*

*

*

 

A „Gondolatok a könyvtárban”

 

Tulajdon

Tegnap a szomszédos keresztutcában összedőlt egy ház. Kivonult az államelnök, a főpolgármester, valami miniszterek. A lakók többsége már megvásárolta lakását az önkormányzattól, ez az épület, úgy látszik, nem volt tilalmi listán. Volt erről valami térkép a HVG-ben. Az úri vidékeken, a II., a XII. kerületben, ahol a lakosságból sokan tudtak érvényt szerezni érdekeiknek, már a Kádár-korszak végefelé magántulajdonba került, fillérekért, a tanácsi lakások java. A térkép szerint a külvárosban, a prolikerületekben alig néhány százalékot adtak el, az önkormányzatok nem kapkodnak, hanem spekulálnak, miként fialtathatnák meg a köz javára ezt a kezükbe került „lakásvagyont”. A liberális önkormányzatok kevésbé könnyen válnak meg a lakásoktól mint az MSzMP-végi időszak tanácsai. A suszter pincéjét meg végképp el nem adnák, legföljebb a bérlői jogot. Nem szeretik a magántulajdont, mert akkor ki gondoskodnék arról, hogy a kerületben legyen megfelelő számú suszter? A piac farkastörvényei szerint akkor, úgylehet, minden cipészüzlet helyén masszázsszalon nyílnék. Masszázs-adóról, suszter-adókedvezményről nem szívesen hallanak, legjobb megmaradni a központi irányításnál. Az önkormányzat tisztviselői, akiken a dolgok múlnak, persze nagy „korrupciós nyomásnak” vannak kitéve, így panaszkodik a mi alpolgármesterünk az újságban, a kutyafáját, az ő helyében én bizony nem mertem volna így kikotyogni. Vállalkozásbarát önkormányzatok ezek, önmaguk vállalkoznak, a mi SzDSz-önkormányzatunk össze is hozott egy párszázmilliós üzletet valami dél-koreai bankkal, a Lakitelek Alapítvány legmagasabb védnöksége alatt, másnak is gyanús lehetett a dolog, vagy ez, ami kiderült, vagy valami más, ami nem derült ki, mert nálunk is kizárták meg leváltották meg beperelték egymást, meg elcsapták, meg jogaiba visszahelyezték a kerületi ingyenújság szerkesztőjét, de nem volt házkutatás mint az V. kerületi polgármester irodájában, ahol állítólag sokkal regényesebb dolgok történnek mint nálunk, a Bajcsy-Zsilinszky út innenső felén. Különben sem panaszkodhatunk, mert hamarosan megvehetjük a lakásunkat, 1987 óta próbálkozunk ezzel, egy időben olyan hírek terjedtek, hogy a koreai banké lesz, le is akarták bontani a túlfelét (ott vannak az udvari lakások), hogy a mi felünk (ez az utcai) „benapozása” javuljon, és akkor luxusabb lesz, és többért lehet eladni, de úgy látszik, megúsztuk, nem bontanak, és én is megvehetem tőlük a lakásomat.

Azt nem tudom, hogy ők hol találták, kitől vették, kitől örökölték, mert szerintem az Országgyűlés vette el tőlem, és ajándékozta az önkormányzatnak, aztán megbánta, és visszacsinálta volna, kötelezte volna az önkormányzatot a maximált áron történő eladásra, de az Alkotmánybíróság ráébredt, hogy itt az önkormányzatnak ősi jussáról, apái verejtékével szerzett tulajdonáról van szó, és azt nem szabad csorbítani, mert a tulajdon szent, ezek az alkotmánybírák kicsit maflának látszanak, hogy mindent készpénznek vesznek, ezek tényleg azt hiszik, hogy úgy jutottam a lakásomhoz, hogy besétáltam a tanácshoz, és azt mondtam, hogy kivennék Önöktől egy két és félszobás utcai lakást, lehetőleg a Bajcsy-Zsilinszky úton, de más főútvonal is megfelel, nem baj, ha nincs telefon, és nem kedvező a „benapozás”, hát akkor mentőt hívtak volna, hát kedves alkotmánybírák, ezek igazából nem bérlakások voltak, vajon én vagyok az első, aki felvilágosítja erről Önöket?, a bérleti díj, az vicc volt, a lelépés, az igen, az pénz, mi például kétszázezret fizettünk ‘83-ban, plusz a lényeg, a cserelakás, hát jószerivel mindenki így csinálta, a tanácsi lakásokhoz csak a nagyon szegények és a nagyon gazdagok jutottak kiutalással, a többiek a tulajdonszerzés ősi szabályai szerint vagy örökölték (be vagy jelentve a nagymamádhoz? lássanak néha ott, és tarts ott egy papucsot!), vagy a piacon adták-vették a lakásukat, feleannyiért, mint az öröklakást, mert sem az öröklés, sem az adásvétel nem volt olyan sima, mint az öröklakás esetében, és hát ott volt a lakbér is.

