Első
könyv |
|
-
A
nagy város felett épült egy zsidó vár,
Amelynek a neve valóságával jár,
Kalodának híják, kalodául is vár,
Abban rekesztették a rab Keményt is már,
-
Azhol
noha sínlik sok nyomorúságban
(Ugyanis mi lehet kedves a rabságban?),
De szíve azon van legnagyobb gondságban,
Hogy maradt Annája újabb árvaságban.
-
Ismérvén
szívének tökéletességét
S igaz szeretetet viselő hívségét,
Nem kétli rabságán nagy keserűségét,
Tudja, miként érzi szerencsétlenségét.
-
Két
hű szeretetben egy szű szokott lenni,
Ha egy sebesedik, más is sebet venni,
Ha ez gyógyul, az is fájdalmát letenni,
Örömre s bánatra mind egyaránt menni.
-
Amíg
Kemény János lábát vas szorítja,
A bánat békója Annát sem tágítja,
Amint azt rabsága, ezt úgy szomorítja,
Búsul Kemény, búvát Anna is újítja.
-
Igaz
Penelopé volt ily hűségében,
Bujdosó Ulysses sok veszedelmében
Forogván Charybdis, Scylla örvényében,
Nagy Poliphémusnak s Circének kezében.
-
Valameddig
nem tért elhagyott házában,
Nem volt addig szünet bús ohajtásában,
Tudván Kemény, hogy ily Anna is búvában,
Szorgalmatoskodik vigasztalásában.
-
Vajha
mint Vertumnus, volna oly tűrhető,
Daedalus módjára vagy szárnyat fűzhető,
A záros fogságbúl azzal kimehető,
Mint a sebes Eurus, lenne oly siető,
-
Nem
tágítná útát, gyorsasággal menne,
Gondos Annájával míg szemben nem lenne,
Isten odavivén, nála megpihenne,
Egyik a másiktúl vigasztalást venne.
-
De
lehetetlen ez, nem cselekedheti,
Bús árváját penig el nem felejtheti,
Tudván, ennek szívét mennyi bú sebheti,
Biztató szavával míg nem enyhítheti.
-
Azért
ha nem lehet együtt személyével,
Mely szomorú búnak borult most ködével,
S nem oszlathatja azt biztató nyelvével,
Oszlatni akarja írott levelével.
-
Reggel
volt az üdő, csillagok elmentek,
Az virradó napnak orcái fénlettek,
Melyet köszönteni madarak serkentek,
A szomszéd kertekben zengeni kezdettek,
-
Amikor
írása felett elmélkedvén,
A bal könyökére Kemény ereszkedvén,
Egy s más gondolat is szívére eredvén,
Tepreng az ablaknál Annán keseregvén.
-
Tekénget
azonban a vár környekére,
Madarakkal ingó fáknak tetejére,
S hallgat azoknak is hangos énekére,
Száll ott egy gerlice egy száraz tőkére.
-
Béestek
szemei, a tolla borzadott,
Lecsüng mindkét szárnya, begye megapadott,
Klárisos ajaka, mint viasz, hervadott,
Karmazsin lába is rútul halványodott.
-
A
bal szárnya felé nyakát görbítette,
Ritka pillantásra könyves szemét vette,
Szomorú nyögését sok ízben kezdette,
De keserve miatt végben nem vihette.
-
Lehel
nyelvecskéje pihegő szájában,
Elepedt gégéje száradott torkában,
Hogy vizet keressen nagy szomjúságában,
Felkél, amint bírja ereje szárnyában.
-
Ott
a szomszédságban vagyon egy forráskút,
Melynek kristályvize kedves csörgéssel fut,
A szomjúhozóknak híves kortyokat nyút,
Tántorgó szárnyával annak vizéhez jut;
-
Meglátván
személyét melynek tükörében,
Bánatjának oka fordula eszében,
Indult annál nagyobb keserve szívében,
Nem akara innya szép tiszta vizében.
-
Hanem
a kút mellett fakadt egy kis mocsár,
Amelynek forrását egyvelítette sár,
S felzavarta csak most egy vízvivő tatár;
A szomjú gerlice ennek vizéhez jár.
-
Ehhez
ereszkedik meghajlott nyakával,
Még ezt is újonnan zavarja orrával,
Úgy önti gégéjét annak italjával,
Egy kertben száll onnét bágyadott szárnyával.
-
Nem
láthatja tovább; amíg szemlélhette,
Valamelyre fordult, szemével követte.
Hogy társán kesereg, jól általértette,
Mellyel ő is szívét nehézben sértette.
