Nálunk a járdán két sávban halad az autóforgalom.
A lassú vagy leállósáv a járda szélén van, az úttest felé esik, a gyors, ahol
manővereznek a kocsik, az van a fal, illetve a ház kapuja mellett. Régebben
olykor meg is rökönyödtünk, amikor még nem szoktuk meg, hogy nem szabad
körültekintés nélkül kilépni a kapun a járdára. Persze itt a fővárosban, a
Bajcsy-Zsilinszky úton az úttestszéli, fizető parkolóhelyek általában mind el
vannak már foglalva, a járda külső sávja is teli van, és az autós néha
utcahosszat hajt a falközeli sávban, míg végre megnyugszik. Én ezt az egészet
belül helytelenítem. Mulatunk azon, hogy nálunk mindenfélének van az igazi
mellett valami hivatalos neve is (serpenyős burgonya, irka, távbeszélő stb.),
de a járda hivatalos neve (gyalogjáró) szerintem mély igazságot fejez ki. A
múltkor a gyerekekkel megyünk a járdán parkoló autók és a házfal között, és
jön szembe egy teherautó, nem nagy, de mégis, jön szembe, inkább
megfontoltan. Ott egy rendőr, szólok neki, hogy jön a teherautó a járdán, erre
azt feleli, hogy árut hozott. Ne tegye, mondom öntudatosan, majd ikesen
hozzáteszem: intézkedjék, kérem. És mentünk tovább, emelt fővel,
vissza-vissza nézve, adófizetősen, a gyerekek nem csodálták volna, ha
felrepülök, a rendőr meg lazán elódalgott. Pedig ez valami főbenjáró
szabálytalanság, hiszen a járdán csak akkor lenne szabad parkolni, 2 vagy 4
kerékkel, ha azt tábla engedélyezi, de a járdán autóval közlekedni mindenütt
tilos. Miért jönnek föl az autók a járdára, nálunk, az Andrássy úton, a
körutakon? Persze: szűkek az utcák, sok az autó, én is vehetnék – de ha
vennék, akkor belvárosi parkolóhelyet is vásárolnék vele együtt? Tolják a babakocsit, az úttesten, mert a járdán
nem férnek a kocsiktól, a fehér babatakarón meglátszik a korom, az
iskolásgyerekek felfogóképessége romlik az ólomszennyezés miatt, a
főpolgármester hazai gyártmányú villanyautóban fényképezkedik – nincs ebben
valami tűrhetetlen? Úttorlaszokat emeltek a Belváros körül, ahelyett,
hogy mindenkit beengednének, aki azt a havi nyavalyás ötvenezer forintot le
tudja perkálni, amibe a megállási jog kerül. Kijjebb olcsóbb lehetne, még
kijjebb akár ingyen is. Nekem ez olyan világos; nem is valami belső hang
súgja, hanem egyszerűen tudom és tudom, hogy a gyalogosforgalomnak elsőbbsége
kellene, hogy legyen a gépkocsiforgalomhoz képest, a gyereknek a felnőtthöz
képest, a lélegzésnek pedig bármi egyébhez képest... Sportív nemzet ez, itt nem számít a veszély, a
halál, nem kell nyafogni. A zebra csak a rendőr ellen nyújt oltalmat. Milyen
szégyen volt Londonban, összesen tíz napot voltam ott, nem tudtam még
hozzászokni, többször is előfordult, hogy bámészkodtam, és ott volt az
autósor, emeletes busz is volt egyszer, és csak akkor vettem észre, hogy ott
a zebra, és énrám várnak, hogy mikor szedem össze a bátorságom... és akkor
megszégyenülten átmentem, hogy lássák, hogy nem hiába álltak meg, pedig nem
is akartam átmenni. Itt az ember elugrik a kocsi elől, hú, ez meleg volt, de
van tényleg valami fiatalos és sportos az egészben. Moszkva, ‘74-ben és ‘76-ban
jártam ott, az még frissebb volt; ott az idősebb nemzedék mintha egyáltalán
nem vett volna részt a közlekedésben, legalábbis a metróban, trolin
csúcsforgalomban öregeket nemigen láttam. Amikor – vidéki bunkó – a pesties
mozgólépcső bal (gyors) sávján megálltam, mert nem tudtam, hogy ez a sietők
ösvénye, azonnal megragadtak, és megpróbáltak lehajítani a mélybe, de én
