Petőfi 1848. március 15-i szereplése már nem csupán vagy nem elsősorban a költői munkásságának része. A márciusi ifjak vezéreként és a pesti forradalom egyik hőseként nemcsak az ország határain belül vált híressé. Bár királyellenes verseivel általános megütközést keltett, s a honvédő háború izgalmai közepette kevesebb figyelem fordult felé, a követválasztáson elszenvedett kudarcáról és katonai szolgálatáról hírt adott a radikálisok napilapja, a Marczius Tizenötödike.
Petőfi eltűnését sokáig azzal magyarázták, hogy külföldre szökött. A császári kormányzat elfogatóparancsot adott ki ellene, s újabb költeményeinek 1851-es kiadását elkobozta. Felesége, Szendrey Júlia – hosszas nyomozás után – 1850. július 21-én tett hivatalos nyilatkozatot arról, hogy férje halottnak tekinthető, mert „az erdélyi csatákban elesett”. Júlia, a „feleségek felesége” rövidesen újra férjhez ment, amit még a ritka toleráns Arany János is zokon vett. A közvélemény pedig sokáig nem volt képes beletörődni a veszteségbe; szélhámos ál-Petőfik járták az országot, s szereplésük jól jövedelmező foglalatosságnak számított. Azután amikor elfogyott a remény, Petőfi Sándor az 1848-49-es szabadságküzdelem mártírjaként – a kivégzett miniszterelnök és az aradi vértanúk társaságában – elfoglalta helyét a nemzet legendáriumában. Élete legalább annyira kultusz tárgya lett, mint a költészete; nemcsak az Egy gondolat bánt engemet..., de a Szeptember végén is utólag a költő látnoki képességeit látszott igazolni.
A század ötvenes-hatvanas éveitől Petőfi jelentette a magyarság számára a nagybetűs Költő fogalmát. Irodalmunkat is ellepte a Petőfi-epigonok serege. A leghangosabb köztük Lisznyai Kálmán volt (1823–1863), aki 1851-ben rendkívüli sikert arat Palóc dalok című könyvével, amely rövid idő alatt 6000 példányban kél el. Az országban politikai diktatúrát bevezető Bach-kormányzat még titokban támogatta is a népies vállalkozásokat, hogy ezzel is elősegítse a felszabadult jobbágyok szembefordulását a köznemességgel, azaz közvetett nyomást gyakoroljon a nemzeti ellenállás vezető erejére.
A helyzet fonákságára mi sem jellemzőbb, mint hogy a petőfieskedők túlzásaival szembefordulókat vádolják meg hazafiatlansággal. Ez sem tartja vissza a hadakozástól a kor olyan kiválóságait, mint Gyulai Pál (akit Tóth Kálmán még párbajra is kihív és bokáján megsebesít) vagy Erdélyi János (aki Sárospatakon él meglehetős elszigeteltségben, s nem engedik visszatérni Pestre). Mindketten hangsúlyozzák: az epigonok csupán nagy elődjük külsőségeit (Erdélyi találó szavával: „kelmeiségét”) képesek utánozni. 1860-tól a Pestre költöző Arany János is bekapcsolódik az irodalmi küzdelembe. Ugyanakkor Gyulai is, Arany is kitartott a népiesség eszménye mellett; a petőfieskedők bűne éppen az volt szemükben, hogy eltorzítják, lejáratják azt.
A kialakuló kultusz pozitív következményekkel is járt. Petőfi még élt, amikor már szívesen fordították; ez most még nagyobb lendületet kapott. Azok is olvashatták, akik legfőbb költői mintáinak számítottak: Heine és Béranger. Az utóbbi rajongva nyilatkozott róla, Heine pedig – amikor 1849 nyarán Kertbeny Károly eljuttatta hozzá az általa lefordított Petőfi-kötetet – bár csipetnyi iróniával, de őszinte csodálattal adózott neki.
A Kertbeny-féle fordításokból néhányhoz zenét komponált a forradalomért lelkesedő ifjú Nietzsche (Ereszkedik le a felhő...); a forradalmi-demokrata Nyekraszov pedig külön cikkben üdvözölte az Egy gondolat bánt engemet... orosz fordítását. 
A szabadság költőjeként tisztelt Petőfi lett a magyar irodalom első számú képviselője a külföld előtt is.
42. Lisznyainak egy időre sikerül a palóc tájszólást divatossá tenni; a palócságból ősmagyar mitológiát vélt meríteni, s nem akarta elhinni, amire pedig már Erdélyi János figyelmeztette, hogy az ő „ősmagyar” mítoszai nem egyebek, mint szlovák babonák. 1850-60 között Lisznyai a legünnepeltebb magyar költő, népszerűsége még Petőfiét is felülmúlta: festményeket készítenek róla, ő a Pillwax Kávéház hőse, verseket írnak hozzá, idegen nyelvekre fordítják, megzenésítik. Iskola is támad körülötte: „a provincializmus, a nagyotmondás és hasonlathajhászás iskolája” – mint azt Komlós Aladár írja. Csakhamar Lisznyai nyomába léptek Szelestey László, Tóth Kálmán és mások.
43. Arany, aki a nagykőrösi gimnáziumban Petőfit tanította, irodalomtörténeti vázlatában pedig leszögezte, hogy „Petőfi nemcsak a magyar nemzet, de az egész világ legjelentékenyebb költői közé tartozik”, most – Petőfi árnyékát látja rávetülni a magyar irodalomra, amely képtelen elszakadni a zseniális előd örökségétől s így túllépni azon.
44. „Petőfi olyan költő, akihez csak Burns és Béranger hasonlítható (...) annyira egészséges és primitív, egy beteges és reflexív allűrökkel teli társadalom kellős közepén, hogy Németországban senkit sem állíthatnék melléje; nekem magamnak is csak néhány ilyen természetes hangom van; ezzel szemben az a benyomásom, hogy szelleme nem túlságosan mély, s hiányzik belőle minden hamleti vonás, a maga és népe szerencséjére.”