- Arany János -
(...)
A szabadságharc bukása, Petőfi eltűnése, mint már jeleztük volt, változást jelentett a nemzeti klasszicizmus ízlésében, világnézeti alapjában, s nemcsak Arany, hanem költő- és írótársai fejlődését is nagy mértékben befolyásolta.
A „fordulat”, a változás oka és magyarázata: a történeti tapasztalatok, melyeken valamennyien átmentek, a nagy nemzeti erőfeszítésnek különösen eleinte keservesen érzett letörése, mellyel mintha egy több mint félszázados nagy lendület s vele a nemzet egész jövője zuhant volna sírba. A szörnyű helyzetben, a nagy csalódásban sokan a bűnbakot keresték, mások a bukás okait vizsgálták, okulni akarva; s mintha Széchenyi önvádjából kinek-kinek osztályrészül jutott volna egy-egy keserű csepp. A magába szállás, a lelkiismeret-vizsgálat, az ábrándírtás, a kijózanodás fájdalmas évei következtek. - A katasztrófa következményei: a hatalom kegyetlen és gyáva bosszúja, gyanakvó rendőrszelleme, idegen hívatalnokhada, elnyomó rendszere: nem engedtek fellélegzést, megkönnyebbedést a gondolatnak, a kedélynek: „Nálunk (írja Gyulai Pál 1854-ben, Petőfi-tanulmányában) a legnagyobb, a legépebb tehetségre is, még a legkedvezőbb körülmények közt is egy lidércnyomásnak kell nehezülnie. Egy fájdalom fogja sírjáig kisérni, mely zavarólag hat fejlődésére. Ez viszonyaink átka.”
Arany, 1867-ben Összes Költeményeit rendezvén sajtó alá, az Elegyes darabok elé írt előszavában szintén „lelkülete”, „kedélye” megváltozásában jelöli meg okát, miért van ez időből (1847-1861) annyi „töredéke”; „az 1849 utáni leveretés időszaka... ólomsúllyal borult” lelkületére; 1848-ig három év alatt négy nagyobb művet írt meg: e korból nincsenek töredékei „és ha a szomorú catastropha közbe nem jő, később is alig hagytam volna valamit befejezetlen. De jött az általános izgalom, jött a csüggedés kora... hajtott a munkaösztön, de nem találtam irányomat.”
Amit Gyulai írt, az valóban általános érvényű volt az egész irodalomra. A nemzeti klasszicizmus ízlése új feltételek, változott lelkiség idomító hatása alá került. Képviselői el nem kerülhették a múlt mérlegelését. Annál kevésbé, mert annak forradalmi áramlata többé-kevésbé mindnyájukat magával ragadta. Az magyarságuk, nemzetiségük természetes áramlása, nekik is legsajátabb érzelmű ügyök volt. A nagyszerű erőfeszítés emléke most is szent volt előttük, s elért jogos eredményei (az 1848-i törvények) mellett a végsőkig kitartottak. Csak a mozgalom határait ítélték most már irreálisnak, s az eredmények mellett a kockázatot nagynak.
E bíráló visszatekintésre, önvizsgálatra ösztönzőleg hatott a szabadságharc leverése után nyomban meginduló politikai, történeti és történetfilozófiai irodalom, publicisztika. Kemény Zsigmond első, Kossuthot ridegen bíráló röpirata (Forradalom után) mindjárt 1850-ben megjelent; a második (az amannál sokkal higgadtabb, már nem annyira hibáztatni, mint inkább megérteni akaró, s a közvetlen jövő számára programot javasló Még egy szó a forradalom után), meg hatalmas Széchenyi-tanulmánya: 1851-ben. (...)
(...)
Mint fentebb jeleztem, az említettek magyar-ideálja, bár a katasztrófa hatása alatt csaknem kizárólag Széchenyivel látszik azonosnak, voltaképp leginkább annak az átvétele belőle, ami Deákkal egyezik és összeegyeztethető. Ez az ideál legvilágosabban Csengery Antalnak Deák felett tartott emlékbeszédében rajzolódik ki. (...)
