|
|
|
|
|
|
|
Bedobtak ide két kortescédulát, hogy dr. Zétényi
Zsolt is (MDF), de Kőszeg Ferenc is (SzDSz) szívesen képviselne minket az
Országgyűlésben. Dr. Zétényi cédulájának van valami katolikus jellege, „Gyulai
Oszkár, a Szent Család templom plébánosa fogadja a Zétényi-házaspárt”,
csakhogy ezek igazából persze nem keresztények, de nem úgy nem azok, ahogy
Kierkegaard tanítja, hanem egyáltalán nem azok, csak a szokásos képmutatók,
hiszen a régi törvény úgy szólt, hogy ne ölj, ez azonban hatályát vesztette,
és Gyulai Oszkár plébánosnak inkább azt kellene prédikálnia, hogy szeresd az
ellenségedet, de dr. Zétényi abszolúte nem szereti a kommunistákat, csak,
gondolom, azt a Takácsot, akivel együtt nyújtották be a Zétényi–Takács
törvénytervezetet, aztán kínos módon kiderült, hogy ez a Takács valami nagy
nov. hetedikés cikkíró vagy tudszocos volt, és akkor ezen még csodálkoztunk.
Ma már tudjuk, hogy jószerivel csak ex-MSzMP-sek meg az ex-ügynökeik
riogatják a többi volt MSzMP-st, meg másokat is, és ezt hovatovább
természetesnek vesszük. Hogy ez a két római jellem, akik a tévében
kommunistáznak, Chrudinák és Pálfy G., maguk is pártvezetők voltak, azon csak
röhögtünk. Röhögtünk Csurkán, amikor kisült, hogy Nagy Imre kivégzésének
idején kulákfilmet forgatott a téeszesítés érdekében, pedig ez akkor épp nem
volt kötelező, nem ‘52-t írtunk, akkor egy nem-sztrájkoló író már egy
nyavalyás szerelmesversért, ha fölajánlotta a bojkott alatt álló hetilapnak
vagy folyóiratnak, máris csereszívességet kérhetett. Röhögtünk a
sajtótisztesség feltalálóján, a MÚK elnökén, Kósa Csabán, amikor újraközölték
vérfagylaló cikkeit az egykor őáltala teleírt Munkásőr című lap régi
számaiból. Vannak közöttük hideglelősebb figurák,
összetettebbek, akik nem feltétlenül voltak MSzMP-sek vagy ügynökök, de ők is
a Párt vonzásköréből jöttek. Itt van mindjárt a nagy magyar költőalapítvány,
Csoóri Sándor, akit valaha igenis becsültem, mert egykor ugyan lelkes híve
volt Fidel Castrónak, de Duray ügyében példát mutatott bátorságból – aztán
végül zsidózni kezdett a Hitelben, na ezt nevezik nemzetvesztésnek, amit ő
tett, mert ő hozta ki ezt a témát a kocsmából. Vagy ilyen Fekete Gyula, a
nemzethalál-specialista, hát engem a kommunizmustól ő kezdett eltántorítani,
nem mindenki ismeri a Kék sziget című gyermekkönyvét, kitűnő utópia, többször
is végigolvastam, ez egy Szimmaren nevű, eldugott, ködbe burkolózó sziget az
óceánban, ahol már vagyonközösség van és igen fejlett technika, és az emberek
nemzetileg össze vannak keveredve és ekként igen boldogok, csak egy bajom
volt vele: hogy F. G. barátom és én szintén írtunk regényeket, az övé a
kuruckort tárgyazta, az enyém ‘48-at, szóval elég nagy magyarok valánk, és a
Kék sziget elbeszélője, a főhős szintén magyar, Sófőző Zsigmond, de mire
végetér a könyv és mindenki boldog lesz a kommunizmusban, akkor már emígy
írja alá a nevét: Jigmond Showfözö, és akkor én úgy éreztem, hogy ez mégis
túlzás. Hát ilyenek ne kommunistázzanak. Na most viszont én akarok kommunistázni. Mert az a
röhej, hogy amikor undorodom ezektől a fölsoroltam cselekményektől, akkor
közben állandóan magam is érzek valami ressentiment-t ezzel a
nem-igazán-elmúlt rendszerrel kapcsolatban, amelyet még most utólag sem tudok
