- Arany János -

Szakirodalom

Kemény Zsigmond: Arany Toldi-ja
Gyulai Pál: Szépirodalmi Szemle: Toldi estéje
Gyulai Pál: Emlékbeszéd Arany János fölött
Erdélyi János: Arany János kisebb költeményei
Riedl Frigyes: Arany János
Péterfy Jenő: Arany János Őszikéi
Babits Mihály: Arany Jánoshoz
Ady Endre: Kétféle velszi bárdok
Kosztolányi Dezső: Arany János
Horváth János: A nemzeti klasszicizmus irodalmi ízlése
Móricz Zsigmond: Arany János írói bátorsága
Kosztolányi Dezső: Író és bátorság
Németh László: Arany János
Szerb Antal: Arany János
Lukács György: A százéves Toldi
Komlós Aladár: A magyar költészet Petőfitől Adyig
Sőtér István: Nemzet és haladás. Irodalmunk Világos után
Németh G. Béla: Arany János
Veres András: Elbizonytalanodó moralitás, ironikus életkép (Kertben)
Szegedy-Maszák Mihály: Az átlényegített dal (A lejtőn)
Szili József: Arany hogy istenül. Az Arany-líra posztmodernsége

Dávidházi Péter: Hunyt mesterünk. Arany János kritikusi öröksége

(részletek)

(...)

Azzal az egykori (1972) véleménnyel szemben, miszerint Arany elmaradott volt a vele egykorú Baudelaire modernségéhez képest, egy bíráló többféle ellenérvet vonultatott fel, köztük azt is, hogy Arany költői modernségét „csak a XX. század felől érthetjük meg”. Ez az érv, mely (a visszatekintő nézőpont egyenjogúsítása révén) üdítően újszerűnek hangzott az akkori magyar irodalomtörténeti gondolkodásban, bízvást kiterjeszthető Arany kritikusi életművére is. Ha búcsút mondunk a helyen és időn felüli abszolút értelmezés gyermeteg becsvágyának, s a XX. század végéről visszanézve próbáljuk jellemezni az Arany kritikái mögül kirajzolódó módszert, szemléletet és magatartást, akkor egy meglepően modern kritikus lép elénk. Részben talán törvényszerű, mégsem pusztán optikai csalódás, hogy akit innen láthatunk, az már a mi korunkból ismerős: belátja és elfogadja, hogy normái érvénye és teljesítőképessége korlátozott, s éppen ezért nemcsak a műszerkezet egészének belső viszonyrendjére figyel, normakészletével és normakezelésével előre vetítvén a strukturalizmust, hanem a tárgykritikai beállítódás elégtelenségét is fölismerve az újabb hatáskritikai irányzatok előfutára lesz. Hogy mennyire megelőzte korát, az talán jobban kiviláglik, ha alapfogalmait és módszereit a strukturalizmushoz közel álló, illetve azon túljutó kritikusoké mellé tesszük: sem a hasonlóságok, sem a különbségek miatt nem kell szégyenkeznie.

(...)

Kritikusi életművének mégis az a legtermékenyebb paradoxona, hogy éppen e személyes érintettségből kiindulva messze túljut a pusztán egyéni érvényességű megközelítési módok határain, s elérkezik a XX. század leginkább személytelenségre törekvő irodalomértelmezési módszerének: a strukturalizmusnak alapelveihez. Ahogy költőként a kompozíciót tartotta a legfontosabbnak, kritikusként sem éri be a művek egyes részleteinek önmagukban vett szépségével, hanem ragaszkodik szerkezetbeli helyénvalóságukhoz, s a belőlük felépülő műegész összhangjához és ökonómiájához. Idevágó normái annyira elvszerűek, mégis esetérzékenyek, alkalmazásuk annyira következetes, mégis árnyalt, hogy Aranyt bátran a magyar strukturalizmus atyjának nevezhetjük.

(...)