(...)
E jellemzés harmónikus egységben tünteti fel, Deákban látva megvalósítottnak, Széchenyi egyéniségének ismert ellentéteit: európai (sőt csaknem europäer, sőt anglomán) vonzalmait és amellett a rajongásig, az elérzékenyülésig, a fajiságig magyar csökönyösségét; olykor - Kemény Zsigmond szerint - egész a színészkedésig menő optimista agitátorságát, s amellett tragikus riadalmakkal, kétségbeesetten fékezni akaró „mérséklett”-ségét; intuíció és hideg számítás, ihlet és taktika, önbizalom és magát büntető önvád, tapintat és kíméletlenség, szeretet és gúny, ész és szív zseniális egyoldalúságokban kiélt szélsőségeit. Erősen szubjektív színezetű kontrasztok Széchenyiben, megtörtént összeegyeztetés nyugalma Deákban. A „romantikus” és „klasszikus” minősítés nagy arányúlag alkalmas volna szembeállításukra. Széchenyi romantikus és szubjektív, még akkor is, ha számít: a magyar faj övé, ő tűz ki számára célt, ő akarja átgyúrni a maga képére egy emberöltő alatt. Ez a prometheusi teremtő akarat, ez a mélyen morális alapú, cselekvő szembenállás a valósággal, ez a fejedelmi beavatkozási szándék az ő igazi jellemzője. Egy lírai költő szubjektivizmusától csak gyakorlatisága által, s tárgya nagyszerűségében különbözik, melyre hatni akar, meg alkotásával folyvást együttjáró felelősségérzetében. Ugyanez magyarázza taktikáját, számítását, mérsékletét, sőt tárgyilagosságát is, mellyel biztosítani akarja legszemélyesebb műve sikerét, s óvni kontárok beleavatkozásától. Egyéniségében a személy mint kezdeményező hatalom viszonylik az idomítandó valósághoz. A kiválasztottság tudata ihleti.
Minden hódolata mellett nem ezt a szinte emberfeletti, vatesi nagyságot tűzi ki követendő magyar-ideáljául az 1849 utáni idők vezető rétege, hanem Deák Ferencet, kiben Széchenyi legnagyszerűbb tulajdonságait gyakorlatilag követhető összhangban szemléli. A már célkitűzésében is e lehetőségekkel számotvető tárgyilagosságot, mely a helyzet követelményeit igyekszik megérteni s úgy ajánlkozik aztán szolgálatába a „feladatnak”. Nem tűz ki személyes becsvágyát és tettvágyát sarkaló messzi célokat, nem személyes művet épít, hanem felismert kötelességet teljesít, a személyes kiválasztottságnak csupán kötelességérzetével, megilletődött elfogadásával. Nem kezdeményező hatalom a valósággal szemben, csak lelkiismeretes munkatársa a történelmi szükségszerűségnek.