megkedvelni. Nem E. Fehér Pál vagy ilyesvalaki példáját hozom
elő, akitől tulajdonképpen már elég régóta idekenkedem, aki ‘68-ban előbb
Smrkovskyval csinált interjút az „emberarcú szocializmusról”, aztán lihegő
haditudósító lett Nyitrán, aztán Szolzsenyicinről alkotott emlékezetes
véleményt, aztán csepegtette belénk a gorbacsovnosztyot, most nem tudom,
mit árul, mert őmiatta nem bírom kinyitni a Népszabadságot. Nem őróla, hanem
a gazdasági reform atyjáról, a demokratáról, a köztiszteletben álló Nyers
Rezsőről írok, a nyitrai győzőről, aki hálisten nem lőtte főbe magát
augusztus 21. után Teleki Pál módjára, de még csak nemzetközi
sajtótájékoztatót se tartott, le se mondott, pedig hát az azért szükséges
lett volna, és az élete nem forgott volna veszélyben, esetleg a telefonját
elvették volna, istenem, ki lehet bírni. Ellenben egy összehasonlíthatatlanul
kisebb horderejű esetért is súlyosan megnehezteltem rá, ez ‘72-ben vagy
‘73-ban történhetett, ő mintha pénzügyminiszter vagy pláne gazd. párttitkár
lett volna azidőtájt, a bukása előtt, én pedig gyakornok, és posztgraduális
képzésre utaztam Velencébe, ahol a San Giorgio Maggiorén van a dúsgazdag Cini
Alapítvány, amely az ösztöndíjat folyósította, és ez a sziget messze van,
úszni odáig nem lehetett, hanem vaporettóra kellett volna ülni, az viszont
pénzbe került. Volt is nálam két bankjegy, egy egydolláros meg egy
húszschillinges, azt gyűrögettem egész éjszaka, hová dugjam, végül
galacsinformában kidobtam őket a hamutartóba, ha megtalálják, ne indítsanak
eljárást ellenem, nem az enyém volt, ne vonják be évekre az útlevelemet, nem
azért mentem én irodalomtörténésznek, mert valami nagyon bátor vagyok.
Hajnalban jöttek a fináncok, nem lett semmi baj, a pénzt nem találták meg,
kikapartam a hamutartóból. Ellenben a pénzügyminisztert azért az éjszakáért
halálra ítéltem. Jó, jó, azóta persze meggondoltam magam, a halálbüntetést
elvileg is helytelenítem, van benne valami irreverzibilis, sőt már börtönbe
se csukattam volna, de a neheztelés, lámcsak, máig megmaradt. Tavaly új
oldaláról ismertem meg Nyers Rezsőt, mert indult egy folyóirat, Múltunk
néven, pedig az ő múltjukról szól, ugyanis ez tulajdonképpen a Párttörténeti
Közlemények új folyama, ebben jelent meg egy KB-ülés jegyzőkönyve, azé,
amelyen elhatározták Nagy Imrének és bűntársainak felelősségre vonását, ott
döntötték el, hogy ki kapjon büntetést, ki súlyosat, kit hagyjanak futni, nos
itt az apám is szóbakerül, mint csodák csodája ellenforradalmár vagy csak
afféle megtévedt, és Nyers nemcsak Nagy Imréékkel akar leszámolni, hanem az
apámat is protezsálja, már nem emlékszem, hogy büntetést vagy súlyos
büntetést akar neki adatni, pedig hű de nem mindegy volt az, de Kádár végül
futni hagyja, azt hiszem, valami ‘45 előtti históriák miatt, és azt mondja,
hogy őt elég lesz erkölcsileg lehetetlenné tenni. Hát szóval ez a Nyers egy
szent ember. Akkor mit gondoljak a többiről, akik kevésbé
rokonszenvesek, akiknek kevésbé kell hálásnak lennünk? A helyzet az, hogy nem
akarom én őket bántani, mert akik ültek, Göncz, Hankiss, Vásárhelyi se
akarják bántani őket, és az ember különben sem menetelhet együtt a
fasisztákkal. Csak a jogot – és vele a liberalizmust, amellyel azonos –, azt
sajnálom. Pár éve, a Zétényi-Takács időkben egy
