|
|
|
|
|
|
|
|
Egy apró kérdés persze továbbra is megoldatlan
marad, sőt megfogalmazatlan. (Egyesítéseket kimondó álláspontokat általában
nem valami könnyű pontosan szavakba foglalni.) Amikor kimondjuk, hogy egyazon
dolog a szöveg és a mű, akkor tulajdonképpen olyasmit egyesítünk, amit
szemléletünk megelőzőleg már szétválasztott. – A szöveg
és a mű megkülönböztethetetlen egymástól. – Mi megkülönböztethetetlen tehát? – A szöveg és a mű. A kérdés másként is fölvethető. Ne feledjük, hogy
az értelmezés tapasztalatán alapul szöveg és mű fogalmának egyesítése, az
értelmezés viszont olyan tevékenység, amelyhez nemcsak alany, hanem tárgy is
kell. – Értelmezni? Mit? Lehet, hogy mégis objektív dolog a szöveg? Vegyük újra szemügyre a herméneutika
alapmegfigyelését. Mindannyian, nemde, abból indulunk ki, hogy az olvasók nem
egyformán értelmezik a műveket, sőt még ugyanaz az olvasó ugyanazt a művet is
különböző időpontokban más-másféleképpen értelmezi. De vajon egészen biztos
alapokon nyugszik-e ez az elterjedt vélekedés? Hiszen – ha belegondolunk – a
megfigyelésnek többféle magyarázata lehetséges! – (1) Kinézek az ablakon: látok túloldalt egy
világosszürke házat. Megint kinézek: megint látok túloldalt egy világosszürke
házat. Minden kipillantásom valóban létrehozna egy-egy épületet? – (2) Idejár egy városi galamb az ablakpárkányra,
világos, szinte fehér. Délelőtt is itt álldogállt egy acélszürke. Tegnap
egyszerre kettőt láttam. Ennek a rejtélyes madárnak időről időre csakugyan
megváltoznék a színe és a száma? Ha azt mondjuk: különböznek az értelmezések, ez
annak a feltételnek a fennállását is jelenti, hogy az, amit értelmezünk,
mindeközben azonos marad önmagával. Ha értelmezésünk tárgya két értelmezés
között maga is megváltoznék, akkor milyen alapon jelenthetnők ki, hogy
egyazon szövegnek különböző értelmezései lehetnek? Mi lenne az, aminek az
értelmezései különböznek? Ha azt mondjuk, hogy egyazon szövegnek különböző
értelmezései lehetnek, akkor egyúttal azt is mondjuk, hogy a szöveg objektív,
mert hiszen értelmezésről értelmezésre haladva mindvégig változatlanul önmaga
marad. Így gyakran még a herméneutika feltétlen hívei is gyermeki bizalommal
csüggnek a szöveg objektivitásának kimondatlan sarkigazságán. Nincs tehát oly
mélyreható ellentét strukturalizmus és herméneutika között, mint a túlzók
gondolnák, hiszen a szöveg önmagával való azonossága a szükséges feltétele
annak, hogy kimondhassuk: különböznek az értelmezései. Ámde ez a feltétel csak korlátozottan teljesül! A dolgot példával mutatnám be. Nekem először az
Anyám tyúkja Lukácsy Sándor-féle elemzése mutatta meg, hogy mennyire
reménytelen a szövegközéppontú ősstrukturalizmus álláspontja, hogy mennyire
egyéniek a műértelmezések. Én – mint, gondolom, sokan – ifjúságom végére érve
visszataláltam Petőfihez, fölismertem az óriást. Elismerésemet azonban
eszembe sem jutott a szóbanforgó versre pazarolni. Lukácsy egy 1978-as ünnepi
előadásában az Anyám tyúkja utolsó sorát (anyám egyetlen jószága) váratlan
összefüggésbe állította a költő halálával: Petőfi tudvalevőleg azért halt meg
a segesvári csatában, mert nagyon szegény volt, mert el kellett adnia a
Bemtől kapott lovát, és gyalog menekült. Aki utoljára látta, Lengyel József
katonaorvos, lóhátról látta, és életben maradt. Nekem a versről soha nem
jutott volna eszembe ez a jogos gondolattársítás. Különböznek az olvasók, s
ezért különböznek a művek is. Ám folytassuk a gondolatmenetet. Nemcsak nekem van
meg az Anyám tyúkja, megvan az másoknak is. E verspéldányok a legkülönfélébb
hordozó testekre tapadnak: elemi iskolai olvasókönyvek, Petőfi-Összesek és
más nyomtatványok, továbbá pacás irkák papírjára, egy első kiadású verskötet
mikrofilmjére, egy szövegarchívum mágneslemezére. Ami mármost mindebben
közös, ami független a hordozótól, azt nevezzük szövegnek. A szöveg
valódisága a szerzői jog szerint is független a hordozójától, leválasztható
arról, másmilyen, mint a képzőművészeti alkotások valódisága. A szöveg
maradéktalanul átvihető egyik hordozóról a másikra, átírható más kódba és
visszaírható az eredetibe. (Másként és pontosabban: a szöveg olyan rendezett
halmaz, melynek elemeit egy másik rendezett halmazba úgy képezhetjük le, hogy
a leképezés egyrétűen lefedő [bijektív] legyen [vö. Ju. M. Schreider, 1975,
59].) Úgy mondjuk, hogy a szövegnek különböző egyéni
olvasatai, egyéni értelmezései lehetségesek: másként olvasták a múlt
században, másként ma, másként X. és másként Y. Ez azonban végülis nem
teljesen bizonyos. Lehetséges, hogy a múlt században az Anyám tyúkjának nem
csupán a hordozópéldányai, hanem esetleg még a szövegei is mások voltak, mint
a mi zűrzavaros korunkban. Lehetséges, hogy más Anyám tyúkjá-t ismer Lukácsy,
mást én. Csak akkor beszélhetünk különböző egyéni olvasatokról, ha ama tárgy,
amelyre a különböző olvasások irányulnak, korokon és olvasókon keresztül
keményen azonos marad önmagával. A herméneutikai alapmegfigyelésből, az
olvasatok különbözőségéből így következik, meglepő módon, a szöveg
objektivitása. A szövegközéppontú strukturalizmust fölváltó herméneutika így
lesz szálláscsinálója újfent valami második szövegközéppontú
strukturalizmusnak. Ez azonban már statisztikai természetű lesz. Hogy miért? Mert szöveg nincs, csak szövegek
vannak. S ha a szöveg eleve többesszámú fogalom, akkor csak statisztikailag,
bizonyos korlátozásokkal azonos önmagával. Maga is egyéni, teremtő olvasatok
nyomán született, és születik folyton újjá, miként a népköltészet, szerzők,
kódexmásoló barátok, gépírókisasszonyok, szedők, szerkesztők,
irodalomtörténészek összeműködésének eredményeképpen. (S itt megint belépne
egy második herméneutika.) |
|
|
|
|
|
