Szilveszter története: példázat. Az elbeszélőt nem annyira az események, mint inkább hőse viselkedésének eszmei és érzelmi rugói érdeklik. Rendkívül nagy szerepet kap a meditáció, Szilveszter belső monológjai a költemény nyelvileg legszebben megformált részei. (Közülük a szőlőszem példázata – Az apostol talán legismertebb részlete a 11. fejezetben, a költemény felezőponján helyezkedik el.) Jóllehet elbeszélő költeményről van szó, melyben fontos szerepet kap a jelenetezés, az előadásmód mégis a lírai elemet teszi dominánssá. Az elbeszélő elfogultan figyeli hősét, teljesen azonosul vele, kudarcait kizárólag a körülményekből és a helyzetéből származtatja. Színe és fonákja: pátosz és irónia kettőssége jellemzi a modalitást. Az irónia forrása mindenkor a démonikus világ: „Bőszülten hagyta el a nép / A templomot, / Az isten és a béke házát.” Olyan világ ez, melyben az értékek teljesen megfordultak, éppúgy, mint a Felhők egyik darabjában (Igazság! alszol?).A lírai elemet teszi hangsúlyossá az in medias res kezdés is: az érett, ereje teljében levő Szilveszter bemutatása. A múlt felidézése, a hős gyermek- és ifjúkorának, „nevelődéstörténetének” életképszerű elbeszélése (5–14. fejezet) az érett Szilveszter gondolkodásmódjának bemutatása után nyilvánvalóan magyarázó értelmű. Az apostol hőse számunkra kész jellemként jelenik meg, s tulajdonságainak befejezettsége rávetül előtörténetére is. Bár a költemény cselekménye összecsapások sorozata, a hős és a világ állandósága miatt ezek egyetlen alaphelyzet variációiként hatnak.
Szilveszter pszichológiája és logikája a szentimentális emberé, akinek minden törekvése arra irányul, hogy elfogadtassa magát egy idegennek és ellenségesnek tudott világgal, mégpedig úgy, hogy ez a világ igazodjék hozzá. A szentimentális hős szükségképpen magányos. Árulkodó tünet, hogy Szilveszter a falusi sokaságot szólítja meg, nem az egyéneket: „Üdvöz légy, nép!”, mondja ahelyett, hogy „emberek”; mint néppel van velük pertuban. Magánya legalább annyira vállalt, mint amennyire kényszerű. Nem akarja, hogy besoroltassék a társadalomba, mert az óhatatlanul eltorzítaná személyiségét. „Annyit érsz, amennyi vagy”: ez a szentimentális hős mércéje, amit szembeállít a társadalom megtévesztő, látszatokon alapuló értékrendjével. A nagy példakép, Rousseau nemcsak a születés és a vagyon énelvesztő, besoroló erejét tartotta veszélyesnek, hanem az emberi értelmet és a tehetséget is, mivel manipulálhatók a személyiség ellen. Így lett archimédeszi pont a szív, amely a természet szava az emberben és a lelkiismeret, amely nem enged letérni az erény útjáról. A szentimentális hős voltaképp a természet és az erkölcs (belső parancsként megjelenő) törvényeire, e két (kizárólag) megbízhatónak elfogadott iránytűre figyel. Az erény megszállottja; éppen rigorózus elvei okozzák látszólagos érzéketlenségét: úgy érzi, hogy a legkisebb engedménnyel is az üdvösségét kockáztatná.
Az apostol művészi megformáltsága több szempontból is a látomásköltészethez kapcsolódik. Időmértékes (jambikus lejtésű), rím nélküli, szabad szótagszámú sorokkal – az utóbbi éppúgy, mint az átkötések rendkívül nagy száma, a szintaktikai keretek fellazulásával jár együtt. A megmagyarázott metaforát nem önmagában szerepelteti, hanem füzérszerűen, kibontva, beágyazva a vers szövetébe (pl. a 14. fejezetben a szerkesztő válaszában). Még tovább lép előre az ellentétek ironikus hatású szembeállításában: „... mindig csak feketének látta, / Pedig fejér volt már, mint a galamb, / Csakhogy nem látszott színe a sötétben”. Jóllehet a hihetetlenül gyorsan készült szöveg egyes helyeit az alkotói ihlet elfáradása, kevésbé szerencsés megoldások jellemzik, egészében erényei Az apostolt az életmű meghatározó darabjává emelik.
31. Méltán állapítja meg Szegedy-Maszák Mihály, hogy Az apostol Petőfi legnagyobb igényű költői vállalkozása, „a lélektani elidegenedés költeménye”: „Benne a költő öniróniával tekint azokra a korábbi pillanataira, amikor nem vette elég komolyan az eszményi világ létrejöttét megelőző történelmi szakasz hosszúságát és démonikusságát. A történelmet sokkal bonyolultabb, nehezebben megfejthető könyvként ábrázolja. A hős, Szilveszter, magányos forradalmár, Krisztus tudatosan deformált tükörképe. Sorsán keresztül Petőfi azt a létállapotot fejezi ki költőileg, melyet művészi prózájában Rousseau jelenített meg (...) Petőfi önéletrajzi hőse azonban sokkal egyértelműbben a tragikus irónia közegében mozog... Szilveszter feláldozza magát a világért, de hiába: az egyre mélyebbre süllyed. A hős nem ismeri s egyre kevésbé érti azt az Istent, akitől megbízatását kapta. Amikor válaszúthoz ér, mindig két rossz lehetőség között kell döntenie. Prófétának mondja magát, ám szeme mind homályosabban lát. Áldozata egyre értelmetlenebbnek tűnik. Teljes magánya önmeghasonlásba kergeti: megtagadja az Istent, és ha tehetné, kiirtaná az emberiséget.”
34.deformált:eltorzított.
213.Rousseau:Jean-Jacques Rousseau (1712–1778) genfi származású francia író, filozófus, a felvilágosodás kiemelkedő alakja.