Már a húszas évek elején jelentkezik a Nyugat forradalmára ellenhatást jelentő újnépies irányzat: Erdélyi József első verseskötete, az Ibolyalevél (1922) megjelenésével. Erdélyi József (1896–1978) talán az egyetlen nemzedékében, akire nem hatott az avantgárd; az irodalmi népiesség hagyományait újította fel, Petőfi példájához tért vissza, a népdalok egyszerűségéhez, dallamos dikciójához, de ötvözte azt a Nyugattól tanult szimbolikus kifejezésmóddal.
A népi írók fellépésével az újnépiesség, illetve újrealizmus (mindkét elnevezés találó: a „nép” mellett másik kulcsszavuk a „valóság” volt) elméleti és politikai hátteret kapott. A népi írók – Illyés Gyula, Féja Géza, Kodolányi János és mások (sőt a hatásukra Móricz Zsigmond is) – a magyarság sorsát mindenekelőtt a parasztságéval azonosították, s a megoldást a jogfosztott nép öntudatosodásától és felemelkedésétől remélték. E programjukkal nem volt nehéz Petőfihez eltalálni – ez viszont azzal a következménnyel járt, hogy csaknem kötelességüknek érezték Arany János lebecsülését.
Illyés Gyula egész könyvet írt Petőfiről (1936): ez életrajz és esszé különös ötvözete, melyben mindennek mértéke Petőfi. A költő alakja nem szoborszerű ugyan, de így is magasan fölöttünk van; még kirakatba tett gyarlóságai is mintául szolgálnak kései idők feledékeny és elfásult magyarjainak.
A népi írók táborában az egyetlen jelentős kivétel e tekintetben Németh László, aki túlzottnak ítélte Petőfi elsőségét a magyar irodalomban, szívesebben ültette volna a helyére Ady Endrét. A Kisebbségben című esszéjében (1939), mellyel irodalmunk törzsökös magyar búvópatakjait kívánta napvilágra hozni, Németh nehezen tud megbirkózni Petőfi szláv származásával.
Szerb Antal könyvének (Magyar irodalomtörténet, 1934) Petőfi-fejezete az egyik legkitűnőbb portré a költőről. Hangsúlyozza, hogy Petőfi fordulatot jelent a magyar irodalom történetében („olyan fordulat, mint a Felújulás vagy a Nyugat-mozgalom”) s ennek lényege a „lírai realizmus”. Tökéletesen tisztában van e költészet népszerűségének tömeglélektani okaival: Petőfi biedermeier élményvilágával, azzal, hogy „az ő világa a minden ember érzelemvilága”. Szerb Antal figyelmét nem kerüli el az sem, hogy a Júlia-dalok konvencionalizmusa paradox módon Petőfi osztályhelyzetéből is következett: „Meg akarta mutatni, hogy a szerelemben ő is úriember.” Külön szól Petőfi „szabadságvallásáról”, a „misztikus liberalizmus”-ról, melynek magyar földön egyedülálló képviselője volt.
61. Végül azzal vágja ki magát, hogy bár Petőfi asszimiláns, de példát adott az olyan „ólmos magyar természetek”-nek, mint Arany, Vajda és Ady. „S ha Petőfit nem is éreztük olyannak, akitől magyarságot lehet tanulni – mondja Németh László –, emberségünknek találhattunk-e nagyobb iskolát?” Nem túl biztató védelem az, amely azt szuggerálja, hogy magyarság és emberség: két külön dolog. Aziránt pedig Németh nem hagy kétséget, hogy Petőfi nem ért le a „mély-magyarság”-ig: „Magyar nyelv és ritmus keserves szülőfájásait sosem érezte. (...) Hiába volt népköltő, hasonlítsuk össze népiességét egy Bartókéval, Tamási Áronéval, Erdélyi Józsefével: ez azonnal kiderül.” Amire az utolsó mondat céloz, az a XIX. századi népiesség „művisége” – az, amit Magyar irodalomtörténetében Szerb Antal így ír le: „Petőfi, amikor népköltő volt, erőszakot követett el magán. Lírai mondanivalóit kénytelen volt leegyszerűsíteni, elszínteleníteni... (...) A másik... hogy a népköltő végeredményben mégsem a nép számára írt. Igaz, hogy Petőfi költeményeinek egy része csakugyan a »nép ajkára« került, különböző zeneszerzők érdeméből, igaz, hogy a magyar nép, amennyiben olvas verseket, legnagyobb gyönyörűségét az ő verseiben találja. De nagy általában a nép nem olvas verseket, más dolga van, akkor és most és mindörökre. A vers az úri osztály luxusa. A két önellentmondást így lehetne egy paradoxonba sűríteni: a Petőfi-népdal olyan vers, amelyet egy nem-népi valaki írt a nem-nép számára.”Szerb Antal persze természetesnek tartja, hogy „a nép nem olvas verseket” – míg a népi írók éppen ezen akarnak változtatni. De ez már nem irodalmi, hanem irodalmon túli kérdés; ahogy a „népi” kijátszása a „népies” ellen is különböző illetékességek egybemosása, vagy legalábbis egy merőben más karakterű irodalom-felfogás alapján való ítélkezés.