A legnehezebb
kérdés
|
Sajtó alá rendezői pályafutásom
alatt a szövegfogalom nem egyik pillanatról a másikra, hanem fokozatosan
változott többes számúvá, elmosódottá. A Répertoire…és az e kötetben olvasható Szöveg már mindenképpen ehhez a szakaszhoz tartozik.
Először a József Attila egyik legismertebb versének (Karóval jöttél…) újonnan előbukkant szövegváltozatát
kísérő, rövid írásban (A legnehezebb kérdés, 2000, 1990. jan.) tagadtam meg eldöntendő,
vagylagos szövegkiadási kérdésben az állásfoglalást (és foglaltam el
egyszerre két, egymást kizáró álláspontot). Ezt
azóta a Gépeskönyv könyvkiadói laboratóriumban tartalomipari eljárássá
fejlesztettük. Szükség is van új szövegközlési eljárások kifejlesztésére,
mivel semmi okunk sincs azt hinni, hogy máris tudjuk, részleteiben milyen
lesz a jövendő hálózati kiadványa. (Ha a 15–16. század fordulóján készült
nyomtatványokat lapozgatjuk, meglepő fölfedezést tehetünk: Gutenberg után még
vagy hatvan évig eltartott, amíg azt, amit ma könyvnek nevezünk, többé-kevésbé
föltalálták. Az ősnyomtatványoknak nem volt címlapjuk. A kiadó és nyomdász a
könyv végén, a kolofónban nevezte meg magát. Az iniciálékat kézzel kellett
elkészíteni. Legfőképp pedig: a szedőszekrényben nemcsak a latin abc
betűkészletének megfelelő, kisszámú rekesz volt, hanem hely volt ott hagyva
ama rengeteg rövidítésjeles betű számára is, amelyeket a kódexek korában, a
másolás gyorsítása és a pergamen kímélése végett bevezettek. A sokrekeszes
szedőszekrény persze csak nehezítette a nyomda munkáját.) Az
eljárás lényege: programozott, véletlenszerű permutáció alkalmazása különösen
nagy szövegkritikai pontosság elérésének érdekében. A
sajtó alá rendező gyakran kerül olyan helyzetbe, amikor nem tud jó
lelkiismerettel választani a különféle forrásai által felkínált olvasatok
közül, ám persze ilyenkor is rákényszerül arra, hogy, mint rendesen, az egyik
olvasatot beemelje a főszövegbe, a többit pedig csupán a lap alján, mint
változatokat közölje. A költő ihlete nem mindig működik, a sajtó alá
rendezőnek azonban minden kétes esetben döntenie kell. Ez teljességgel
elfogadhatatlan – és az új eljárásnak hála immár fölösleges is. Az
új eljárás igazán akkor siet a segítségünkre, amikor csakugyan nem tudunk
választani az olvasatok közül. Ilyenkor most már módunk van vagylagos
megoldáshoz folyamodni. (Ráadásul tetszőleges számú változat és tetszőleges
valószínűségi fokot is megadhatunk – a gyakorlati munkában persze általában
csak két szóbajöhető változatunk van, és mindkettőnek valószínűsége
egyketted.) Amikor
az olvasó igénybe veszi a hálózati szövegszolgáltatást, az összes
bizonytalanságban hagyott helyen véletlengenerátor kezd működni.
Véletlenszerűen (nem egykettedes valószínűség esetén pedig irányított,
súlyozott véletlen révén) dől el, hogy az egyenrangú változatok közül éppen
melyik kerül a főszövegbe, melyik a kritikai apparátusba. Egy másik
olvasáskor esetleg fordítva alakul a dolog, de az is lehet, hogy így marad. Amikor
így működtetjük a véletlent, az a szöveget nem teszi kölcsönhatóvá
(interaktívvá). A felhasználónak (jobban ideillik ez a szó, mint az
úton-útfélen használt ’befogadó’) az eljárás semmilyen játékteret nem hagy. A
véletlenszerűség nem azt jelenti, hogy az olvasó beleavatkozhat a szöveg
alakításába – értelme éppen az, hogy az olvasás eseménye előtti szöveg mennél
pontosabban képezze le a kritikai kiadásért felelős irodalomtörténésznek
vagy kutatócsoportnak a szövegről való teljes tudását. A
most következő írás arra hoz példát, hogy mi a jó lelkiismerettel
eldönthetetlen kérdés. * A szövegkiadó mestersége
alapjában egyszerű. Az itt-ott becsúszott hibáktól meg kell tisztítania, de
máskülönben pontosan kell közölnie a leghitelesebb forrást: a végleges
szerzői kéziratot, a szerző által ellenőrzött nyomtatványt. Bonyolultabbá
akkor válik a helyzete, ha ilyen megbízható forrás nem áll a rendelkezésére.
Ha a hiteles szöveget késői, akár kéziratos, akár nyomtatott, de mindenképp
megbízhatatlan változatok nyomán neki magának kell helyreállítania. Főként az
ilyenkor követendő eljárásokkal foglalkozik Stoll Béla szakkönyve, a Szövegkritikai problémák a magyar
irodalomban (1978). Általában a közös hibák módszerét alkalmazzuk. Ha
az egyik szövegforrás a másiknak szinte minden hibáját tartalmazza, s azokon
felül is még néhányat, akkor valószínűleg a másikból származik. Ha viszont a
közös hibákon felül mindkét szöveg számos saját hibát is tartalmaz, akkor
bizonyára mindkettő egy – esetleg elveszett – harmadikra megy vissza. Ezzel a
módszerrel állítjuk fel a szöveg leszármazásának családfáját; s amikor a
családfa egymástól független ágain ugyanazt a szövegváltozatot találjuk,
szinte gépiesen el is fogadjuk hitelesnek. Persze vannak esetek, amikor
a dolog még ennyire sem megy simán. Jellegzetes a Szerzői Szándék csapdája.
