Fehér köpenyek, műszerek. Vérvétel az esztétikai
befogadás előtt, vérvétel utána. Agyhullámok rögzítése katharzis közben. Irodalomtudományi
Intézet. Szövegstatisztika. Tartalomelemzés. Számítógép. Holerith-lyukkártya.
Írd újra mint. Generálni. Kötelező transzformációk. Mélystruktúra.
Szemiotika. Szemantika. Martinkó, Nyírő, Hankiss, Miklós, Szili, Bojtár! Forradalom volt ez, és tudtuk is, hogy az. A
szövegközéppontú strukturalizmus híveiként azokat az eljárásokat (az orosz
formalisták szavával: prijomokat)
tanulmányoztuk, amelyek a rest anyagot irodalmi művé szervezték. Boldogok és
büszkék voltunk: mindenki előtt, még a kívülállók előtt is nyilvánvaló volt,
hogy nekünk van igazunk. A támadások csak minket erősítettek. Szinte
irigyeltük Szegedy-Maszákot, akit néhány héten belül kétszer bírált meg a Népszabadság. Amennyire mocskosnak
tartottuk ellenfelünket, az ideológikus irodalomtudományt, annyira tisztának
képzeltük magunkat. Ők az erkölcseikre se vigyáztak, mi még a legapróbb
szavunkra is. Mirajtunk nem múltak sorsok, könyvek – igazság szerint semmi
sem múlt rajtunk –, de annál nagyobb felelősséggel nyúltunk az „irodalmi műalkotásokhoz”
(így neveztük a műveket). Fogalom- és kifejezéskincsünket a friss külföldi
szakirodalom segítségével gondosan karbantartottuk. Hivalkodóan vállaltuk a
tudományosság legszigorúbb játékszabályait. „Mögkonstruáljuk a metanyelvet”:
ez volt akkoriban egy emlékezetes szegedi hallgatónő szavajárása. Nem akartunk úgy járni, mint Jakobsonnál a
rendőrség, amely a gyilkosság után letartóztatja az áldozat lakásán található
összes személyt és mindenesetre még néhány járókelőt, nem akartuk
letartóztatni az író gyermekkorát, szerelmi életét, társadalmi
osztályhelyzetét, olvasmányélményeit pusztán azon az alapon, hogy hátha
közöttük van a gyilkos, aki az esztétikumot elkövette. Nem, mi a szabályokat
kerestük, azokat, amelyek a remekművet létrehozták. Hogyan készült Gogol Köpönyege? – így hangzik a kérdés egyik
akkoriban fölfedezett bálványunk, Borisz Eichenbaum tanulmányának (1919)
címében, s ez a kérdés természetesen nem az alkotás (amúgyis
megismerhetetlen) lelki folyamatára, hanem a szöveg mögött fölismerhető műfogásokra
vonatkozik, arra, hogy miként van
megcsinálva, „kak szgyelano”. S amiként a szerző mulandó és esetleges
személyiségétől, akként az olvasóétól is megpróbáltuk elválasztani a művet.
Két okból is elődünknek tekintettük a fiatal Horváth Jánost. Egyrészt azért,
mert Petőfijében (1922) nem
elsősorban az inges-gatyás népköltőt, de nem is a világszabadság vértanúját,
hanem a literary gentlemant állította elibénk, aki irodalmi szerepek,
hangnemek, minták között válogat, s így az irodalom világából lép olvasója
elé újításaival. Másrészt azért, mert Horváth János, amikor Petőfi egykori
személye helyett örvendetes módon Petőfi szövegeiről szólt bőven, akkor
nemcsak az alkotó életrajzi alakja iránt mutatott meglehetős közömbösséget,
hanem önmaga iránt is. Nem arról értekezett, hogy ő mi minden szépet-jót érez
Petőfi olvastán. Az irodalomtudós műszerére méltó, objektív szöveg
ábrándja aztán elég hamar elillant. Megjelent Jakobson és Lévi-Strauss
végtelenül finom és részletdús elemzése Baudelaire Macskák c. költeményéről. Michael Riffaterre vitacikkéből viszont
csakhamar kiderült, hogy a Jakobsonék által előállított kristályszerkezet
megtévesztő: nem számol az íróval, aki a múlt században élt, és még
rendelkezett bizonyos, azóta feledésbe merült, de az értelmezéshez bizony
hasznos nyelvi és irodalmi megszokásokkal, és nem számol az olvasóval, aki
egy őáltala szabályozott időbeli folyamat, az olvasás részeseként maga is
résztvesz a mű hatásának létrehozásában. Minden olvasó előzetes
várakozásokkal közelít a műhöz, minden olvasó másként. Előzetes ismeretek
nélküli olvasó nincs, az ember nem tud nem tudni arról, amit tud. Most már vagy tizenöt-húsz éve úgy tartjuk, hogy
nincs önmagában való, objektív, tőlem vagy tőled független szöveg, csak olyan
van, amely máris valamilyen kölcsönhatásba lépett befogadójával. Nálunk
először Bojtár Endre és Szegedy-Maszák Mihály hangsúlyozta, hogy az irodalmi
folyamatnak az olvasó a főszereplője és, hogy irodalmi művekről eleve csak
egyéni olvasatok nyomán van egyáltalán tudomásunk. A mű csupán befogadási
feladat, egyéni interpretációra váró partitúra, idézi Manfred Naumannt,
illetve Barbara H. Smith-t Bojtár (1992, 25), majd ő maga is leszögezi: „Csak
elolvasott szöveg van” (27), továbbá: „Szöveg és mű megkülönböztetése, egy
eszményi kiindulópont föltételezése a legjobb esetben is csak mint elméleti
fikció állhatja meg a helyét, bár sok hasznát így sem látom” (35; de vö. még
54–55!). A szövegközéppontú strukturalizmus végül
világszerte megbukott, elterjedt viszont a művészi befogadás esztétikája,
illetve az irodalmi művek herméneutikája. Arról, amit korábban rajtunk
kívüllevőnek gondoltunk, amire korábban a kutatásunk irányult, kiderült, hogy
mibennünk van, és rajtunk kívül hozzáférhetetlen. A herméneutika korában
nincs értelme megkülönböztetni a még-értelmezetlen szöveget (hiszen ilyent
még senki sem tapasztalt) és a már-értelmezett művet. A szöveg fogalma
beleolvadt a műébe. A műben pedig társszerzővé vált az író és az olvasó. |