|
|
|
|
|
|
|
|
A bibliográfia is csupa kaland! Például Pirnát Antal Balassi poétikája c., 1984 körül készült teljes kézirata (mely
nem azonos a sokkal rövidebb doktori értekezéssel) a szakirodalomban szinte
az egyetlen, amely elutasítja a 2* vagy 3*33-as elképzelést, s már régóta
sürgeti a Gerézdi-sejtés újratárgyalását. Ez a mű – igen – évek óta lappang![1] Vagy – más kérdés –: ki tudja, lehet-e igazi
közleménynek tekinteni a Balassa-kódex itt ismertetett, hálózaton is
hozzáférhető s egyúttal sugárlemezes kiadását, amely mindössze néhány
példányban készült el, és amelyből csupán a rendelések függvényében,
egyesével állít elő továbbiakat az ELTE Bölcsészettudományi Karának
Informatikai Osztálya? Stoll Béla új Balassi-bibliográfiája persze nem
tünteti föl, nem is tehetné, hiszen májusban, amidőn a sugárlemezt
ünnepélyesen bemutattuk a költő emlékének szentelt esztergomi ülésszakon, az
ő munkája már megjelent. Ám szerepel benne a kódex egy másik
hasonmás-kiadása: nem lemez, hanem valódi, hagyományos könyv. Íme:
„Balassa-kódex. Közzéteszi Kőszeghy Péter. Előszó, átírás, jegyzetek: Vadai
István. [Hasonmás és betűhű átírás.] Bp. 1994.” E valódi könyvnek viszont az
a különlegessége, hogy a mai napig, [1994] október 2-ig még senki sem látta,
mivel csak a jövőben fog testet ölteni.[2] S ki tudja, igazat mondtam-e azt állítva, hogy az
ünnepi Balassi-ülésszak megnyitóelőadásában Gerézdinek a neve sem hangzott
el? Pirnát Antal sem hallotta e nevet, hiszen hozzászólásában ingerülten
szóvátette a hiányt. Ám bizonyára nem figyeltünk eléggé. Az előadás
nyomtatott változatában (Bitskey István, 1994, 11) ugyanis szó esik az
ötletről, amely utóbb „az újvidéki kiadásban testet is öltött. [...] Jó, hogy
ilyen Balassi-kiadásunk is van, hiba lenne viszont, ha az újabb edíciók ezt
követték volna, s a filológiailag biztos alapot a bizonytalan – bár
kétségkívül szellemes – feltételezés miatt elhagyták volna.” Az előadás e
nyomtatott változata így még jobb példa Gerézdi köztulajdonba vételére,
ugyanis a benne foglalt szembeállítás teljesen alaptalan. Az újabb
Balassi-kiadások, a Varjaséi és a Kőszeghy–Szabó-félék jobbak, pontosabbak,
mint az újvidéki, ám kétségkívül épp annyira Gerézdi-elvűek, mint amaz. Tanulmányom annak a három előadásnak anyagából
készült, amelyek közül az elsőt 1991 novemberében, az MTA Irodalomtudományi
Intézetének Elméleti Osztályán rendezett interpretáció-ülésszakon tartottam (Értelmezni? Mit?), a másodikat
decemberben, a Reneszánsz Osztály felolvasóülésén (A háromszor harminchármas
feltevés cáfolata), a harmadikat pedig 1992 májusában, a régi magyar irodalom
kutatóinak tatai találkozóján (Populáris
és arisztokratikus szöveghagyományozás). A második előadás – melyben
bizonyítani próbáltam, hogy a Balassa-kódex 99–100. lapjának megjegyzése nem
az ősmásolónak, hanem magának a költőnek tollából ered – jelöletlen
visszhangjának tekintem, hogy a legújabb Balassi-kiadások (1993, 127; 1994,
127) ezeket a sorokat – némi tartózkodással (165), de – ismét fölveszik a
költő életművébe. Nálam is vannak jelöletlen idézetek: Bezeczky
Gábortól, Bonyhai Gábortól, Darvas Lászlótól, Kosztolányi Dezsőtől, Móra
Ferenctől, Stoll Bélától és Veres Andrástól. Két idézet meg azért hiányzik,
mert sehogy sem tudtam beilleszteni őket az okfejtésbe. Egyetértően szerettem
volna hivatkozni Szegedy-Maszák Mihály (1994, 165) szavaira: „Napjaink
tudatában mélyen él a meggyőződés, hogy a szövegek mind egyetlen hatalmas
könyvnek a részei”, és Jorge Luis Borgeséira (1987, 162): „Magam is azt
hittem sok-sok éven át, hogy a szinte végtelen irodalom csak egyetlen
emberben lelhető meg. Ez az ember Carlyle volt, és Johannes Becher, és
Whitman, és Rafael Cansinos-Asséns, és De Quincey.” * (A
könyvészeti jegyzet végén következett – egy kivétellel – a ténylegesen
hivatkozott művek jegyzéke. Ezt most a könyv legvégére helyeztem át.) |
|
|
|
|
|