-
“Eleven
példája (mond) ez én Annámnak,
Reméntelenségben hagyatott mátkámnak,
Terhesebb súlyánál minden nyavalyámnak,
Ily szomorú sorsa keserves árvámnak.
-
Mintha
őtet látnám, ez bágyadt madarat,
Melyet az árváság sok bús gonddal marat,
Keservesen tölti a víg tavaszt s nyarat,
Kiken mások kedve bőv örömet arat.
-
Amint
a gerlice ül magános ágon,
A több madarakkal nincs egy társaságon:
Úgy az én Annám is, mint megúnt jószágon,
Nálam nélkül nem kap a páros világon.
-
Ez
nagy bánatjában nyakát görbítette,
Béesett szemeit könyvben merítette:
Tudom, ő is fejét alácsüggesztette.
Esőző szemével orcáját hintette.
-
Rendetlen
tollai ennek felborzadtak,
Begyének kinn ülő dagályi apadtak;
Csinos öltözeti annak is változtak,
Mellyének felemelt vánkosi bomlottak.
-
Ennek
hervadása vagyon ajakának,
Sárgája lett ott is a piros rózsának;
Ha rekedt gégéje bulikló torkának,
Ott is megszűnt hangja a vidám nótának.
-
Keserves
nyögését ez gyakran újítja,
Bús ohajtását az soha nem tágítja,
Ez lecsüggő szárnyát nehezen indítja,
Az is bús tagjait nem könnyen mozdítja.
-
Ez
a tiszta vizet sárral keveríti,
S elepedett torkát véle úgy öblíti,
Szokott italát az könyvvel egyelíti,
Úgy iszik, sorsomat zokogva említi.
-
A
madár elmenvén előlem azonban,
Nem láthatám tovább, lén mi állapotban,
Talán földre hullott valamely bokorban,
Ott fetreng nyavalyás halálos bánatban.
-
Így
az én Annám is keserűségében
Nemde elhanyatlott, s nyög betegségében,
Csak addig ne lenne kár egészségében,
Írandó levelem míg jutna kezében.”
-
Némely
része elébb készült írásának,
Hogysem nézte dolgát gerlice gyászának,
De megállott vala orra pennájának,
Csudáján ez madár ritka példájának.
-
Hozzáfoga
azért megént írásához,
Egy-egy ohajtást ád minden vonásához,
Egyvelít könyvet is talám téntájához,
Ily rendű levelet készít Annájához:
-
“Sokszor
írtam volna, egyszer sem írhattam.
Bár írtam is, hozzád azt nem bocsáthattam,
Kedves személyedtűl mert távul szakadtam,
Az elküldésének módját nem tudhattam.
-
Rab
vagyok, tudod azt, nincs szabadságomban,
Hogy kedvem telhessék minden szándékomban,
Meghatározott célt vetettek dolgomban.
Sarkall az őrálló mindenütt inamban.
-
Az
egy elme, akit láncra nem vethetni,
Lábszorító vasat reá nem üthetni,
Záros tömlöcben is meg nem rekeszthetni,
Mert acélfalon is által tud sietni,
-
Szabados
csak bennem, annak nincs határa:
Chámnak sem tilthatja azt őrző tatára,
Valamikor akar, kelhet a szárnyára,
Mehet mindenfelé gyors szelek módjára.
-
Csalatom;
rab ez is, de nem a tömlöcben,
Hanem, édes Annám, te lakóhelyedben,
Annak nálad léte mert nincsen szünetben.
Veled van mindenkor, s tartod köteledben.
-
Ott
udvarol szegény, jóllehet nem látod,
Tudja, esetemet miképpen ohajtod,
Azon siránkozó szemedet áztatod,
Szán, amint érettem magadat fogyatod.
-
Akartalak
régen, édesem, inteni,
Hogy tudnád magadat abban mértékleni,
Bánatod terhének súlyát enyhíteni,
Kikkel nem kellene szívedet sérteni.
-
De
nem volt több eszköz, mellyel a' meglégyen,
Hanem ez írásom most már hozzád mégyen,
Hogy állapotomrúl bizonyossá tégyen,
S abbúl újabb reményt kétes szíved végyen.
-
Nehéz
elszakadta eggyé lött két szűnek,
Kiket a szeretet igaznak tött s hűnek,
A nádméz is tetszik akkor keserűnek,
Az ambrózia is aconitum fűnek.
-
De
amely keserves ezek elválása,
Viszont olyan kedves együve állása,
Van a kévánt jóknak sok próbáltatása,
Mint aranynak böcsre tűz által jutása.
