- Arany János -
(...)
Először is tagadom azt, hogy ő Az elveszett alkotmány után - bármily okból - irányt változtatott vagy köpönyeget fordított volna és másoknak ajándékozta volna rokonérzését. Vérmérséklete meghiggadt, igaz, de hű maradt ahhoz a parasztsághoz, melyből lelkezett. Az, hogy a rendiség virágzásakor nagy költeményének, a Toldinak hősévé egy parasztfiút tett, szememben nem alkalmazkodás, hanem dac és helytállás. Nem tudom rossz néven venni tőle, hogy a Toldi második részében a hőst a nápolyi hadjáratba vezeti és „Lajos király bandériumait pingálgatta ragyogóra”, egyszerűen abból az okból, mert Toldi a történelem tanusága szerint a XIV. században élt és nem ma. A szegény jobbágy nem kétségbeesett jajkiáltás-e az eltiprottak melléből s a Fülemüle nem közéleti bírálat-e a pártos, megvesztegethető bíróságról? Vagy annyira ügyes-e, pipiskedő-e A nagyidai cigányok, ez az apokaliptikus vallomás, mely még vérző, friss sebet hasít föl, ez a vakmerő leleplezés, mely mindenkit meghökkentett, ez a hisztérikus kacaj egy koporsó mellett, a legdrágább halott koporsója mellett? És behódolás-e a hatalomnak az, hogy mikor 1857-ben I. Ferenc József Budára jött s egyenesen fölszólították Aranyt, hogy írjon ódát az uralkodóhoz, ő A walesi bárdokkal felelt, aztán 1867-ben egyenesen visszautasította a neki fölajánlott Szent István rendet és Csillaghulláskor című versfüzérében kifigurázza a legmagasabb kitüntetést, de egy költeményében, melyet csak kéziratban őriznek, még alaposabban, scatologikusabban mondja meg a róla való igazi véleményét? A Bolond Istókban pedig - ahol tudtommal először fordul elő ez a kifejezés: proletár-sereg - a tanyai szegénység szürke-fehér kopárságáról, a halál lila-kék iszonyatáról, haldokló banyáról, megesett leányzóról, zokogó parasztról, gugyiról, kapadohányról, a nép orrfacsaró nyomorúságáról és piszkáról olyan megrázóan merész képet festett 1850-ben, hogy a XX. századi orosz realisták is megirigyelhetnék. Nem, ő nem adta be derekát. Kortesnek ugyan nem volt kortes, elvakult pártember sem, de mindig egy költő szabadságával és őszinteségével szólt.
(...)
Mit is lehetne fölróni neki? Azt, hogy nem tartóztatták le, hogy az összeomlás után nem hordott bilincset, hogy nem ülte a császári börtönök szalmáját, bajosan. Jókait, a márciusi ifjat se csukták le. Sem a jutalom, sem a megtorlás nem áll egyenes arányban azzal, amit teszünk. Többnyire a körülmények összejátszása növeli meg ezt is, azt is, mértéktelenül. Büntetésért jelentkezni, vértanú-koszorúért tolakodni sehol a világon nem szokás. Ezt még a legdühöngőbb forradalmárok se cselekszik meg. Vagy egészebb ember lett volna Arany, ha összeméri az ő lúdtollát az osztrák ármádia kardjaival és szuronyaival, jellemesebb férfi lett volna, ha botorul és céltalanul kihívja maga ellen a végzetet és nagyobb költő lett vona, ha szereplési viszketegségből kierőszakolja, hogy tényleg bezárják, esetleg főbe is lőjék s nem hagy hátra nekünk egyebet, mint Az elveszett alkotmányt?
(...)
Arany egyéniség volt. Költői hitvallása ez:
„... Szeretem a nemzeti költészetet; a népiesség köntösében még most; később pedig majd pusztán. Aestheticai utam az individualizálás elve, minek az ember csak a nevét tanulja meg az aestheticából, a többit maga csinálja. Én legalább azt hiszem. Az embernek magába kell szállani s onnan fejteni ki, amit tud...” (Levél Szilágyi Istvánhoz, Szalonta, szeptember 6, 1847.)
Bizonyos, hogy távol áll minden napi politikától. Nem óvatosságból, nem számításból, hanem természete szerint.
(...)
Nem volt vátesz, csakugyan. Idegenkedett a szólamoktól. Nem adott tanácsokat az emberiség sürgős és végleges megmentésére. Az, hogy nem szegült ellene a törvénynek, lelki alkatából folyik. Ez tetszhet nekünk, vagy nem: el kell fogadnunk olyannak, mint amilyen. Bizonyos emberek, akik között akadnak jóhiszeműek is, akár forradalmárok között, tartózkodóak, korlátozóak. A korlát nem mindig a korlátoltság jele. Sokszor a bölcsességé is. A korlát az a forma, mely nélkül a lényeg szétfolyik. Ezek az emberek hagyomány-őrzők. Nem próbálnak meg mindent, amit lehetne, nem játsszák ki az utolsó kártyát, nem esznek meg minden ételt, nem isznak meg minden italt s úgy kelnek föl az élet lakomájától, hogy maradjon utánuk valami. Ez az ő erkölcsük.
(...)
Hogy nem volt hős? De igenis hős volt. Kicsoda hős, ha nem ő? Degré Alajos a forradalom után bújdostában meglátogatta. Elámult, hogy Arany még mindig magyar szavakkal bíbelődik, még mindig hiszi, hogy érdemes ezen a pusztulásnak szánt nyelven, ennek a pusztulásnak szánt, megtizedelt népnek írni. (...) Hős volt, mert a nép nyelvét olyan magasra emelte, mint senki a világirodalomban, aztán hadat üzent a „hájszagú” póriasságnak, a vad, fokhagymás rikkantásoknak, az „ázsiai megalomániának” s ő, a keleti vér, Bugac ellenébe Nyugatot szögezte. Hős volt és - ha úgy tetszik - „bátor” is volt, nagyon bátor, olyan bátor, amilyen csak egy író lehet, mert kegyetlen önmarcangolással vallott, annak mutatva magát, ami s csak lelke parancsára szólalt meg, sohase népszerűség-hajhászásból és élete egy szakán tíz évig egyetlen verset sem írt. (...)
(1932)