Letette volt Mars is harcoló dárdáját,
Pallas is sisakját s tábori ruháját,
Olajfaágakkal fűzte bokrétáját,
Úgy viselte a szép békesség tógáját.

Végben minden dolog csendesen mehetett,
Bacchus általagja nyertesen telhetett,
Ceres sarlója is kár nélkül metszhetett,
S bő takarmányibúl nagy hasznot vehetett.

Tegzes Diana is sereg nympháival
Bátran mulatozott szép vadászatival,
Töltötte örömét ejtett vadaival,
Sebesítvén őket tollas nyilaival.

Múzsák az Parnassust bátorsággal lakták,
Apolló leckéjét figyelmmel hallgatták,
Szép tudományokkal elméjek futtatták,
S azok közt magokat kedvesen mulatták.

Sok göblyeit az Pán szabadon jártatta,
Egy mezőrűl másra kár nélkül hajtatta,
Nem lévén kóborlók, senki nem bántotta,
Melybűl esztendőnkint szép hasznát várhatta.

Neptunus haszonnal halászta tavait,
Triptolemus bőven rakta asztagait,
Bízvást legeltette Tityrus juhait,
Aristeus vígan számlálta rajait.

Tavaszkor a Chloris bátran kertészkedett,
Fáradsága után virágokat szedett,
Kikkel kedvesinek kedvvel kedveskedett,
Hadi veszélyektől nem félelmeskedett,

Ágyát bátorsággal Hymen is vetette,
Az új házasokat amelyre fektette,
Első örömökben kedvesen éltette,
Márs háborújátúl őket nem féltette.

Minden kereskedő s utazó bátran járt,
Szabados útja volt, nem félt, hogy valljon kárt,
Fáradozásábúl szép nyereséget várt,
Hasznával töltötte mind a telet s mind nyárt.

lArany üdő vala, de vassá kezd lenni,
Mavors is dárdáját fel akarja venni,
Készíti sisakját Pallas is feltenni,
Látván, hogy újonnan mezőre kell menni.

Romol a békesség, hadak kiáltatnak,
A kapa s szántóvas heverni hagyatnak,
Kin Ceres és Bacchus megszomoríttatnak,
Mert ez kenyér, amaz bor nélkül hagyatnak.

Szokott vadászatja múlik Dianának,
Hallván harsogását Márs trombitájának,
Annyi bátorságot nem ígír magának,
Hogy most állja lesét erdők árnyékának.

Apolló is félben hagyja diktálását,
Változtatni kezdi a Múzsák szállását,
Tágítja Chloris is a kertek járását,
Bátorságosb helyen rendeli lakását.

Ott hagyja Neptunus halászó tanyáját,
Triptolemus futva hordja gabonáját,
Szaladva kergeti Tityrus is nyáját,
Bízvást Aristeus sem tölti tonnáját.

Pán göblyeinek sincs szabad legelése,
Puha Hymennek is délig heverése,
Az hadak hírére van eszek veszése,
Innét oda s onnét tovább költözése.

Félelmessé lészen a bátorságos út.
Feverett szekerén lát a kalmár sok bút,
Mindene praedára s káros zsákmánra jut,
Az ijedt szegénység egy helybűl másban fut.

Hadi készületek mindenütt láttatnak,
Tábori eszközzel szekerek rakatnak,
Készíttetnek nyergek, lovak patkoltatnak,
Páncél, sisak, karvas, paizs forgattatnak.

Ki ezeken tisztít, ki kardot köszörül,
Némely munkálkodik sátorai körül,
Ez kopját egyenget, amaz puskát törül.
Ki kedvetlen készü, ki hogy emegy, örül.

Végre a jeladó trombiták harsognak,
Hogy ki-ki felüljön s induljon, jelt adnak,
Az eresztett zászlók mezőkben lobognak,
A sok szép seregek alattok villognak.

Erdélynek a színe, sok úr, sok nemesség,
Királyok nemébűl eredt fő emberség,
Hópénzes katona, sok szabad legénység,
Magyar, oláh, kurtán, német és székelység.

Kardot köt Kemény is, ezek generálja,
Közikben érkezik, rendeket vizsgálja,
Noha nem tetteti, de szívét bú állja,
Anna új szerelmét elhadni sajnálja.

A nagy szű s nemes vér magos dolgokra vágy,
Az haza porában csak heverni nem hágy,
Alacson szívű az, s minden dolgában lágy,
Kit mindenkor nyugtat csak honjabéli ágy.

Szerzik a hírt-nevet idegen helyekben,
Amelynél drágább kincs nincsen az életben,
Véget ér az halál mert egyéb mindenben,
De a' sem bír azzal, s nem vonja veremben.

Elmúlt volna neve együtt életével,
A világ nem telne most is szép hírével,
Ha megelégedvén országa szélével,
Tovább nem ment volna Sándor fegyverével.