Eszménye a részletező kritika. E választásában sok minden közrejátszhatott: egyrészt az, hogy elvonatkoztató és általánosító kritikusi tehetségét szerencsésen egészítette ki alkati vonzódása a konkrétumokhoz; másrészt, hogy úgy gondolta, a mű értékét nem a kritika adja, miként nem is változtathatja meg, s legjobban majd az utókor elfogulatlan ítéletéből derülhet ki, tehát a kortársi kritika ítélete semmiképpen sem perdöntő; harmadrészt, hogy a kortárs költészet értékhierarchiájában saját életműve is fontos helyet foglalt el, így az összegző értékítéletben szokásos helykijelölést nehéz lett volna az önmagára való gyakori utalás ízlést sértő mozzanata nélkül elvégeznie. A legfontosabb tényező azonban, mely kritikaeszményét a részletek felé vonta, alighanem a tárgyszerűség keresése volt, az önkényesség vádját visszautasítani képes, ellenőrizhető állítás igénye, mely körülhatárolható és megvitatható tárgyi konkrétumokkal próbálja megadni az ítélet súlyát. Amikor a Széptani jegyzetekben a „szép az, ami önérdek nélkül tetszik” formuláját idézi, hibáztatja, hogy „merőben alanyi”. „Nem azt fejezi ki, mi a szép tárgyilag véve, hanem mikép hat ránk, alanyilag mikép tetszik. A tetszés alanyi dolog.” Ebben a megjegyzésben csíraként már benne van mindaz, ami Aranyt az impresszionista kritikának a tetszésre vagy nemtetszésre hivatkozó, megvitatásra sokszor alig alkalmas véleménykultuszától megkülönbözteti, s részben az is, ami elindította a tárgykritikai szemlélet, sőt a strukturalizmus felé. Egy mindenki számára hozzáférhető, tárgyi önállósággal körülhatárolódó és szilárd szerkezetként felfogott műalkotásban kereste a szépség, az esztétikai érték fokmérőjét, sejtvén azt is, hogy az ilyen műalkotás inkább csak megközelítő eszmény, mint elérhető valóság.

A tárgyszerűség eszménye Aranynál nem zárja ki a tetszés szubjektív élményét, csakhogy kiindulópontként kezeli, melyet, mint minden belső tényt, meg kell haladni. Amikor a Zrínyi és Tasso bevezetőjében elmondja, hogy Zrínyi művét többször újraolvasva s a rá ható korábbi eposzokkal összevetve olyan benyomás maradt benne, melyet csak eredeti, autonóm mű és szuverén költőegyéniség eredményezhet, hozzáfűzi, hogy értekezése célja nem más, mint ezt a „benyomást gondolattá érlelni, s szavakban kifejteni”. A Széptani jegyzetekben tételszerűen is kifejti a szépség ösztönös felismerése és a kritika közti különbség miben létét. „Azon tehetségünk, mely által a tárgyak szépségét, mintegy ösztönszerűleg megérezzük, ízlésnek mondatik.” Az ízlés: adottság; lehetnek fokozatai, alapjában azonban „veleszületett tulajdona” az embernek, melyet azután „tanulmány és szép tárgyak összehasonlítása” révén fejleszthet tovább. „Ha ízlésünket annyira kifejtettük, hogy nem csak megérezzük a szépet, de az okát is adhatjuk, miért szép s a szép tárgyak közt éles megkülönböztetést tehetünk, akkor ízlésünk már ítészetté (kritika) magasult.” A kritika szerinte a benyomással kezdődik, majd a szubjektív belső élmény kifejtésével és a mű elemzésével el kell jutnia a kettő racionális megfeleltetéséig, s az így megalapozott és ellenőrzött értékítéletekig.

