Az újabb világégés idején, a nemzetiszocialista Németország árnyékában Petőfi mint politikai szimbólum ismét időszerűvé vált. E szimbolikus tőkét használta ki később a Magyar Kommunista Párt, amikor Petőfi politikai örökösének tüntette fel magát. A költő halálának 100. évfordulója alkalmából mondott beszédében – amikor a szovjet megszálló csapatok támogatását élvező kommunista párt már magához ragadta a hatalmat – Horváth Márton, a kultúrpolitikai vezetés második embere kimerítő alapossággal sulykolta hallgatóságába azt, amit Lunacsarszkij szovjet népbiztos klasszikus tömörséggel így fogalmazott meg: Petőfi „saját korának bolsevikje volt”. A költő pártállami kisajátítása nemcsak a magyar politikatörténetre tartozik, hanem az irodalomtörténetre is, mert az egész magyar írótársadalomnak Petőfi példáját kellett követnie.
Horváth előadásának címe – a Lobogónk: Petőfi – jelszó, sőt kormányprogram lett. A magyar irodalomtörténet kommunista átiratában (amely mindenekelőtt Lukács György és Révai József nevéhez fűződik) a „nagy hármas”: Petőfi, Ady és József Attila képviselte a „haladó hagyomány”-t. Ahogy a politikában, az irodalomban is egyre nagyobb lendülettel folyt a kiszorítósdi; előbb „csak” Aranyt, Babitsot, Kosztolányit dobták ki a csónakból, később kiderült, hogy Adynak és József Attilának is akadnak szeplői, s végül már csak Petőfi állt minden gyanú fölött. A diktatúra egységes társadalmat és egységes kultúrát próbált kialakítani, a „közérthetőség” eszményének pedig – úgy tűnt – Petőfi felel meg leginkább.
A költő újabb, hivatalosan gerjesztett kultusza ismét csak ártalmára volt irodalmunknak. Figyelemre méltó, hogy szimbolikus tőkéjét ennek ellenére sikerült megőriznie: az ifjúsági szövetség Petőfi nevét viselő körének nyilvános vitáin kapott először radikális kritikát a kommunista rendszer; 1956. október 23-án pedig ismét a Petőfi-szobor előtt kezdődött az egyetemisták tüntetése.
63. „Szavak helyett tettekkel jelentjük Petőfinek – mondta Horváth, mintha Petőfi a tábornoka lett volna -: a német zsarnok szétzúzva a földön hever. A szabadság tízmillió magyar elidegeníthetetlen tulajdona lett. A kunyhó győzedelmeskedett a paloták felett. Nincsen többé »szeretett király«, trón és korona (...) Saját népe tiporta el a cárt, aki megfojtotta a magyar forradalmat. S a zsarnokaitól megszabadult orosz nép pusztította el és zavarta világgá a mi elnyomóinkat is és osztotta meg népünkkel vérrel kiküzdött legdrágább kincsét, a szabadságot. A világszabadság vörös zászlaja diadalt aratott Európában és Ázsiában...”
64. A kitűnő szónok sem mulasztotta el, hogy a „renitens” írókat megfenyegesse: „Az a mai magyar író, akinek irodalmi értelemben nem Petőfi a lobogója – eltávolodik, vagy szembekerül a néppel. (...) Vannak, akik a politikától, a pártigényektől, az agitációtól féltik személyiségük és művük integritását és színvonalát. Igazi egyéniségek ezek, akik hajlandók még mintaképnek és magasrendű művészetnek elfogadni azt, hogy megy a juhász szamáron. De ha ez a juhász, mondjuk, honvédnek megy, harcol és harcra hív, ha nem szerelmi bánat epeszti, hanem osztályának gondja – akkor ez már szerintük versbe kevert politika, agitáció, merénylet a művészet ellen. (...) a művészi szabadság jelszavának hazugsággal mérgezett nyilaival ostromolják a tömegek politikai aktivitását...”
65. 1952-ben, az önkényuralom tetőződésének idején, Révai József világosan megmondta: „Zavarná fejlődésünket, ha nem viszonyulnánk kritikusan a magyar kultúra olyan óriásaihoz, mint Bartók Béla, Ady Endre, Derkovits Gyula – és ide kell bizonyos fokig sorolni még József Attila művének egy részét is. Hatalmas mű az ő művük, örök kincse a magyar kultúrának. De nem véletlen, hogy például a magyar költészet nem Ady és nem is József Attila útját folytatja, hanem – az alkotási módszer, a stílus demokratizmusában – visszakanyarodik Petőfi Sándorhoz. Ezeknek a nagy lázadóknak kivétel nélkül az volt a gyengéjük, hogy bár gyűlölték a régi világot és kívánták az újat, többé vagy kevésbé el voltak szigetelve koruk forradalmi népmozgalmától, vagy nem voltak vele eléggé összeforrva.” Révai itt nagyvonalúan „eltekintett” Az apostolt ihlető követválasztási kudarctól, attól, hogy 1848-ban Petőfi mennyire elszigetelődött szélsőséges republikánus, királyellenes nézeteivel.