Az Hannibálnak is, mikor múlt élete,
Lett volna hírének akkor végezete,
De külső helyekben sok cselekedete
Mívelé, hogy most is él emlékezete.

Julius magának úgy szerzett hírt s nevet,
Hogy nem nyelt mindenkor csak római levet,
Hanem mint egy fárúl másra járó evet,
Egy, más országban is tűrt hideget s hevet.

A nagy Pompejus is, hogy honn nem hevere,
Hanem sok országon villogott fegyvere,
Volt triumphusinak sok pompás szekere,
Akit nem érdemel az honn lakó here.

Azért nevezetes Castor, Telamon is,
A Penthesilea, vitéz amazon is,
Phrygesek bajnokja, az Agamemnon is,
Hogy jártak, s próbáltak más országokon is.

A' tette Jázont is oly nevezetesnek,
Szép emlékezetet az ád Herculesnak,
Hogy máskint híreket tartván setétesnek,
Sok külső próbákkal tették azt fényesnek.

A mi őseink is hajdan Szkítiával
Ha megelégedvén, s annak határával,
Ki nem jöttek volna onnét Atillával,
Nem zengne az világ most hírek hangjával.

Az hét Kapitány is az után kijővén,
A szép dicsőségre bennek a vér fővén,
Nyilakat sok külső országokra lővén,
Jártak s költek, azzal örök hírek nővén.

Miért híresb Mátyás a több királyoknál?
Azért, mert nem hevert csak a magyaroknál,
Hanem sok idegen külső országoknál
Forgatta fegyverét, próbált, s nyert azoknál.

A Rákóczi György is ezek példájával,
Az örök hírnévre buzgó vágyásával,
Nem elégedvén meg saját országával,
A lengyelek ellen készül táborával.

Gazdag fejedelme ez kincses Erdélynek,
Oly reménséget ád kivágyó szívének,
Hogy a Lengyelország laurust köt fejének,
Mellyel nagyobb fénye lesz híre s nevének.

Gyűjtetvén hadait azért seregekben,
Amelyeket Kemény veve szép rendekben,
Maga is Rákóczi öltözik fegyverben,
Sok úr s fő rendekkel érkezik közikben,

Kikkel megindulván, jut Lengyelországban,
Öltöznek utánnok sok orcák homályban,
Kísírik szívekkel őket ohajtásban,
Félvén veszélyeket az hadi járásban.

Van Anna is nehéz szűbéli sebével,
Éjjel is álmodoz Kemény személyével,
Amelytűl jóllehet elmaradt testével,
Mindazáltal most is véle van szívével.

Kéván minden jókat vitézi fejének,
Esedez az hamar sarkú szerencsének,
Jobb részén viselje forgó kerekének,
Balsorsa ne légyen féltő személyének.

Minden fáradsága örömet neveljen,
Dicsőséggel fénlő hírt, nevet emeljen,
Hazajővén feje zöld laurust viseljen,
Nyelve diadalmas peánt énekeljen.

Valamit a remény fel tudhat találni,
Nem múlatja szívét azokkal táplálni,
Láttatik is gondja néha alább szállni,
Bízván, nem sokára örömre fog válni.

Viszont (mert kétséges kockája a Marsnak,
Változandó dolga a véle játszásnak,
Ha egynek szerencsés, szerencsétlen másnak)
Ereszti elméjét bús gondolkodásnak.

Hol egy, hol más hírek azonban érkeznek,
Szép diadalmakrúl néha emlékeznek,
Néha beszélleni ellenkezőt kezdnek,
Kik felől egymás közt sűrűn értekeznek.

Ezek zsibongási nem szűnnek s tágulnak,
A sok értekezők utcánként tódulnak,
Ha ki mi szót indít, akörül szorulnak,
Ki öccsén, ki bátyján, ki urán búsulnak.

Ekkoráig az hír Proteust követte,
Sokféle formában változását vette,
A lengyel dolgokat sokképpen hirdette,
Szokott csélcsapságát de most félre tette.

Érkezik sebesen, de sárga orcával,
Elébb, mint mást mondjon, jajt kiált szájával,
Mond: Meggyött Rákóczi némelyed magával,
Oda maradt Kemény nagyobb rész hadával!

Tatár kézben akadt sok számú népekkel;
Mellette maradott úri s főrendekkel,
Sok fő-fő katona, sok köz legényekkel,
Többinek a földet itatták vérekkel.

Megretten az Erdély ezek újságával
S a szörnyű veszélynek iszanyúságával,
Mint a gyors mennykőnek közel csapásával,
Majd láttatik lenni ehanyatlásával.

Megszaggatja magát keserve mérgében,
Fürtönkint szakadoz haja a kezében,
Ujjai förtöznek orcája vérében,
Nagy folyó patakok áradnak szemében.

A sok jajkiáltás veri az egeket,
S mint a földi pára, bővít fellyegeket,
Akikkel némelyek elmaradt férjeket,
Némelyek kesergik atyafi véreket.

