- Petőfi Sándor -

Értelmezések

Befordúltam a konyhára... (1843)
Megy a juhász szamáron... (1844)
Temetésre szól az ének... (1844)
Az alföld (1844)
A helység kalapácsa (1844)
János vitéz (1844)
A természet vadvirága (1844)
Dalaim (1846)
Felhők (1846)
Egy gondolat bánt engemet... (1846)

A XIX. század költői (1847)

Az „igéret földé”-nek jellemzőit Petőfi egyetlen egyszer adta meg, A XIX. század költői ötödik versszakában (különben megmaradt az általánosság szintjén): „Ha majd a bőség kosarából / Mindenki egyaránt vehet, / Ha majd a jognak asztalánál / Mind egyaránt foglal helyet, / Ha majd a szellem napvilága / Ragyog minden ház ablakán...” Itt az elérendő célok között – a korabeli magyar állapotokhoz képest – páratlanul radikális gondolatot is találunk, az egyenlő elosztás követelményét. Mindez jól érzékelteti, hogy szándékai szerint milyen messzire ment volna el forradalmi elképzeléseiben. Ám amennyire radikális, annyira utópikus is e célkitűzés. S talán éppen azért kifejtetlen a jövő képe Petőfinél, mert valóságos politikai hatást akart elérni. A „jók és gonoszak” ellentéte nem hagy kétséget afelől, hogy a hallgatóság (az olvasó) kikkel azonosulhat.

A XIX. század költői több szempontból eltér a legjellemzőbb jövendölés-versektől. Azokban látvány és érvelés váltja egymást: „És mi az emberiség története? (reflexió) vérfolyam, amely / Ködbevesző szikláibul a hajdannak ered ki... (látvány) Azt ne higyétek, hogy megszűnt már” (reflexió) stb. (Az itélet). A XIX. század költőiben kizárólag az érvelés játszik szerepet, s ennek egyhangúságát csak a megnyilatkozó én cselekvő részvétele, szenvedélyes felszólításai ellensúlyozzák („Ne fogjon senki könnyelműen / A húrok pengetésihez!”, „Előre hát mind, aki költő, / A néppel tűzön-vízen át!” stb.) A látnok nem ismerhet bizonytalanságot, kételyt, legfeljebb annyit, mint a vers zárlatában: „Talán az élet, munkáinkért, / Nem fog fizetni semmivel”, s ez után is nyomban következik a „de”, az áldozat értékének hangsúlyozása. Másutt még nyomatékosabb a kettősség; az áldozat riasztó nagyságát és a vállalás pátoszát kapcsolja össze: „Ez nagyszerű, de véres kor leszen. / És úgy is illik, hogy véres legyen!” (Levél Várady Antalhoz), „De legelső diadalma / Vértengerbe kerül. Mindegy” (Az itélet).

Hasonló kontraszthatás érvényesül a versek kifejezésmódjában is: a nyelvi-képi anyag romantikus jellegével szemben (melyben nem keveset köszönhet a Vörösmarty nagy gondolati költeményeiben megteremtett nyelvnek) a vers logikai-mondattani felépítése klasszicista módon retorizált. A romantikusan végletes képek – A XIX. század költői esetében a költői feladat értelmezése – és a klasszicista kidolgozottság kevert hangnemet eredményez, s ez is mutatja, hogy stílustörténeti szempontból átmeneti verstípusról van szó, amely a romantikára következő kor egyik lehetséges lírai teljesítménye.

Szeptember végén (1847)
A puszta, télen (1848)
Nemzeti dal (1848)
Az apostol (1848)

Életrajz
Pályakép
Értelmezések
Hatástörténet

Szöveggyűjtemény

Szakirodalom
Tárló
Tanári kézikönyv