- Arany János -
Az Őszikék-ben némileg a költő haláltáncát találhatjuk. Ismerik olvasóim Holbeinnak s utánzóinak rajzait; mikor az élet utolsó pillanataiban megjelen a halál az ember előtt, s mindegyiket a maga módja szerint elkíséri oda, ahol
... az ily vendégnek egy gödör,
egyéb semmi sem kell.
Az Őszikék-ben elénk tűnik a testében megtört költő; szemében fájós érzés csillan, mikor azon szép alakokra gondol, melyeknek életet adott, vagy adni kívánt: „jobb részének arany álmára”, Toldira, Csabára; de szeme csakhamar veszti fényét, tekintete a „barna rögön” tapadt; oldalán pedig ott hajlong a vázalak, híva, unszolva, untalan figyelmeztetve őt, s költőnk egy fohásszal, néha egy-egy durcás vállvetéssel, csöndes daccal vagy a nyugodt humor egy szavával felel a kellemetlen látogató unszolására.
E hol méla, hol bosszús fölindulást, e fölkívánkozó s csakhamar elnyomott sóhajt fejezik ki Arany utolsó szubjektív költeményei, mert ő nem készített fájdalmainak pompás ravatalt; magát tekintve, nem volt soha romantikus, ki az enyészetet költői fénnyel szerette volna átfonni; egészséges természete, alapérzelmeiben egyszerű lelke az enyészet rút prózáját érezte inkább; s ezt a bántó prózát panaszolja verseiben is; ezzel küszködik, mikor séta közben, a szabadban járva, vagy magános széken ülve elsóhajtja baját, vagy humorizálja vénségét. Utolsó költeményeiben is úgy mutatkozik, mint láthattuk a pesti ligetben, minden póz nélkül, kalappal fején, vastag bottal kezében, üregébe húzódó érzelmes szemét a földre irányozva.
(...)
Élete végén Arany ez őszi, fájós, „ne nyúlj hozzám” hangulatba a szó szoros értelmében beszövi magát. Minden érzelmi nyilatkozatán ott az a finom fehér szál, mely szép októberi napon a fák ágaira, az út sövényére fonódva, levegőben röpked. S amint zárkózott kedélye a bánatos sorokban mintegy utolsó illatát lehelve, megnyílik: tekintete is főleg oly jelenségeken akad meg, melyekben ez a hangulata természetes visszhangra talált. Sétáján egy lepkét pillant meg, nem „fénylemezűt”, hanem egyszerű zöld lepkét, „kopott köntösűt”, mely mint hulló levél, az út porán libeg. Arany melankóliája azonnal játszani kezd a kis állattal, egyesül vele, s a természeti kép keresetlenül hangulatának kifejezője lesz. Másszor egy gyékényes, abroncsos alföldi szekeret pillant meg a város utcáin, amint „három egér” húzza; ez a látás fölfakasztja többi érzékeit is; érzi a friss szénaszagot, s ezzel belopódzik képzelmébe a boglyákkal rakott rét, s „sajogni kezd benne az érzet”, hogy elhagyta a mezőt, a szabad természetet, s hogy puszta álom marad számára az a „csöndes fészek zöld lomb árnyán, hol a dal szabadon megfoganhat”.
Így kelnek életre a lélek ösztönei, szállingó vágyai néha jelentéktelen, apró benyomásoknál, melyeket a költő túl érzékeny szervezete a külvilágból magába fogad. S ami a szép ezeknél a költeményeknél: érezzük, hogy a zöld lepke nem metaforikus figura, az az abroncsos szekér, nem kieszelt költői téma: Arany igazán találkozott velök, s a találkozás pillanatából fakadt e versek magja. Alkalmiak, költői értelemben. (...)
Van valami mélyen emberi, megható abban is, mikor Toldi énekese egy zsánerképében lantjára veszi az „öreg pincért”. Egyik sem „fashionable modus”: „jer, osonjunk félre, mi ketten”. Mintha a költő az öreg Toldi s a pincér az ő Bencéje volna. De magamagát is rajzolja egy pompás zsánerképben, a Tamburás öregúr-ban. Annyi melegség van e rajzban, mint valami nagy kolorista színében. Emellett csendes, mély érzelem vonul át rajta, s az ember csakugyan úgy van e költeménnyel, mint némely lebilincselő festménnyel, melynek hatását szóba foglalni nem tudja; a költő egész lelke beszökött a versbe. Érzésemet csak az utolsó versszak zavarja, melyben nagyobb az érzékenykedés, mint a humor, s a gondolat kissé bágyadt.
(1888)