*

*

*

 

A „Gondolatok a könyvtárban”

 

Levegő

Nálunk a járdán két sávban halad az autóforgalom. A lassú vagy leállósáv a járda szélén van, az úttest felé esik, a gyors, ahol manővereznek a kocsik, az van a fal, illetve a ház kapuja mellett. Régebben olykor meg is rökönyödtünk, amikor még nem szoktuk meg, hogy nem szabad körültekintés nélkül kilépni a kapun a járdára. Persze itt a fővárosban, a Bajcsy-Zsilinszky úton az úttestszéli, fizető parkolóhelyek általában mind el vannak már foglalva, a járda külső sávja is teli van, és az autós néha utcahosszat hajt a falközeli sávban, míg végre megnyugszik. Én ezt az egészet belül helytelenítem. Mulatunk azon, hogy nálunk mindenfélének van az igazi mellett valami hivatalos neve is (serpenyős burgonya, irka, távbeszélő stb.), de a járda hivatalos neve (gyalogjáró) szerintem mély igazságot fejez ki. A múltkor a gyerekekkel megyünk a járdán parkoló autók és a házfal között, és jön szembe egy teherautó, nem nagy, de mégis, jön szembe, inkább megfontoltan. Ott egy rendőr, szólok neki, hogy jön a teherautó a járdán, erre azt feleli, hogy árut hozott. Ne tegye, mondom öntudatosan, majd ikesen hozzáteszem: intézkedjék, kérem. És mentünk tovább, emelt fővel, vissza-vissza nézve, adófizetősen, a gyerekek nem csodálták volna, ha felrepülök, a rendőr meg lazán elódalgott. Pedig ez valami főbenjáró szabálytalanság, hiszen a járdán csak akkor lenne szabad parkolni, 2 vagy 4 kerékkel, ha azt tábla engedélyezi, de a járdán autóval közlekedni mindenütt tilos. Miért jönnek föl az autók a járdára, nálunk, az Andrássy úton, a körutakon? Persze: szűkek az utcák, sok az autó, én is vehetnék – de ha vennék, akkor belvárosi parkolóhelyet is vásárolnék vele együtt?

Tolják a babakocsit, az úttesten, mert a járdán nem férnek a kocsiktól, a fehér babatakarón meglátszik a korom, az iskolásgyerekek felfogóképessége romlik az ólomszennyezés miatt, a főpolgármester hazai gyártmányú villanyautóban fényképezkedik – nincs ebben valami tűrhetetlen?

Úttorlaszokat emeltek a Belváros körül, ahelyett, hogy mindenkit beengednének, aki azt a havi nyavalyás ötvenezer forintot le tudja perkálni, amibe a megállási jog kerül. Kijjebb olcsóbb lehetne, még kijjebb akár ingyen is.

Nekem ez olyan világos; nem is valami belső hang súgja, hanem egyszerűen tudom és tudom, hogy a gyalogosforgalomnak elsőbbsége kellene, hogy legyen a gépkocsiforgalomhoz képest, a gyereknek a felnőtthöz képest, a lélegzésnek pedig bármi egyébhez képest...

Sportív nemzet ez, itt nem számít a veszély, a halál, nem kell nyafogni. A zebra csak a rendőr ellen nyújt oltalmat. Milyen szégyen volt Londonban, összesen tíz napot voltam ott, nem tudtam még hozzászokni, többször is előfordult, hogy bámészkodtam, és ott volt az autósor, emeletes busz is volt egyszer, és csak akkor vettem észre, hogy ott a zebra, és énrám várnak, hogy mikor szedem össze a bátorságom... és akkor megszégyenülten átmentem, hogy lássák, hogy nem hiába álltak meg, pedig nem is akartam átmenni. Itt az ember elugrik a kocsi elől, hú, ez meleg volt, de van tényleg valami fiatalos és sportos az egészben. Moszkva, ‘74-ben és ‘76-ban jártam ott, az még frissebb volt; ott az idősebb nemzedék mintha egyáltalán nem vett volna részt a közlekedésben, legalábbis a metróban, trolin csúcsforgalomban öregeket nemigen láttam. Amikor – vidéki bunkó – a pesties mozgólépcső bal (gyors) sávján megálltam, mert nem tudtam, hogy ez a sietők ösvénye, azonnal megragadtak, és megpróbáltak lehajítani a mélybe, de én bizony megkapaszkodtam, meg én. Erős emberek városa Moszkva. Este az akadémiai szálló zenés éttermében (vtaroj korpusz, csak külföldieknek) csupa szovjetember sékelt, erőtől duzzadóan, el nem idegenedve. Délelőtt a múzeumban a rekonstruált jaroszlavli ősember, alacsony homlok, egybenyak, de optimizmust sugárzó tekintet, a nép evilági boldogulásába vetett hit.