bizony megkapaszkodtam, meg én. Erős emberek városa Moszkva. Este az
akadémiai szálló zenés éttermében (vtaroj korpusz, csak külföldieknek) csupa
szovjetember sékelt, erőtől duzzadóan, el nem idegenedve. Délelőtt a
múzeumban a rekonstruált jaroszlavli ősember, alacsony homlok, egybenyak, de
optimizmust sugárzó tekintet, a nép evilági boldogulásába vetett hit. A fény te
vagy, A fiatal,
büszke erő, Üdvöz légy,
üdvöz légy, Moszkva,
csillogó drágakő! A magyarok másként fiatalosak, társaságibbak,
például hozzáérnek egymáshoz. Aki siet, a mozgólépcsőn nem jut előbbre, csak
ha fizikai kapcsolatot létesít, vagy ha szóba elegyedik. A kis földalattin
mostanában rendszeresítettek az ajtó mellett jobbról-balról egy-egy utast,
mint afféle kőoroszlánokat egy díszkapu két oldalán, és az ember választhat,
hogy melyiktől kívánja kevésbé a dörzsit. Szívesen foglalkoznak egymással a
közlekedés résztvevői. Megint egy gyerekes-anekdota, mert akkor is mentünk,
amikor az az autós fiatalember valahogy majdnem elütötte azt a másik
fiatalembert, de nem lett semmi baj, és a majdnem póruljárt gyalogos
megfenyegette az autóst, és akkor az autós megállt, és vészjóslóan kiszállt,
hogy majd ő megveri, de a másik belefejelt az arcába, na most én ezt az
egészet nem láttam, mert szórakozott vagyok, és elég ritkán látok meg bármit
is, csak G. elmondása alapján meséltem el, persze a gyerekek is látták az
egészet, én csak a reccsenést hallottam, mert ott muszáj volt elképzelni,
hogy mi minden tört össze, és tényleg az a meggyőződésem – lehet, hogy azért,
mert sosem voltam katona, és nem lettem igazi férfi –, hogy én a
közlekedésben még autótlanul, passzívan sem akarok résztvenni, persze erre
nincs mód, ezt megtagadni; férfimód, rá se rántva, sportosan kell élnem, és
szívnom kell tovább ezt a levegőt. Egy időben foglalkoztatott, hogy miféle személyek
üldögélhetnek a környezetminisztériumban vagy a fővárosi önkormányzatban:
hogy biztos kevés köztük a gyerek és sok az autótulajdonos. Persze ez vicc
volt: de tényleg hogy lehet elképzelni olyan embereket, akiket nem zavar,
hogy a gyerekük előreláthatólag rövidebb életű lesz, mint ők? Persze lehet,
hogy ők jobb kerületben laknak, mert ebből a szempontból a kerületek
rangsorolva vannak. A miénk, a VI., elég ócska helyezést ér el, részben,
ahogy írják, a levegő miatt. Ugyanis, ha jól értem a statisztikát, Budapesten
ma sokkal kisebb a születéskor várható életkor, mint néhány évtizeddel
ezelőtt volt – de néhány belső, büdös kerületben állítólag különösen hamar
meghalunk. Közszájon forog Rajk László országgyűlési
képviselőről egy mélyértelmű történet. Én őt szegről-végről ismerem, de sosem
kérdeztem meg tőle, hogy igaz-e, mert hátha nem, és akkor kár. Tudvalevő
róla, hogy építész, és külföldön (még a Kádár-korszakban) megismerkedett
valami kanadaival, aki évek múltán Pesten jártában föl akarta keresni magyar
ismerősét, de nem volt meg a címe. Elmegy tehát az építész-szövetségbe, és
ott érdeklődik. Hát az igazság az, vallja meg neki a tisztviselő, hogy Rajk
Lászlót kivégezték. A kanadai megdöbben, szomorkodik, nem tudom, mit csinál,
állítólag még egy ideig itt marad Magyarországon, de Rajkot többé nem keresi,
nagy nehezen belenyugszik, hogy istenem, kivégezték szegényt. Szerintem ennek
a kanadainak alapjában véve igaza volt, és a miénk csakugyan sportos
társadalom, és egyáltalán nem szisszenünk minden kis szilánkhoz. |