A kritikusok ellenszenvének fölkeltésében szerepe volt a Pesti Divatlap Petőfit sztároló szerkesztője, Vahot Imre „hírverő” fogásainak is, így pl. annak, hogy a költő barátokhoz írt és közzétett verses episztolái csakhamar követőkre találtak: valósággal divat lett Petőfit és egymást efféle alkalmi versben pajtási évődéssel köszönteni. Minthogy Petőfit hívei megtették „magyar Heiné”-nek és „magyar Béranger”-nek, a Honderű nyomban kikéri magának – mintegy a két költő nevében. Erre viszont az Életképek cikkírója látja jónak azt válaszolni, hogy Petőfinek nem „a röpke jellemű Heinét vagy a kacérkodó Bérangert, vagy akármi más idegen példányképet” kell követnie, hanem „minél többet forogni a nép között”, mert hogy a népiesség értelme nem más, mint „az alföldi csikós vagy gulyás érzelmeihez” elhatolni.
Amikor Petőfi föllépett, a népies stíluseszmény még korántsem volt általánosan elfogadott. A korabeli állapotok döbbenetes elmaradottságát kellőképpen érzékelteti, hogy Császár Ferenc (az Életképek melléklapjaként megjelenő Irodalmi Őrben) még a János vitéz földrajzi képtelenségeit (pl. „Taljánországban örökös tél vagyon”, „Franciaország és India határos” stb.) is kifogásolja, mert hogy a nép vakon hisz a nyomtatott betűben, következésképp a hamis ismeretek a butaságát fogják növelni. Petőfi ellen A helység kalapácsa (1844) után kezdődtek el a támadások. E művében tulajdonképpen eltért a népiesség normáitól – Nádaskay Lajos, a Honderű munkatársa mindenekelőtt ezt vetette Petőfi szemére. De a pozsonyi Hirnök cikkírója, Poór Jenő még a szentimentális almanachlíra alapján ítélkezett, s számára A helység kalapácsa Petőfi népiességének alantas voltát bizonyítja. (A műfaji tájékozottságát fitogtató, sznob szerző szemlátomást nincs tisztában a komikus eposz műfajával.)
Császár Ferenc pedig, aki maga is a szalonlírát művelte, úgy találta: Petőfi 1844 előtti korszaka ígéretes nyitány volt, amire rácáfol az 1844 óta tartó pályaszakasz. Korántsem meglepő, hogy a bírálók parlagian közönségesnek – vagy ahogy ők nevezték: „aljas”-nak – ítélték A helység kalapácsát.
Erdélyi János, aki 1842 novemberében, a Kisfaludy Társaságban tartott székfoglalójában nálunk elsőként vetett számot a népköltészet jelentőségével, s akinek javaslatára indult meg a népdalgyűjtő munka, már igen korán, 1844. január 11-én publikált cikkében fölfigyelt Petőfi tehetségére. Eötvös József pedig a Pesti Hírlap hasábjain 1847-ben közzétett cikkében arra a következtetésre jut, hogy a kritikusok azért állnak hadilábon Petőfivel, mert a külföldi (főként német) irodalomból elvont szabályokat kérik számon az önálló magyar irodalmat teremtő Petőfin.
Idővel a költő számára szűk lett az irodalmi népiesség zubbonya – ekkor viszont az annál megmaradó Pulszky Ferenc (aki pedig reformellenzéki politikus, Kossuth egyik leghívebb követője) bírálja meg ezért.
A viták középpontjában nemcsak irodalmi kérdések húzódtak. Petőfi többször is próbálkozott azzal, hogy különálló írói csoportot hozzon létre. A legnagyobb szabású ilyen kezdeményezése a Tízek Társaságának megalakítása volt 1846 márciusában. Az effajta zászlóbontás is akkoriban ugyancsak merőben új jelenség volt irodalmi életünkben; nem csoda, hogy csaknem általános rosszindulat fogadta.
36. Bizonyság erre, hogy még évekkel később is, amikor Szalontán nyilvánosan fel akarták olvastatni a Toldit, Arany nem engedte, mert – mint azt Szilágyihoz írt leveléből tudjuk – tartott az ottani kritikától, „ahol János vitézre elmondják: az is bolond, aki az ilyet kinyomja”.
38. Az „aljasság” vádjával szemben (ami az Összegyűjtött költemények előszavának tanúsága szerint igen érzékenyen érintette a költőt) az Irodalmi Őr 1846. márciusi számában így védi meg: „Miért volna aljas Petőfi? mert borról énekel s pórias kalandokról? – de miért volna tehát a lelkesítő bor nemtelenebb tárgy, mint egy ludmájszívű, regénypuhított leány álérzelmek által kisajtolt könyűi? miért a juhásznak s falu kalapácsának kalandja kevésbbé költői tárgy, mint a sima salonok bünei? – aljas csak az, ami szolgai.”.
39. A Szépirodalmi Szemlében publikált terjedelmes kritikájában Pulszky dicséri Petőfi népiességét, de elveti forradalmi hangütését; az Egy gondolat bánt engemet... című vers alapgondolatát egyenesen „dagályos”-nak nevezi, mert „a világszabadságért meg akarni halni, ez magában oly képtelenség, mely csak abból magyarázható, hogy a költő (...) lehető legnagyobb erejét és hatását túlbecsülte, vagy megfelejtkezett arról, mily nagy a világ, mily végtelen az emberiség”. Pulszky vélekedése előrevetítette Petőfi politikai költészetének későbbi alábecsülését.
40. A Honderű 1846. novemberi számában Zerffi Gusztáv kifejezetten Petőfi és „pártja” ellen szónokolt: „Vannak írók, kik egy párt által lángésznek kiáltva – írnak és írnak, egyik könyvet a másik után küldik sajtó alá, magukat pajtásaiktól megleveleztetik, énekeltetik és áldomásoztatják – de emellett mégis csak középszerűt, néha épen rosszat hoznak napvilágra. Pajtásság senkit sem tesz költővé...” Zerffi Gusztáv részletesen kifejti, hogy minő veszedelmekkel jár a „pártkodás”, amely elvakít, elfogulttá és egyoldalúvá tesz, s ezzel megbontja a köznyugalmat. A kitűnő szerző egész cikksorozatot szentelt annak, hogy Petőfit támadja, ami később csöppet sem feszélyezte abban, hogy lefordítsa németre a Nemzeti dalt – igaz, 1848-ban hirtelen forradalmárrá vált, a forradalom bukása után pedig a bécsi udvar titkos ügynökeként dolgozott a magyar emigráció ellen.