Ez öccsét, az bátyját zokogva könyvezi,
Kedves társát amaz könyvezve nevezi,
Rab-é vagy levágták? mindentül kérdezi,
Eseteket gyászló ruháját szennyezi.

Ily állapotja volt megszállott Trójának
S az benne kesergő asszonyok sorsának,
Kik között az Annát véld Andromachának,
Az elesett Hector szomorú társának.

Noha sokan vesztek a trójaiakban,
Troilussal együtt a fő-fő urakban,
De nem vallott Trója annyi kárt azokban,
Mint az Achillestűl leverett Hectorban;

Kin noha mindnyájan vadnak búsulással,
Tudván, lész már dolgok veszélyesb romlással,
De van Andromacha legnagyobb sírással
Kedvese elestén s bővebb könnyhullással.

Így noha Erdély is sok kárát siratja,
De azok közt Keményt leginkább ohajtja,
Mint Andromachának, oly Anna bánatja,
Bővebb könyvét mint ő, senki nem hullatja.

Nem bírhatja magát, dől gondos ágyában,
Fohászkodik, ohajt, kesereg búában;
Mint árva Alcyon, eped bánatjában,
S kesergő szívével így beszél magában:

“Feljebb napom fénye tehát nem mehetett?
Reménlett örömem csak eddig lehetett ?
Még délre sem méne, s immár estet vetett?
Ily hamar végzé-é, kit későn kezdetett?

Ah, tündér szerencse, ezt csak megmutatád,
Ösmérnem sem hagyád, csak megkevántatád,
Alig szemlélhettem, megént elhunyatád,
Mellyel keservemnek új okát adatád.

llyen az világnak múló boldogsága,
Mutatott kedvének kél hamar mordsága,
Mint a Proteusnak, oly változósága.
Semmi örömének nincs állandósága.

Hamar fergetege a gyors veszélyeknek
Így rontja zsengéjét az újult kedveknek,
Feldúlja örömét s praedálja szíveknek,
Nem várt gonoszt tévén helyében ezeknek.

Ah! a nemes szűnek forró kivágyása,
Mint gyertya lángjával magát fogyatása,
A dücsőség után buzgó indulása,
Azt keresvén, nem vélt veszélyben hullása.

Nemde jobb lész vala velem együtt lenned,
A Mars játékára mint tőlem elmenned,
S annak fordulásán veszedelmet venned,
Engemet is azzal újabb gyászban tenned?

Mely sokszor kívántam tenni esedezést :
Első kérésemre tennél oly kedvezést,
Feltett sisakodbúl látnék levetkezést,
Hadnád más üdőre a felfegyverkezést.

De minthogy a dolog járt böcsületedben,
Hivatalod is azt tartotta tisztedben,
Nem mertem szóllani elkészületedben,
Félvén, háborítlak netalám kedvedben.

De bár szóltam volna borulván lábadhoz,
Talám annyi kedved lett volna Annádhoz,
Hogy nem fogtál volna akkori utadhoz,
Letévén szablyádat, kit vettél magadhoz.

Nem volnál játéka most a szerencsének,
Nem függnél pórázán a tatár kezének,
Az én vígságim is le nem köttetnének,
Hanem szabad szárnyon veled repülnének.

De abban egyéb mód akkor nem lehetett,
Foganatos kérést nyelvem sem tehetett,
Urad, tiszted s buzgó véred is sürgetett.
Kik késztetésébűl menned el kelletett.

Elmenvén vártalak teljes reménységgel,
Hogy Isten meghozván kévánt békeséggel,
Félbenmúlt örömünk lészen teljességgel,
S kezdett dolgunk minden kívánatos véggel.

De a szerencsének nézzed tündérségét,
Elébbi gyászomnak nem is érém végét,
Hozá életemnek újabb özvegységét,
Hervasztván szívemnek újult reménségét.

A várt diadalmat váratlan veszteség,
A remélt örömet nem vélt keserűség,
A szabad életet rabságbéli ínség,
Követé, s az víg fényt szomorú setétség.

Töviset nevele rózsát várt reményem,
Váratlan étszakát hajnalt nyújtó fényem,
Elhunya Keményem, elmúla reményem,
Én minden reményem te valál, Keményem!”

Kiöntvén keservét ezekkel szívének,
Csendesül zápora könyvező szemének,
Kik az első hírrel tódulva jövének,
Mint tavaszi árja olvadt hó vizének.

Noha vagyon szíve nehéz fájdalmával
S álmot sem engedő bús aggodalmával,
Hogy a balszerencse mostoha sorsával
Így vesze Keménye nem várt rabságával.

De egy szikrácskája maradt reményének,
Bízik, olyan tüzet hoz még ez szívének,
Amellyel új lángja gerjed örömének,
És felvirrad napja most elhunt fényének.

Csak éljen, ha Kemény esett is fogságban,
Reménli eszközit a szabadulásban.
Innét vagyon szíve egy kis újulásban,
Nem tágít másképpen a búslakodásban.