- Petőfi Sándor -
Értelmezések
Szeptember végén (1847)
E versében ifjú házasként, a földerengő ősz melankóliájában a szerelem legkonvencionálisabb kétségeit szólaltatja meg: „Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre / Könnyezve borítasz-e szemfödelet? / S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme, / Hogy elhagyod érte az én nevemet?” „Ez a normális, ez az átlagember kérdése – állapítja meg Németh G. Béla –, mindenki fölteszi s mindenki nem-mel felel rá, s mindenki átlépi a nem-et, ha valóban bekövetkezik a helyzet. Mint ahogy átlépte hamarosan Petőfi ifjú özvegye is. Ez a normális, az átlagélet (kegyetlen vagy jótékony?) örök rendje... S azáltal éppen, hogy a szerelem és halál játékát a normális élet fölvirágozatlan napi tényeként, fogalmaival éli át, válik megrendítővé; a szokásos élet gesztusaival emeli a jelképiség magasságába, az örök emberi dolgok magasába. Mert voltaképp nem is csak a szerelemről van itt már szó, hanem minden emberi dolgok múlandóságáról.” Petőfi szerelmi költészetének újszerűsége éppen ebben rejlik: az itt a szerelem, ami a mindennapi életben is: jelentős összetevője, de csupán része az életnek.
Életrajz
Pályakép
Értelmezések
Hatástörténet
Szöveggyűjtemény
Szakirodalom
Tárló
Tanári kézikönyv