1849 következményeinek az irodalomban való jelentkezésére térve át, Deáknak iménti idézetünkben kiemelt jellemvonásaihoz hasonlókat látunk érvényesülni az írók egy jelentékeny csoportjának mind politikai gondolkodásában, mind közvetlen irodalmi munkásságuk területén. A nemzeti klasszicizmus ízlésének újabb változatát képviselik ezek. Salamon Ferenc, Irodalmi tanulmányai előszavában (1888) mérsékelt pártnak, irodalmi jobboldalnak, irodalmi Deák-pártnak nevezi őket. Közéjük számítja az 1852-ben vidéken élt Aranyt, Tompát, Lévay Józsefet, Erdélyit és Szász Károlyt, s a pesti „triumvirátus”-t: Keményt, Csengeryt, Pákh Albertet, meg ifjú „táborkarukat”, a már 1854 legelején meghalt Sükei Károlyt és Gyulai Pált. „Ez a kör, - mondja tovább Salamon -, miután a politikai térről az eszmék vitatásában le volt szorítva, a költészetben és tudományban igyekezett a helyes elveknek érvényt szerezni, az álság, valótlanság és ámítások ellenében. Az irodalom által igyekeztek előkészíteni a tért azon időre, midőn majd a nemzet egy vagy más úton visszanyeri a maga fölötti rendelkezés jogát. Ha féltették nemzetünket a germanizálástól, féltették saját maga hibáitól, a túlzástól, önámítástól, nyegleségtől s általán a jellem elfajulásától, mire az irodalom s kivált a költészet, mely gyakran előpostája a közel jövendő politikájának, nagy hatással van. Az ízlés nem csupán az ízlés dolga, kapcsolatban áll az erkölccsel s a helyes gondolkodással is. Az irodalmi kör a nemzeti nyelvvel együtt a magyar józan ész őre is kívánt lenni; ... a nemzet intelligentiája felfogta, megértette és pártolta;” nem alkottak megszervezett pártot, csak a rokon gondolkodás és elvi barátság tartotta össze őket; pártfegyelemről szó sem volt; kiki azt vallhatta és írhatta, amit tetszett. Előbb (1853-ban) a Pákh és Gyulai szerkesztette Szépirodalmi Lapok fenntartásán fáradoztak; az hamar megszűnvén, Szilágyi Ferenc Budapesti Hírlapjába dolgoztak, de még nem érintve politikai kérdéseket. Mikor a Pesti Napló a Kemény-Csengery-kör rendelkezése alá került, kezdtek már, amennyire lehetett, politikailag is hatni. Ez alatt (1856-1861) „az előbb csak irodalmi kör Deák-párttá nőtte ki magát”, míg aztán 1861 után (a Pesti Naplóban) a politika jóformán elnyomta az irodalmat, mely onnan fogva Csengery Budapesti Szemléjében (1857-1864) s Arany hetilapjaiban: a Szépirodalmi Figyelőben (1860-1862) és a Koszorúban (1863-1865) talált menedéket.
A megnevezett írók csoportjáról, a „párt” szó hamis értelmezésével, oly téves nézet került forgalomba, mintha azok mind a politikai, mind az irodalmi életben valami uralomra törő szövetkezésbe fogtak volna össze. Ily nézet tökéletesen ellenkezik Salamon világos jellemzésével, Aranyra pedig különösen nem érvényes. A politikai életben mennyire nem kívánt szerepet játszani: köztudomású. „Kiki a maga szerepében!” - írta Szalontára, mikor ottani tisztelői az 1861-i országgyűlésre követül akarták jelölni. Ő irodalmi téren volt „a maga szerepében”, de ott is mennyire óvakodott minden pártszerű megkötöttségtől, egy 1876-i nyilatkozata fejezi ki legvilágosabban. Jókai kérte akkor támogatását tervezett lapja (az Életképek) számára, megjegyezvén, hogy ha tőle buzdító szót nyer, Csengeryt, Gyulait, Szász Károlyt, Gregusst és többi irodalmi matadorainkat is fel fogja szólítani munkatársakúl, tudva, hogy Arany elhatározása azokat is befolyásolhatja. Arany ezt felelte neki: „abban csalódol, ha velem szemben írói pártról beszélsz, - én ilyet, igaz lelkemre! nem ösmerek. Az a néhány név, a miket fölemlítesz, annyira nem párt, és én azok közt s azokkal annyira nem vagyok semmi solidaritasban, hogy az én válaszom, (mely tisztán subjectív) az ő elhatározásukra se buzdító, se hátráltató hatással nem lehet ... Irodalmi discussiokról köztünk soha semmi szó. ... Aztán az említett nevek közt ... egyik (Csengeryt érti!) ... annyira politikai és oly kevéssé irodalmi ember lett”, hogy tőle bajos valamit várni. (Ö. M. XII. 458. l.) A nevek - Csengery, Gyulai, Szász - kiket Arany említ, már a Salamon-féle irodalmi körben is szerepeltek, helyesen mondta tehát Salamon (s Arany gondolkozásával egyezőn), hogy a megnevezett írók „szervezett pártot” nem alkottak, s kiki „szabadon vallhatta és írhatta”, amit akart.
(1928-1930)