Nem, az nem létezik, hogy ezt nem tudták, hogy tényleg azt hitték, hogy a bérlakások valóban a tanácstól kibérelt lakások lettek volna, nem ezért vinnyogott a sajtó a lakás- és üzletprivatizációs törvény elfogadásakor, és az Alkotmánybíróság sem a tulajdon tiszteletének okán semmisítette meg a törvény lényegét, hanem azért, mert ez szabadelvű törvény volt, nem ismert kivételt, a jogalkalmazásban nem tűrt mérlegelést. Jogegyenlőséget teremtett, és a számomra még mindig, mint a múlt században, ez a liberalizmus lényege. Itt megsérült volna a magyar feudalizmus, mert ha a döntéshozónak nincs módja egyéni mérlegelésre, abból sosem lesz „korrupciós nyomás”, és akkor miként fog félév alatt egy családi vagyonra valót összeharácsolni?

Szociálpolitikai meggondolások is munkálnak itt: ki kell fosztani a szegényeket, akik nem tudják megvédeni magukat, és nem rendelkeznek szívességkereskedelmi csereértékkel. A HVG-térképről valami olyasmit olvasok le, hogy sokkal nagyobb valószínűséggel kaphatott lakásmegvételi engedélyt az önkormányzattól az, aki rózsadombi villában lakott, mint az, aki egy újpesti szoba-konyhában. Hamarabb és viszonylag olcsóbban is jutott hozzá, sőt egyáltalán: hozzájutott. Egész jól működik. Olvasom a diplomatalakások dolgát az újságban, ebből az derül ki, hogy nem minden bérlő szorong az önkormányzat döntésétől, hiszen vannak, akik már akkor tudják, hogy megvehetik önkormányzati luxuslakásukat, amikor még bele sem költöztek. Ám tiszteletben kell-e tartanunk az ő tulajdonjogukat? Mert lehet a világban gazdag és lehet szegény, nyugszik bele a szabadelvű, de csak egy föltétellel, akkor, ha jogegyenlőség van közöttük. Ha nincs, akkor már persze mindegy, akkor megkülönböztethető nemtelen és nemes, zsidó és árja, pártonkívüli és párttag is.

Általában lazul a tulajdonjog fogalma. Az ÁPISz-részvényeket nem lehetett megvenni, pedig egyet talán én is vettem volna a rendszerváltozás örömére, de csak az kaphatott belőle, aki odafért és elvette. Mármost én ezt tulajdonképpen vitatnám, hogy ez az övé, mert miért lenne épp az övé, de persze nem foglalkozom a dologgal, csak bosszant, amikor látom, mindenki látja, hogy évek óta tömik a zsebüket, és nem csodálkozom, hogy ezt kihasználják a fasiszták, mert a fasisztáknak gyakran igazak az első mondataik, csak az utolsók, a következtetéseik hazugak mindig, közben pláne ők is tömik a zsebüket, igaz, azok magyar zsebek. Sajnálom a jogot, mintha jobban kellett volna vigyázni rá. Ha én így-úgy megszedtem volna magam ezekben az években, engem izgatna, hogy a társadalom elismeri-e, hogy amit összeszedtem, azzal szabadon rendelkezem, ráhagyhatom-e a lányomra meg a fiamra, mert mi lesz akkor, ha egyszercsak azzal áll elő valaki, hogy a tulajdon nem lopás, hanem jog?