Míg a közfelfogás Petőfi forradalmi szereplését is méltányolta, addig irodalomtörténet-írásunkban hagyománnyá vált, hogy Petőfi költészetének csak a népies vonulatát kell igazán komolyan venni, a világfájdalmas és profetikus, azaz politikai vagy legalább politikaközeli verseit nem. E nézetet elsőként Erdélyi János és Gyulai Pál képviselték (1854-ben megjelent tanulmányaikkal kezdődik Petőfi utóélete a szakirodalomban). Nem hallgattak az utóbbiakról sem, de úgy hitték, hogy ezek mentegetésre szorulnak. S Gyulai még könnyebb helyzetben volt, mint az utódok: Az apostollal nem kellett szembenéznie, mert az akkor még kiadatlan volt. Az apostol első hiteles, 1874-es kiadását követően még nehezebbé vált a költői életmű politikai üzenetét elfogadni. Nem akárkik, Péterfy Jenőtől Riedl Frigyesen át Horváth Jánosig legjelesebb irodalomértő tudósaink vélekedtek úgy, hogy Petőfi tájköltészetéhez vagy népies helyzetdalaihoz képest politikai költészete másodrangú, sőt valamelyest elhibázott. Nem az a baj, hogy Péterfy vagy Riedl nem szerették Petőfi politikai költészetét (ez szívük joga) vagy hogy kifogásokat emeltek ellene (nem állítjuk, hogy például Az apostol hibátlan mű), hanem hogy a politikai jelentés felől ítélik meg a költői teljesítményt.
46. Gyulai Pál pedig így vélekedett: „Nálunk a legnagyobb, a legépebb tehetségre is, még a legkedvezőbb körülmények közt is egy lidércnyomásnak kell nehezülnie. Egy fájdalom fogja sírjáig kísérni, mely zavarólag hat fejlődésére. Ez viszonyaink átka. De Petőfi még ifjabb is vala, mintsem egy kiforrott kedély kincseit tárja elénk. Nagyobb elbeszélő költeményeiben mindenütt érezni fogjuk ezt (...) Midőn vizsgálja a mindenség végcélját, az örökkévalóság titkát, a hír és dicsőség mibenlétét, az emberi szív örvényeit, s visszapillant a múltra, vagy a jelen izgalmai közé veti magát, s a politikai s társadalmi viszonyok fájdalmától lelkesül, nem tesz reánk oly élénk hatást, mint midőn szilaj lelke a pusztákra szabadul, az alföldi róna végtelenjén ringatózik, hogy a legszebb tájképeket tükrözze elénk, dalt mond a falu leányainak, benéz a kunyhókba, mereng a csárda romjain, vigad bor mellett, cigányzenével, fölkeresi szüleit, megemlékszik gyermekkori napjaira, utazik széles e hazában, melyen kívül számára nem létezik semmi, s erős fajszeretete egész szenvedélyével öleli a magyar népet, s mintha a népszellem géniuszává válnék, ott zeng dalaiban minden, mi a magyar nép kedélyében, életében költői. Itt ő nagy, ezért ő a magyar líra legkitűnőbb képviselője.”Egy évvel később, Szépirodalmi szemléjében Gyulai a következőképpen próbálta magyarázni-menteni a szerinte mentendőt: „Volt a Petőfi lírájában valami átkozódó harag, bosszús meghasonlás, evődő reflexió. (...) Egyik kritikus ezt világfájdalomnak nevezte, míg ő maga költeményeiben csak világgyűlöletnek, melynek aztán ugyanitt búcsút is mondott. De Petőfi költészetében tulajdonképp se világfájdalom, se világgyűlölet nincs. Ama lázas költemények, melyekben az embereket megveti és utálja, ama sötét epigrammok, melyekben könnyet és vért, angyalt és ördögöt egyszerre veszünk, nem annyira a kétely és kétségbeesés, mint az önámítás és szeszély szüleményei. (...) Honnan hát mégis átkozódó haragja, bosszús meghasonlása, evődő reflexiói? Mert olvasta Byront, Shelleyt, Lenaut, Heinet; mert ámította magát; mert legveszettebb kedvében is írt, mikor jobb lett volna kisétálnia vagy kialudnia magát, amit pedig megírt, mindig kiadta: mivel mohón olvasták, s neki költeményeiből kellett élnie. Szellemének e nyilatkozása kevés becsű. Nagyrészt kölcsönzés és önámítás s éppen azért nem foly azon közvetlen bensőségből, mi őt annyira jellemzi. Ilyenkor nála az eszme különc ötlet, az érzés szeszélyes roham és éppen nem a kétkedő elme elmélyedése, a vigasztalhatatlan szív önkénytelensége. Hangulata majd mindig erőszakos, s bár képzelete sohasem hagyja el, gyakran beleesik azon üres pátosz- és dagályba, mi másnemű költeményeiben oly ritkán mutatkozik.”
48. Riedl Frigyes 1923-ban posztumusz kiadott Petőfi-könyvében is amit Az apostolról mond, abban több az ellenérzés, mint a megértés: „A költemény izzó, lázas képzelet és szenvedélyesen elkeseredett hangulat eredménye. A fájdalom paroxismusa és felháborodása dühöng benne. (...) A világmegváltó szándék és az elért (sőt elérhető) eredmény közt olyan óriási ellentét van, hogy a mű itt feltűnő szellemi deficitet mutat fel. (...) Petőfi a maga exaltatióját az eposzban a képzelt legszörnyűbb motivumok közé helyezte, hogy tulajdon lelki izgalmait máson, az apostolon szemléltesse... ebben a művében mintegy önmagát túlozta.” Nem könnyű megvonni a határt, hogy meddig terjednek az esztétikai természetű fenntartások és hol kezdődnek a politikaiak. Hogy az utóbbiak is jelen vannak, nem kétséges. „Szilveszter köztársaságot akar – olvashatjuk Riedl szövegében –, de nem gondolva, hogy – úgy amint Petőfi rajzolja – köztársaságban, például a mai Párisban vajjon jobban boldogulna-e: ő ott is végletesen ellenzéki, szenvedélyes koldus maradna.”
49. Megszívlelhették volna Arany László intelmét, aki a magyar politikai költészetről tartott akadémiai székfoglalójában 1873-ban a következőket mondta: „Akik Petőfit mint politikai költőt kárhoztatják, elfeledik azt, hogy a politikai költőt más szemmel kell nézni, mint a közügyek valódi intézőit. A számítgatás, tények mérlegelése, érdekek kiegyeztetése, alku, türelem nem kivánható a költőtől. A költészet nem az exigenciák tudománya. A leghelyesebb politika verses dicsőítése nem tesz valakit költővé, de a legrosszabb politikának is lehet kitűnő politikai költője. Meglehet, hogy megróvjuk, kivált mai utólagos bölcseséggel, azt a túlzó politikát, melyhez Petőfi csatlakozott, de nem tagadhatjuk el, hogy azok az érzelmek, amiket ő hangoztat, a nemzetnek egy jelentékeny részét egykor áthatották, hogy ő maga is érezte azokat, s őszintén és igazán mondta el saját érzelmeit.”
73.exaltatióját:elragadtatottságát.
74.exigenciák:elvárások.
71.gamint:suhancot.
68.genreképekben:életképekben.
67.hia:híja.
72.paroxismusa:őrjöngése.
69.Ez viszonyaink átka:itt alighanem a Bécstől való függőségünkre céloz Gyulai.
70.ugyanitt:Gyulai itt a Levél Várady Antalhoz című versre céloz.