1956 után a pártállami kultúrpolitika a hivatalos irodalmi kánon fokozatos bővítését pártfogolta; Petőfi kultuszához ragaszkodott ugyan (sőt igyekezett örökségét visszaperelni az „ellenforradalmároktól”), de a korábbi kizárólagosság megszűnt – a hatvanas évek derekától már József Attila a „lobogó”. A kultusz fenntarásának megvolt az az előnye, hogy jelentős összegeket áldoztak a kutatásra – az ötvenes évek vége, hatvanas évek eleje a Petőfiről szóló irodalom talán legtermékenyebb korszaka: ekkor jelentek meg Hatvany Lajos, Dienes András, Fekete Sándor életrajzi vizsgálódásai, Pándi Pál és Sőtér István korszakmonográfiái. Ugyanakkor a kultusznak megvolt az a hátránya is, hogy megnehezítette a korábbi, túlzottan ideologikus kép lebontását. (Pl. a méltatlanul háttérbe szorított Arany János esetében nyilvánvaló volt a méltánytalanság és nagyobb volt a késztetés az újraértékelésre.)
Részben ez magyarázza, hogy a hetvenes évek elején arról folytak heves szakmai viták, hogy mit ismert, mit tudott Petőfi a francia forradalmakról, a korai szocialistákról. Lukácsy Sándor pontosítási kísérletét (miszerint Petőfi forradalom-felfogása mindenekelőtt a különösen radikális Babeuf és Buonarroti nézeteivel rokonítható) Pándi Pál és Fekete Sándor megalapozatlan és torzító szűkítésnek tartották. Németh G. Béla, Szegedy-Maszák Mihály és mások a pályakép új értelmezésével próbálkoztak; a hetvenes évek derekán a kordivat szellemében elkészült az első elemzéskötet is (Petőfi állomásai, 1976); az új kritikai kiadás gondozói, Kiss József és Martinkó András pedig tudatossá tették a Petőfi-kutatás „fehér foltjait” – az utóbbi komoly érveket sorakoztatott fel amellett, hogy még a költőtől származó kronológia sem tekinthető megbízhatónak.
Érthető, hogy a tudományos érdeklődéstől elmaradt az irodalmi: a muzeális érték inkább ügye a kutatóknak. 1973-ban, a költő születésének 150. évfordulóján többen válaszoltak arra a körkérdésre, hogy mi Petőfi helye a jelenkori irodalmi életben. Weöres Sándor határozottan állította, hogy semmilyen. „Petőfit saját szobra takarja el: azelőtt a patetikusan szónokló, esküre emelt kezű; ma a vékonypénzű forradalmár.” A népi írók hagyományához kapcsolódó Csoóri Sándor viszont úgy fogalmazott, hogy nem Petőfi lett időszerűtlen, hanem mi, az utódok vagyunk azok.