A XIX. század költői több szempontból eltér a legjellemzőbb jövendölés-versektől. Azokban látvány és érvelés váltja egymást: És mi az emberiség története? (reflexió) vérfolyam, amely / Ködbevesző szikláibul a hajdannak ered ki... (látvány) Azt ne higyétek, hogy megszűnt már (reflexió) stb. (Az itélet). A XIX. század költőiben kizárólag az érvelés játszik szerepet, s ennek egyhangúságát csak a megnyilatkozó én cselekvő részvétele, szenvedélyes felszólításai ellensúlyozzák (Ne fogjon senki könnyelműen / A húrok pengetésihez!, Előre hát mind, aki költő, / A néppel tűzön-vízen át! stb.) A látnok nem ismerhet bizonytalanságot, kételyt, legfeljebb annyit, mint a vers zárlatában: Talán az élet, munkáinkért, / Nem fog fizetni semmivel, s ez után is nyomban következik a de, az áldozat értékének hangsúlyozása. Másutt még nyomatékosabb a kettősség; az áldozat riasztó nagyságát és a vállalás pátoszát kapcsolja össze: Ez nagyszerű, de véres kor leszen. / És úgy is illik, hogy véres legyen! (Levél Várady Antalhoz), De legelső diadalma / Vértengerbe kerül. Mindegy (Az itélet).
Hasonló kontraszthatás érvényesül a versek kifejezésmódjában is: a nyelvi-képi anyag romantikus jellegével szemben (melyben nem keveset köszönhet a Vörösmarty nagy gondolati költeményeiben megteremtett nyelvnek) a vers logikai-mondattani felépítése klasszicista módon retorizált. A romantikusan végletes képek – A XIX. század költői esetében a költői feladat értelmezése – és a klasszicista kidolgozottság kevert hangnemet eredményez, s ez is mutatja, hogy stílustörténeti szempontból átmeneti verstípusról van szó, amely a romantikára következő kor egyik lehetséges lírai teljesítménye.