A kiegyezést követően immár szabad lett hivatkozni Petőfi radikális nézeteire – német-, sőt királyellenességére is. 1876-ban a fiatal írók a patinás Kisfaludy Társaság ellenében tüntetően megalapították ellen-társulásukat, amelynek Petőfi lett a névadója (Petőfi Társaság), elnöknek pedig Jókait kérték fel. A különféle politikai erők abban voltak érdekeltek, hogy táplálják és kihasználják a költő kultuszát. A legendák alakítóinak első vonalában ott volt Jókai Mór is, aki Petőfinek még a pápai kollégiumból diáktársa, később egyik legközelebbi barátja, március 15-én társa a dicsőségben, ám a szabadságharc idején összekülönböztek és elhidegültek egymástól. Így hát Petőfi apoteózisát szolgálni számára becsületbeli ügy volt, s jól illeszkedett Jókai nagyszabású nemzeti mitológiájába is (melyet a magyar közelmúltat feldolgozó regényei tartalmaznak, az Egy magyar nábobtól az És mégis mozog a földön át A kőszívű ember fiaiig). Jókai emlékezései – megfelelő szövegkritikával olvasva – így is forrásértékűek.
A századvég Petőfi-kutatásának sürgető feladata volt a még élő kortársak ismereteinek összegyűjtése. A kolozsvári Meltzl Hugó körül valóságos Petőfi-iskola alakult ki, ebből került ki Ferenczi Zoltán, akinek nevéhez fűződik az első teljesnek mondható Petőfi-életrajz (1896) és a Petőfi Múzeum nyolc kötete – ez a szakkutatók számára ma sem nélkülözhető adatbázis. A liberális szellemű Ferenczi szükségesnek tartotta, hogy akadémiai székfoglalóját 1907-ben Petőfi és a szocializmus kapcsolatának szentelje. Mert a nemzeti váteszt előtérbe állító Petőfi-képet a századvégen súlyos kihívás érte a szociáldemokraták részéről, akik Petőfit megtették (Kosztolányi Dezső szavaival élve) az első magyar proletár-nak. Székfoglalójában Ferenczi tagadta az utópikus szocialisták hatását Petőfire, tökéletesen megfeledkezve saját korábbi megállapításairól – szociáldemokrata részről nem is mulasztották el, hogy a Petőfi-életrajzot felvonultassák szerzője ellen.
Az irodalomtörténészeket legalább kötelezte a szövegtisztelet pozitivista tanítása, ami nem mondható el a politikusokról és egyéb nemzetnevelőkről. 1915-ben a Magyar Figyelő publicistája arról cikkezett, hogy Petőfi a világháború poétája, hiszen mindenkinél előbb jövendölte meg a jók és a rosszak világméretű összecsapását (lásd Az itélet című versében). Az 1919-es kommün Petőfi próféciájának beteljesülését ünnepelte saját hatalmában, ahogy a Horthy-rendszer szónokai is arra használták fel a Petőfi-centenárium alkalmát, hogy a nemzeti forradalmár leleményes fogalmával jelezzék: valójában kinek a szellemi előde Petőfi. A hivatalos kultusz abszurd voltát találóan jellemezte Móricz Zsigmond Ha Petőfi élne című cikkében (1931), ahol tollhegyre tűzte az ókonzervatívvá züllött Petőfi Társaság viszonyát a költőhöz.