Szöveg

Ifjúság

Fehér köpenyek, műszerek. Vérvétel az esztétikai befogadás előtt, vérvétel utána. Agyhullámok rögzítése katharzis közben. Irodalomtudományi Intézet. Szövegstatisztika. Tartalomelemzés. Számítógép. Holerith-lyukkártya. Írd újra mint. Generálni. Kötelező transzformációk. Mélystruktúra. Szemiotika. Szemantika. Martinkó, Nyírő, Hankiss, Miklós, Szili, Bojtár!

Forradalom volt ez, és tudtuk is, hogy az. A szövegközéppontú strukturalizmus híveiként azokat az eljárásokat (az orosz formalisták szavával: prijomokat) tanulmányoztuk, amelyek a rest anyagot irodalmi művé szervezték. Boldogok és büszkék voltunk: mindenki előtt, még a kívülállók előtt is nyilvánvaló volt, hogy nekünk van igazunk. A támadások csak minket erősítettek. Szinte irigyeltük Szegedy-Maszákot, akit néhány héten belül kétszer bírált meg a Népszabadság. Amennyire mocskosnak tartottuk ellenfelünket, az ideológikus irodalomtudományt, annyira tisztának képzeltük magunkat. Ők az erkölcseikre se vigyáztak, mi még a legapróbb szavunkra is. Mirajtunk nem múltak sorsok, könyvek – igazság szerint semmi sem múlt rajtunk –, de annál nagyobb felelősséggel nyúltunk az „irodalmi műalkotásokhoz” (így neveztük a műveket). Fogalom- és kifejezéskincsünket a friss külföldi szakirodalom segítségével gondosan karbantartottuk. Hivalkodóan vállaltuk a tudományosság legszigorúbb játékszabályait. „Mögkonstruáljuk a metanyelvet”: ez volt akkoriban egy emlékezetes szegedi hallgatónő szavajárása.

Nem akartunk úgy járni, mint Jakobsonnál a rendőrség, amely a gyilkosság után letartóztatja az áldozat lakásán található összes személyt és mindenesetre még néhány járókelőt, nem akartuk letartóztatni az író gyermekkorát, szerelmi életét, társadalmi osztályhelyzetét, olvasmányélményeit pusztán azon az alapon, hogy hátha közöttük van a gyilkos, aki az esztétikumot elkövette. Nem, mi a szabályokat kerestük, azokat, amelyek a remekművet létrehozták. Hogyan készült Gogol Köpönyege? – így hangzik a kérdés egyik akkoriban fölfedezett bálványunk, Borisz Eichenbaum tanulmányának (1919) címében, s ez a kérdés természetesen nem az alkotás (amúgyis megismerhetetlen) lelki folyamatára, hanem a szöveg mögött fölismerhető műfogásokra vonatkozik, arra, hogy miként van megcsinálva, „kak szgyelano”.

S amiként a szerző mulandó és esetleges személyiségétől, akként az olvasóétól is megpróbáltuk elválasztani a művet. Két okból is elődünknek tekintettük a fiatal Horváth Jánost. Egyrészt azért, mert Petőfijében (1922) nem elsősorban az inges-gatyás népköltőt, de nem is a világszabadság vértanúját, hanem a literary gentlemant állította elibénk, aki irodalmi szerepek, hangnemek, minták között válogat, s így az irodalom világából lép olvasója elé újításaival. Másrészt azért, mert Horváth János, amikor Petőfi egykori személye helyett örvendetes módon Petőfi szövegeiről szólt bőven, akkor nemcsak az alkotó életrajzi alakja iránt mutatott meglehetős közömbösséget, hanem önmaga iránt is. Nem arról értekezett, hogy ő mi minden szépet-jót érez Petőfi olvastán.

Az irodalomtudós műszerére méltó, objektív szöveg ábrándja aztán elég hamar elillant. Megjelent Jakobson és Lévi-Strauss végtelenül finom és részletdús elemzése Baudelaire Macskák c. költeményéről. Michael Riffaterre vitacikkéből viszont csakhamar kiderült, hogy a Jakobsonék által előállított kristályszerkezet megtévesztő: nem számol az íróval, aki a múlt században élt, és még rendelkezett bizonyos, azóta feledésbe merült, de az értelmezéshez bizony hasznos nyelvi és irodalmi megszokásokkal, és nem számol az olvasóval, aki egy őáltala szabályozott időbeli folyamat, az olvasás részeseként maga is résztvesz a mű hatásának létrehozásában. Minden olvasó előzetes várakozásokkal közelít a műhöz, minden olvasó másként. Előzetes ismeretek nélküli olvasó nincs, az ember nem tud nem tudni arról, amit tud.

Most már vagy tizenöt-húsz éve úgy tartjuk, hogy nincs önmagában való, objektív, tőlem vagy tőled független szöveg, csak olyan van, amely máris valamilyen kölcsönhatásba lépett befogadójával. Nálunk először Bojtár Endre és Szegedy-Maszák Mihály hangsúlyozta, hogy az irodalmi folyamatnak az olvasó a főszereplője és, hogy irodalmi művekről eleve csak egyéni olvasatok nyomán van egyáltalán tudomásunk. A mű csupán befogadási feladat, egyéni interpretációra váró partitúra, idézi Manfred Naumannt, illetve Barbara H. Smith-t Bojtár (1992, 25), majd ő maga is leszögezi: „Csak elolvasott szöveg van” (27), továbbá: „Szöveg és mű megkülönböztetése, egy eszményi kiindulópont föltételezése a legjobb esetben is csak mint elméleti fikció állhatja meg a helyét, bár sok hasznát így sem látom” (35; de vö. még 54–55!).

A szövegközéppontú strukturalizmus végül világszerte megbukott, elterjedt viszont a művészi befogadás esztétikája, illetve az irodalmi művek herméneutikája. Arról, amit korábban rajtunk kívüllevőnek gondoltunk, amire korábban a kutatásunk irányult, kiderült, hogy mibennünk van, és rajtunk kívül hozzáférhetetlen. A herméneutika korában nincs értelme megkülönböztetni a még-értelmezetlen szöveget (hiszen ilyent még senki sem tapasztalt) és a már-értelmezett művet. A szöveg fogalma beleolvadt a műébe. A műben pedig társszerzővé vált az író és az olvasó.