József Attila Munkások c. verse így végződik: Hol a munkásság majd a sötét gyárra szegzi az Ember öntött csillagát! Így jelent meg az ‘52-es
kritikai kiadásban is. Akkor Komlós Aladár és mások szóvá tették. hogy a
helyes változat az öntött helyén a vörös lett volna: a költő a cenzúrát akarta
megtéveszteni. Az ‘55-ös kiadásban vörös
is lett; az iskolában én is így tanultam. Aztán a ‘70-es években meg
akartam írni, hogy Komlós Aladárt, mint afféle polgári csökevényt, sokan
szidalmazták a Rákosi-korszakban. Sürgős szüksége volt némi vörös hírnévre, s
nyilván ezért erőltette a versben rikító vöröset.
Bizonyára nem gondolta komolyan; az életét félthette. Ha úgy vesszük, a
cenzúrát akarta. megtéveszteni, s valójában az öntött pártján lehetett. Cikkemet nem írtam meg, mert olvasóm a
következőképp szólhatott volna: Lám csak, még ez a jóravaló H. I. is a
deheroizálók, az ötvenesévekezők uszályába került! Úszik a divattal, pedig
belül nyilván meg van győződve arról, hogy a vörös a helyes, s az öntöttnek
az adott helyen semmi értelme. H. I.-t is engedelmességre kényszerítette az
ellenzék erkölcsi cenzúrája… Kelepce az Ősmásolat Hibája
is. Például az Eurialus és Lucretia széphistóriáját
(1577) rissz-rossz másolatokból és nyomtatványokból ismerjük. Családfájuk
végső soron kétágú, ám a mű elején mindkét ág a következő értelmetlen sort
adja, nyilván az elveszett ősmásolat hibája nyomán: ilyen országának minden tartományát ellenség kézben ejté Senkinek semmilyen
országáról nem volt szó az előzményekben, ahol a Pataki Névtelen antik
példákkal bírálta a szerelmet. Mit tehet a szövegkiadó? Maga is
felkapaszkodik a költő szobrának talapzatára, és jegyzetben óvatosan
megjegyzi: talán az Ilion országának
minden tartományát ellenség kézben ejté változat állhatott az eredetiben. A szövegkiadás legnehezebb
kérdése az, hogy gyakran kell felkapaszkodni e talapzatra. A családfa gyakran
kétágú, és a két ág gyakran ad különböző, ám egyenrangú változatot. Ilyenkor
bizony választani kell, és minden a szövegkiadó költői ihletén múlik.
Egyedüli segédeszköze a lectio
difficilior elve: lehetőleg a valószínűtlenebb változatot kell
választani, mivel a hibák általában köznapibbá, laposabbá teszik a szöveget.
Ez az elv siet a segítségünkre akkor is, ha az elcsépelt népdalra (virág között kórót) hivatkozva állást
kívánunk foglalni a Kóróval változat
ellen. Egyéb fogódzónk nincs. A vers kéziratát az öngyilkosság hírére
leutazók a költő íróasztalán lelték meg, s azóta nyoma veszett. A Szép Szó József Attila–emlékszáma Karóval változatban tette közzé a
szöveget. A Szép Szó-beli szedés előzménye
az a kefelevonat, amelyet a tulajdonos, Mándy Stefánia szíves engedélyével a 2000 közöl.[1]
(A kefelevonat történetét ő már részletesen ismertette a József Attila és a Szép Szó c., Hegyi Béla és Tarján Magda szerkesztette kötetben [1987].) Vagy
a Kóróval sajtóhiba, melyet az
azóta elveszett kézirat alapján valaki kijavított, vagy a Karóval sajtóhiba, mely úgy keletkezhetett, hogy az
áttördeléskor a szedés szétesett. A Kóróval nem azért rosszabb, mert spondaikus, hanem azért, mert
közhelyes. Persze az is igaz – miként a Doktor
Faustusban fejtegeti Kretzschmar –, hogy Beethoven utolsó, c-moll (op.
111) zongoraszonátájában, és egyáltalán a késői Beethoven-művekben
„szubjektivitás és konvenció új kapcsolatra lépnek, és e kapcsolatot a halál
határozza meg”. (Szőllősy Klára fordítása.) A sláger más nagyok késői
műveiben is visszanyeri becsületét. Talán még Bartók sokat bírált
engedékenységét is ebben az összefüggésben kell szemlélnünk. József Attila
utolsó versei közül néhány szintén elkoptatott fordulattal kezdődik: Íme, hát megleltem hazámat...; Édesanyám,
egyetlen, drága...; Drága barátaim... A Kóróval jöttél nem áll magában. Lehet, hogy a költő átértelmezte
a semmitmondóhoz, a mindennapihoz való viszonyát, amikor szembenézett a
legnehezebb kérdéssel. |
|
|
|
|
|