A fény te vagy,

A fiatal, büszke erő,

Üdvöz légy, üdvöz légy,

Moszkva, csillogó drágakő!

A magyarok másként fiatalosak, társaságibbak, például hozzáérnek egymáshoz. Aki siet, a mozgólépcsőn nem jut előbbre, csak ha fizikai kapcsolatot létesít, vagy ha szóba elegyedik. A kis földalattin mostanában rendszeresítettek az ajtó mellett jobbról-balról egy-egy utast, mint afféle kőoroszlánokat egy díszkapu két oldalán, és az ember választhat, hogy melyiktől kívánja kevésbé a dörzsit. Szívesen foglalkoznak egymással a közlekedés résztvevői. Megint egy gyerekes-anekdota, mert akkor is mentünk, amikor az az autós fiatalember valahogy majdnem elütötte azt a másik fiatalembert, de nem lett semmi baj, és a majdnem póruljárt gyalogos megfenyegette az autóst, és akkor az autós megállt, és vészjóslóan kiszállt, hogy majd ő megveri, de a másik belefejelt az arcába, na most én ezt az egészet nem láttam, mert szórakozott vagyok, és elég ritkán látok meg bármit is, csak G. elmondása alapján meséltem el, persze a gyerekek is látták az egészet, én csak a reccsenést hallottam, mert ott muszáj volt elképzelni, hogy mi minden tört össze, és tényleg az a meggyőződésem – lehet, hogy azért, mert sosem voltam katona, és nem lettem igazi férfi –, hogy én a közlekedésben még autótlanul, passzívan sem akarok résztvenni, persze erre nincs mód, ezt megtagadni; férfimód, rá se rántva, sportosan kell élnem, és szívnom kell tovább ezt a levegőt.

Egy időben foglalkoztatott, hogy miféle személyek üldögélhetnek a környezetminisztériumban vagy a fővárosi önkormányzatban: hogy biztos kevés köztük a gyerek és sok az autótulajdonos. Persze ez vicc volt: de tényleg hogy lehet elképzelni olyan embereket, akiket nem zavar, hogy a gyerekük előreláthatólag rövidebb életű lesz, mint ők? Persze lehet, hogy ők jobb kerületben laknak, mert ebből a szempontból a kerületek rangsorolva vannak. A miénk, a VI., elég ócska helyezést ér el, részben, ahogy írják, a levegő miatt. Ugyanis, ha jól értem a statisztikát, Budapesten ma sokkal kisebb a születéskor várható életkor, mint néhány évtizeddel ezelőtt volt – de néhány belső, büdös kerületben állítólag különösen hamar meghalunk.

Közszájon forog Rajk László országgyűlési képviselőről egy mélyértelmű történet. Én őt szegről-végről ismerem, de sosem kérdeztem meg tőle, hogy igaz-e, mert hátha nem, és akkor kár. Tudvalevő róla, hogy építész, és külföldön (még a Kádár-korszakban) megismerkedett valami kanadaival, aki évek múltán Pesten jártában föl akarta keresni magyar ismerősét, de nem volt meg a címe. Elmegy tehát az építész-szövetségbe, és ott érdeklődik. Hát az igazság az, vallja meg neki a tisztviselő, hogy Rajk Lászlót kivégezték. A kanadai megdöbben, szomorkodik, nem tudom, mit csinál, állítólag még egy ideig itt marad Magyarországon, de Rajkot többé nem keresi, nagy nehezen belenyugszik, hogy istenem, kivégezték szegényt. Szerintem ennek a kanadainak alapjában véve igaza volt, és a miénk csakugyan sportos társadalom, és egyáltalán nem szisszenünk minden kis szilánkhoz.