könyvesboltban összefutottam a mostani képviselőjelöltemmel, Kőszeggel, és
mondtam neki, hogy nem tetszett a szavazás, mert a kereszténydemokrata
kiegészítéssel nekem tulajdonképpen elfogadhatónak látszott a Zétényi-Takács
tervezet, nem ez a torz, mostani sortűztörvény, hanem az eredeti, és Kőszeg
hasonlóan vélekedett. Én eléggé iszonyodom a kínvallatástól, de ez a
ZT-tervezet például a kínvallatókat nem állította volna bíróság elé, ha az
illető élve kibírta. Csak gyilkosságért, halált okozó súlyos testi sértésért
és hazaárulásért indult volna eljárás, a büntetés korlátlanul enyhíthető lett
volna, sőt a kereszténydemokrata kiegészítés szerint a kegyelem eleve
garantáltan járt volna az elítélteknek. Ez nekem mérsékeltnek és humánusnak
tetszett, mert nem lett volna börtön a dologból, és azért mégis rendes
perekkel járt volna, ügyésszel, ügyvéddel, tanúkkal, tudósítókkal, és akkor
mégis úgy érezné az ember, hogy akármennyire jogállam vagyunk, minden
következmény nélkül azért mégsem lehet agyonverni embereket. (Németország
esetében a magyar Alkotmánybíróság szerint aligha lehet jogállamról beszélni,
hiszen ott elfogadták a ZT-tervezetnek megfelelő törvényt, és az elévülés
órája csak azóta ketyeg, amióta ledőlt a fal.) Amellett én nemcsak a korai
‘50-es évekre gondoltam, meg a korai Kádár-korszakra, hanem őrzök más
emlékeket is, például talán ‘80 körül lehetett, hogy lelőttek valakit, aki
teherautóval áttörte a sorompót (na honnan tudjuk mindannyian, hogy minő
sorompót, hogy nem vasútit, ugye, hogy élnek még bennünk a régi reflexek!),
na most az illetőt, ahogy a közlemény, emlékezetem szerint, mondta, megsemmisítették,
hát ez borzasztó, hát nemcsak az NDK-ban volt ez így, és nemcsak a
Rákosi-időben. Vagy itt van az ügynök-törvény, miért jajveszékel tőle a
sajtó, végül is elfogadom, hogy a felbujtók, a nagy bűnösök nincsenek rajta a
listán, de szerintem a spicli se egészen ártatlan, és hát büntetésről szó
sincs a törvénytervezetben, csak (nagyon korlátozott feltételek közepette)
nyilvánosságra hozatalról, ami tényleg borzasztó szégyen, ám ezek az emberek
nem olyan végtelenül érzékenyek, nem fanatikusai a magánszféra tiszteletének,
szerintem szörnyű indiszkréció az ember magándolgairól referálni a
rendőrségen, hát most miért kell nekünk diszkréten kezelnünk azt a
körülményt, hogy az illető minősítetten indiszkrét? Mindegy, ezt már eltoltuk, nem is bánom, mert bennem
hogy lehetne bosszúvágy, én inkább haszonélvezője, semmint kárvallottja
voltam kisgyerekként a Rákosi-korszaknak, és aztán se volt semmi különösebb
bajom ezekkel, csak azt sajnálom, hogy a jog sérelmet szenvedett, mert az
újságok attól rettegtek, hogy tízezrek ellen megy majd a boszorkányüldözés,
hogy a hazaárulás vádja nemcsak arra a néhány muszkavezetőre fog vonatkozni,
hanem minden nemkívánatos elemre kiterjed, magyarán, hogy nincs független
bíróság Magyarországon, és ez, a bíróságtól való félelem a legveszélyesebb
jóslat, mert önbeteljesítő, mert a liberalizmusnak a jog az alapja, s így
csak addig maradhat fenn, amíg a jog szilárd. Az embernek azt kell hinnie,
legszentebb állampolgári kötelessége azt hinni, hogy a bűnért büntetés jár,
bárki követi is el. Szabadelvű, ne merj félni a bíróságtól! |
|
|
|
|
|
