Bábeli Könyvtár, magyar könyvespolc
Részlet
a Neumann Kht. megrendelésére készült tanulmányból. Az eredetileg a hálózaton
közzétett írás (URL: https://www.btk.elte.hu/celia/neumann/neumbabel.html)
számos hiperhivatkozást tartalmaz levelekre és más szövegeimre. Ezek itt
közönséges jegyzetekké alakultak át. * Múltkor az egyik tanítványom az orrom alá dugta
egy 1981. augusztusi előadásom nyomtatott szövegét,[1] és
megdicsért, hogy a PC és főképp a Világháló előtti ősidőkben központi
számítógép és otthoni végpont közötti adatforgalomról írtam. – Ez semmi! – dicsekszem tovább. – Hiszen én csak
1993 óta internetezem, és azóta is alig olvastam a dolog híradástechnikai
alapjairól, de nagy vonalakban mégis értem, miről van szó. S tudja-e, miért?
Mert nekem az Internetet elmagyarázta valaki, egy bizonyos Ács Ernő, valamikor
1959-ben vagy ‘60-ban. Az ügy egy második skarláttal és a hozzá kapcsolódó
szívhistóriával kezdődött, negyedikes koromban (‘57/’58), ami miatt ágyban
kellett töltenem az iskolaév és, fájdalom, a szünidő egy jókora darabját.
Egyszer Apám a feledhetetlen Rádióépítő (240-ről 80-ra leértékelve se
volt kevés) dobozával érkezett haza, és csakhamar előállt a detektoros, majd
az egylámpás vevő („Visszacsatolt Audion”), én pedig elköteleztem magam a
híradástechnikának. – Ami Ács Ernőt illeti: ő a TÁKI (Távközlési
Kutatóintézet) igazgatója volt, Apám barátja és örök sakkpartnere, aki,
csodák csodája, nem sajnálta idejét énrám fecsérelni. Meghallgatta és
megdöntötte elméleteimet, és ő is előállt a saját találmányaival. Akkor éppen
egy telefonközponton dolgozott. Én ezt maradi dolognak tartottam, és meg is
mondtam neki. Hiszen a népszerű ismeretterjesztő könyvek előbb a távírót
tárgyalták, aztán a távbeszélőt, aztán a Marconi (Popov! Popov!)-féle
szikratávírót, majd a rádiót, távolbalátót, radart. A távbeszélőközpont elavult
dolog volt; nem tudott föllelkesíteni. – De – mondta Ernő bácsi – ez adreszkód rendszerű. – Az mi? – kérdeztem. – Címkód – válaszolta, és én megint nem értettem. – Ez azt jelenti, hogy az üzenet föl van szabdalva
kis darabokra, és minden darab elején ott van a címzés, hogy tudniillik hová
kell továbbítani az üzenetdarabkát. Ez persze pazarlás, de megvan az az
előnye, hogy az üzenetek nemcsak egyetlenegy úton juthatnak el céljukhoz. Hát így tanítottak meg annak idején, hogy miként
fog működni, ha majd feltalálják, az Internet. A TÁKI tulajdonképpen valami
hadiüzem lehetett, vagy védelmi kutatóintézet (őrség állt a kapuban), de
lehet (egyébként is sok találmánya volt), hogy Ernő bácsi végül is
szabadalmaztathatta az Address Code telefonközpontot... Talán szabadalmi
díjat kellene fizetnünk az örökösöknek. Ezek után: mit akarok a Neumann Háztól? Hogy jó legyen a tálalás. Hogy az anyag könnyen
hozzáférhető legyen, felnőtteknek, de akár tizenkét éveseknek is. Hogy a
jó helyre születés kiváltsága ne döntsön el eleve mindent. Hogy felnőttek és gyerekek egyaránt nagyon nagy
dolgokat találjanak benne. Kincstár legyen a Neumann Ház. |
[1] „...A kész mű két változatban
fog megjelenni. Az egyik a hagyományos, nyomtatott kézikönyv-forma, mely
előreláthatólag a szegedi egyetem kiadásában... fog megjelenni... A másik a
nyomtatásban napvilágot nem látó, nem-hagyományos jelhordozókon maradó
adatbank, amelyet továbbra is számítógép segítségével lehet csak használni.
Ebben az adatbankban a tudomány haladásának megfelelően akár napról napra is
elvégezhetők a szükséges bővítések és javítások, aminek kettős haszna van. Az
egyik: hogy a kézikönyv egy esetleges második, javított kiadása bármikor
megjelentethető. A másik – s ez a fontosabb –, hogy a számítógép-terminállal és
telefonvonallal rendelkező kutatók bármikor közvetlenül is használhatják az
adatbankot, és olyan kérdésekre is választ kérhetnek, amelyeket a kézikönyv készítése
közben a mi munkaközösségünk nem tett fel. (Ez a szempont nem egészen
utópisztikus: a fejlett országokban ma gyakorlatilag bármely kutatóhely
rendelkezik vagy rendelkezhetik, ha kíván, terminállal.)”
A régi magyar vers készülő kézikönyve (Második jelentés), előadás Nemzetközi Magyar
Filológiai Társaság kongresszusán, Budapest, 1980. augusztus 10-én, megj.: A magyar vers, Bp., 1985, p. 83.