Arany a normatív, s mégsem preskriptív kritika híve; körültekintő és visszafogott ítéleteinek méltósága mögött az a meggyőződés rejlik, hogy a kritikai objektivitás legalábbis megközelíthető. 1856-ban, amikor a költészetének szóló elismerés és bírálat csak fájdalmat tud neki okozni, s művét fogyatékosnak, alkotóerejét hanyatlónak érzi, a költészete körül felcsapó vitát figyelve idevágó gondolattal vigasztalódik. „Szerencse, hogy ismerem azt, mi az enyém, s tisztában vagyok a felől -, hogy a világ minden dicsérete sem képes verseimnek egy hajszálnyival több belbecset adni, (mint nem levonni a kritika másokéból), mennyi azokban valóságban létezik.” Ez ad neki erőt ahhoz, hogy Erdélyi bírálatára csak magánlevélben válaszoljon, a körülötte dúló huzakodást béka-egér harcnak tudja látni, s ne szóljon bele. „A historia egykor fölöttem is kimondja részrehajlatlan ítéletét, addig hallgassunk.” E gondolatai nyilvánvalóan nem elméleti igénnyel fogalmazódtak meg, közös előfeltevésük azonban épp önkéntelensége miatt jellemző rá: eszerint a mű értéke magának a műnek a sajátja, valami módon mintegy benne van, az értéket még részben sem az értékelő nézőpontja teremti, az értékítéletek tehát a helyesség különböző fokozatait érhetik el, a mű benső értékének megközelítése szerint. A „részrehajlatlan” ítélet, valamely mű vagy életmű helyének „kimutatása” az irodalomban, melyet Arany több ízben az utókortól vár, szemben „a jelen elfogultságának” szüleményeivel, eséllyel pályázhat e valóságos, a tárgyban tényszerűen meglévő érték eltalálására. Ez az (egyébként filozófiai problémákkal terhes) értékelméleti előfeltevés ugyanúgy szemben áll a relativizmussal, mint Gyulai álláspontja.

(...)

Arany János, költőként és kritikusként, egy személyben megtestesült igazolása lehet annak a Roland Barthes-tól származó (1963) tételnek, miszerint a strukturalizmus olyan világlátás, sőt világlátomás, mely a művészi alkotás folyamatában és a művészi alkotás elemző kritikájában egyazon tevékenységként nyilvánul meg: előbb felbontja az érzékelt egészet, hogy azután szerkezetének funkcionális működési elvét láthatóvá téve mutassa fel az ismét összerakott egészet, nem mint puszta kompozitumot, hanem mint kompozíciót. Arany többször megfogalmazta saját költészetének legfőbb törekvését, melyről úgy vélte, fejlődéstörténeti helyét és hivatását is kijelöli a magyar költészet folyamatában, s ezt mindannyiszor a kompozíció magasabb szintre emelésében, a saját elvére tisztított műegész megteremtésében, s ezáltal a jó szerkezet iránti érzék felkeltésében látta. A minél tökéletesebb kompozíció azonban nemcsak költői gyakorlatának fő törekvése, hanem egyszersmind kritikusi tevékenységének egyik legállandóbb követelménye is, mely az ő szemében főként annak köszönheti kitüntetett szerepét, hogy a mű teljes terjedelmére vonatkozik, s esetleges fogyatkozásaiért az egyes részek szépsége nem nyújthat kárpótlást. Egy pályázatra benyújtott elbeszélő költeményről (bíráló társa nevében is) írja 1861-ben: „a compositiónak nincs benső egybefüggése, (...) hiányzik az alkotás benső ereje. E helyett némely külső, részbeli szépségek kínálkoznak csekély kárpótlásul, a nyelvben, dictióban, egyes díszítményekben, vagy sikerültebb vonásokban (...) a hiányok bensők, lényegesek, az egészre vonatkozók, a dícséretes oldalok ellenben külsők, részbeliek, nem lényegesek.” Kritikáiban sűrűn hangot kap elégedetlensége a szerkezeti funkcióval nem rendelkező (mégoly szép) részletekkel szemben, amit többnyire az „összhangzó egész” számonkérése követ. Ha szerinte az „alapszerkezet” hibás, láthattuk, azt a műben itt-ott megcsillanó költői érték sem teheti jóvá. Még Tompához írt tapintatos dícsérete mélyén is ez a kritikai szempont húzódik meg: „az első kötetben megjelent verseid bármily szépek is helyenként, ez utóbbival nem állják ki a versenyt (...) tehetséged »műegészet alkotni« (...) szóval az egészet és nem a részeket ajándékozni meg főbb figyelemmel: ez amit én művészi haladásnak mondok.” Kritikusi szemléletére talán semmi sem olyan jellemző, mint a mindvégig megtartott alapelv: az irodalmi mű kompozícióját „egészvoltában” kell vizsgálni. Ennek a szemléleti beállítódásának köszönhetjük tanulmányai és kritikái számos előre mutató megállapítását a kompozíció belső funkcionális viszonyairól.

