- Arany János -
(...) Igenis! Arany egyike ama két-három költőnek, akik a szépirodalom fejlődésében az eszme rovására nyert szabadságot meg tudják becsülni nemcsak, hanem éppen a művészet ügyében és javára használni föl. Eddigi munkássága mélyen avatta őt a nemzet kegyébe, s az első föllépés ótai gyakori süker pedig az ítészet figyelmébe, s lehet mondani, hogy Czuczor és Vörösmarty megjelenésétől mind e mai napig sem volt reá példa, hogy oly kevés vagy éppen semmi visszatetszéssel fogadtatott volna költő az összes szépirodalomban, mint Arany. Még azok iránt is, akik aztán minden joggal méltók lőnek az elismertetésre, az első lelkesedés nagy részben csinált volt. Mi éppen nem csoda, mert vajmi korán is álltak elő; korább, mint ifjonc szerepét játszhatták volna színpadon, lépvén föl az irodalomban. Aranynak a szerencse vagy jó szelleme itt is kedvezett. Ő megvárta az időjárást, míg hozzá felárad a víz, hogy elbocsáthassa csolnakát. Midőn a Kisfaludy Társaságnál először jutalmat nyert, nevét költöttnek hitték, olyan szépen hangzott. A másodszori nyerésnél Eötvös nagy lelkesedéssel mondá, hogy Toldiért mindent odaadna, mit eddig írt és írni fog; és Eötvösnek mindig voltak hivencei, kik kevésbé igaz dologban is esküdtek szavára. Toldit már nem bírálták, hanem csak dicsérték. Az ítész félt benne megrovandót találni, előítéletből vagy gyöngédségből: mindegy; de az én hitem szerint károsan, mert hogy előre kimondjam a következést, Aranynál oly hibák maradtak fenn, minők nagyszabású íróknál nemigen szokványosak. Az e részbeni kimutatások elő fognak jőni ez irat folytán, a magok helyén. Addig pedig feltárom nézeteim irányát, kijelentvén, hogy lehető más oldalak vizsgálása helyett és fölött én Aranyról fogok szólani először azon viszony után, mely van a műtermék és teremtő elme között, másodszor, a szépirodalom megelőzött, és harmadszor, következő korszakára való tekintet szerint.
(...) Arany szintén ama küzdelmes kor gyermeke, mely egy nagy szakulásban tört meg. Tudnánk róla beszélni, ha példává fejlett volna; így azonban nem tudjuk megmondani; mi leende belőle. Elég az hozzá; mindenki emlékszik oly időre, melyben a pásztor sípból harsona lett, s a lantból vészek orgonája. Akinek kivolt feje a földből, egyaránt hordozta ragály vagy kórság gyanánt a fekete terhet. Nem szükség neveket mondanom, de nem is tanácsos örökösen visszatérni a múltba - vádakért. A lidércnyomás egyrészt politikai szenvelgéstől vala, s talán ez is abból származott, ami másrészt világfájdalomként súlyosbult az időre. Költőink közől, az eddigi adatok szerint, Arany osztozott egyik ama szerencsében, minélfogva legjobban megvédte magát az elsőtül, és ragaszkodott szép eszméjéhez. Merengő mérsülete (temperamentum), mely az előtért másnak engedi, s mögletbe vonul örömest, úgy hozta magával. Igy ő elüt korától, de olyan lesz mint kora más részről, ti. a hiedelmek dolgában, a főigazságok felőli meggyőződésben; értem azt a fekete körléget, melybe a legjobb fejek gondolatai öltözködtek, mint ruhába, és nevelék a világ bánatát. Ám legyen a föld fia, mint a föld: egyik felén világos nappal, másikon sötét éj; de mégis a költészet sötéttisztáját koránsem az eszmék útjára kell átvinni, mert fény annak természete, mint a villámnak, örökleg; hanem az előadásra, művészi bánásra, hol kétségbevonhatlan elsőség.
Ha e komor színét a költészetnek „világfájdalom” szóval jelölték, azért tevék, mert ki akarták magyarázni. Keresztnév, melynek keresztje alatt szenvedünk, s még így sem értjük a kor jelszavát. Mert ha tudjuk is lélektanilag, hogy ama sötétkedő állapot nem esik a szellem körén kívül, elégnek tartsuk-e azt, hogy ezen igazság lélektani, arra, hogy művészeti igazsággá emeljük? Imé a lélektani mód elégtelensége, hol a dolgok nagyárul van szó. Mert ha van is szerepe mindennek, ami lélektani, a költészetben, de a szerep hódolattal rendeztessék a végső kibékülés, kiengesztelődés alá. Eszköz legyen, ne cél. Tapodtassék el, mint a sárkány Szent György által, hogy megjelenhessék a győző feje körül a glória. Hitlenség, erkölcsi, vallásos és politikai vergődések, hanyatlások, az igaz, kemény akadályok, de annál inkább emelik az érdeket. Aztán nem kell ahhoz bölcsészeti könyvtárak átbúvárlása, hogy valaki természetesen a szellem embere, tisztába jöjjön a rendeltetéssel. De ha még divat is vegyül a játékba, mit tagadni nem lehet, akkor a művészeti rosszat, főleg időnkben, mely őrülésig szereti magát praktikusnak csúfoltatni, a gyakorlat, a süker isten nélküli tana még inkább elfenésíti.
Nem mondhatnám mégis, hogy a legsötétebb színezet poézisa nem hozott volna gyümölcsöt, mely ha keserű is, de azért van rajta mit csodálni. Ilyen például Vörösmartynak egy költeménye: Az emberek, mely így kezdődik: „Hallgassatok, ne szóljon a dal, most a világ beszél.” E költemény, ha szabad úgy szólni, csak okos embernek való, ki tud óvakodni a szép bűnöktől. Fiatal, érzelgő lélek megbolondolhatna belé, ha minden szót szívére venne. (...)
(1856)
