könyv feltalálása most is évtizedeket fog igénybe venni. A szabályozás túl korai. Az új megoldások keresése – ezt jelenti a formai szabadság. Az ingyenesség pedig azon a felismerésen alapul, hogy az új rendszerű kritikai kiadás költségeit már nem a fogyasztó, hanem az adófizető fizeti (ahogy sok más területen is a magas és népszerű művelődés helyébe ingyenes és fizetős művelődés lép). Mivel kutatói fizetésemet közpénzből kapom, nem szívesen kötök szerződést olyan kiadóval, amely egyfelől kifogásolja, hogy az általam sajtó alá rendezett klasszikus szövegét a hálózaton ingyenesen hozzáférhetővé teszem az adófizetők számára, másfelől pedig közpénzt vesz igénybe a kiadvány elkészítéséhez.
Ez a tanulmány nem köztulajdon, hanem a GNU Public Licence (GPL, © 1992) hatálya alá tartozó szellemi termék. Bárki szabadon terjesztheti, de senki sem tilthatja meg további terjesztését. Ezért a következő megjegyzés szövegétől elválasztani nem szabad.
Megjegyzés
© 2004 Horváth Iván. Mindenkinek joga van arra, hogy ezt a tanulmányt egészében vagy részben, bármely tetszőleges eszköz igénybevételével, akár papírra, akár más adathordozóra lemásolja, ott korlátozásmentesen tárolja, ingyenesen terjessze, vagy pénzért árusítsa, feltéve, hogy ezt a copyrightot és ezt az engedélyező megjegyzést minden részleges vagy teljes másolati példányon jól olvasható módon feltünteti. Engedélyezetlen módosított változatokat nem szabad készíteni. A GPL értelmében fordítások készítése nem számít módosításnak.