Kompozícióra és műegészre összpontosító szemlélete jóvoltából Arany kritikai munkássága nagyszerű ellenpéldája annak, amit A. W. Schlegel már a XIX. század első éveiben elmarasztalóan atomisztikus kritikának nevezett, s mely kiszakított részek dicsérő vagy megrovó felmutatásában merül ki, mintha a műalkotás részei mozaikszerűen összerakható és eleve kész építőkövek volnának. Ebből a szempontból Arany szerkezetre beállított kritikusi szemlélete bízvást felveheti a versenyt S. T. Coleridge-éval is, aki ugyan a XIX. század elején a szerves formaként fölfogott műalkotás elméletének egyik apostola volt, kritikai gyakorlatában viszont, mint Wellek találóan rámutat, nemegyszer beérte a szép részletek vagy fogyatékos megoldások régimódi felsorolásával. Arany kritikáiról joggal állapították meg, hogy „háromsíkúak”: ő a művet „az író célja szemszögéből” is megvizsgálta, „a maga esztétikai fölfogásához” is mérte, a kettő közt lévő sík pedig „közel ahhoz, amit a strukturális törekvések hoztak a XX. században”, ugyanis a művet ő „megvizsgálja mint önelvű létezőt is, melynek elemei az egésztől kapják értelmöket, s bármelyiknek megváltozása az egész megváltozását vonja maga után”. (...)

(1992)


Életrajz
Pályakép
Értelmezések
Hatástörténet

Szöveggyűjtemény

Szakirodalom
Tárló
Tanári kézikönyv

Jegyzetek

595.„csak a XX. század felől érthetjük meg”: l. Sőtér István: Elért és el nem ért bizonyosságok. Literatura 1974. 2. sz. 19. Sőtér 1979. 81-88. (Dávidházi Péter jegyzete)(Vissza)

596.„Nem azt fejezi ki... dolog.”: l. Arany János: Széptani jegyzetek. Arany 1962. 534. (Dávidházi Péter jegyzete) (Vissza)

597.„benyomást gondolattá érlelni, s szavakban kifejteni”: vö. Arany János: Zrínyi és Tasso. Arany 1962. 331. (Dávidházi Péter jegyzete)(Vissza)

598.„Ha ízlésünket... magasult.”: vö. Arany János: Széptani jegyzetek. Arany 1962. 533. (Dávidházi Péter jegyzete)(Vissza)

599.„Szerencse, hogy... létezik.”: Arany János Tompa Mihályhoz, 1856. június 25. Arany 1888-1889. I. 390. (Dávidházi Péter jegyzete)(Vissza)

600.„A historia egykor... hallgassunk.”: Arany János Tompa Mihályhoz, „A szűnnapok elsőjén” 1856. Arany 1888-1889. I. 396.; vö. Arany János Erdélyi Jánoshoz, 1856. szeptember 4., Arany 1888-1889. II. 101-102. (Dávidházi Péter jegyzete)(Vissza)

601.„a jelen elfogultságának”: Arany János Erdélyi Jánoshoz, 1856. szeptemer 4. Arany 1888-1889. II. 93. (Dávidházi Péter jegyzete)(Vissza)

602.kompozíciót: vö. Barthes, Roland: The Structuralist Activity. Barthes 1972. 213-220. (Dávidházi Péter jegyzete)(Vissza)

603.„az első kötetben... mondok: Arany János Tompa Mihályhoz, 1854. június 23. Arany 1888-1889. I. 353-354. Vö. Arany János: Bulcsú Károly költeményei. Arany 1968. 121.; Malvina költeményei. Arany 1968, 357, 360.; Arany 1963. 279.; Arany János Tompa Mihályhoz, 1852. december 1. Arany 1888-1889. I. 278-279. (Dávidházi Péter jegyzete)(Vissza)

604.az irodalmi mű...: Arany János: Egy üdvözlő szó. Arany 1968. 370. (Dávidházi Péter jegyzete)(Vissza)

605.... régimódi felsorolásával: Schlegel, A. W. 1884. I. 25, 49-50.; III. 191.; Wellek 1955-1966. II. 184. (Dávidházi Péter jegyzete)(Vissza)

606.„megvizsgálja mint... után”: l. Németh G. 1971. 169. (Dávidházi Péter jegyzete)

(Vissza)HTML>