-
Keservesen
esett, tudod, tudom én is,
Egymást elhagyásunk, bizony nem kis kén is,
Tűrni kell békével, hogyha az így lén is,
A mostani ködből virrad kedves fény is.
-
Élsz
te, remélhetek; élek én, remélhetsz;
Én veled, te velem jövendőben élhetsz;
Rab vagyok, hogy azzá legyek, már nem félhetsz,
Hanem rabságombúl szabadulást vélhetsz.
-
Várhatsz:
nem retteged elmenetelemet,
Remélhetd, reméld is megjövetelemet,
Megtartotta Isten kedvedért éltemet,
Szabadulásra is felhozza fényemet.
-
Azonban,
hogy tudjad rabságom miségét,
Hidd el abban lenni legnagyobb ínségét,
Hogy tudván miattam szíved epedtségét,
Azon való búmnak nem tudhatom végét.
-
Másképpen
tűrhető nálam az egészség,
Amint azt engedi a rabságos ínség,
A szokatlan dolog noha nagy nehézség,
De elviselteti a kéntelen szükség.
-
A
chám rabja vagyok, nagy vasat veretett,
Amelyet szokatlan lábamra üttetett,
A város feliben egy vár építtetett,
Némely társaimmal abban rekesztetett.
-
Őrzenek
bennünket erős vigyázással,
Megkülönböztetvén a rendelt szállással,
Velem Kornis Ferenc vagyon Nagy Tamással,
A második szoba rakodott több mással,
-
Azhol
sok beszédek erednek közöttünk,
Néha panaszoljuk: mely véletlen vesztünk,
Mondván: » miért inkább hazánkban nem ültünk« ;
Hol ezt kárhoztatjuk, hol amarra vetünk.
-
Kedves
házanépét némely emlegeti,
Anna kell Keménynek, mert ő azt szereti,
Némely bús elméjét rabságára veti,
Azon sopánkodik, magát mint mentheti.
-
Amint
köz nyavalyánk ez is mindnyájunknak,
De aki ily igát vetett most nyakunknak,
Azon Isten fényét felhozza napunknak,
S mutatja eszközit szabadulásunknak.
-
Untat
a Chám most is gyakor követséggel,
Kénál az erdélyi fejedelemséggel,
Ajánlja készségét minden segítséggel,
Halasztom a dolgot sokféle mentséggel.
-
Nem
kell szövetsége, tudom álnokságát,
Szép bőrrel fedezi béle poklosságát,
Ösmérem már ennek tündér ravaszságát,
Álveszélyre csaló színes barátságát.
-
Mindazáltal
tudnám azt is mértékleni,
Jó akaratjával dolgom segéteni,
De fejedelmemnek hogysemmint véteni,
Készebb vagyok itten sok üdőt tölteni.
-
Megírtam
nemrégen én azt magának is,
Nem kétlem, hírével van az országnak is,
Unszolnak, sürgetnek, kérnek, biztatnak is
Felvállalására, sőt parancsolnak is.
-
De
nem cselekeszem; ád Isten más módot.
Sarccal toldom inkább tatárnak a zsoldot,
Kinél a pénz máris sok rabokat oldott,
Felhozza nékem is az erdélyi holdot.
-
Jóllehet
mindenem költ velem praedára,
Alig maradt nálam egyéb tíz pénz ára,
Hanem a jegygyűrőd sok tatár láttára
Maradott meg nálam, mely méltó csudára;
-
Amelynek
titkában lehet ily értelem:
Minthogy az a gyűrő volt te adtad jelem,
Ha azt el nem vitte semmi veszedelem,
Megtartatol te is, eggyé lészesz velem.
-
Tysbét
s Ariadnát mikor rajta nézem,
Szomorúságokbúl te sorsodat képzem,
Távul lételünket, hidd el, én is érzem,
De el nem mehetek, míg pályám nem végzem.
-
Elhozza
idejét az Isten annak is,
Megnőnek sugári verdett szárnyamnak is,
Megoldik békója vasas lábomnak is,
Szemben leszek veled, ha most nem látlak is.
-
Mint
kit a tengeren forgat hosszú veszély,
Ohajtott partjához hozván végre a szél,
EIfelejt minden bút, s kedves öröme kél,
A múlt veszélyekről örvendezve beszél:
-
Úgy
én is számlálni fogom ezt kedvesen,
Akit most emelnem kelletik terhesen,
Akkor említése lész örvendetesen,
Ha most viselése esik keservesen.
-
Ilyen
virág terem a vitézi kertben,
Hol nem gyenge Chloris mulat kényes kedvben,
Hanem Márs s Bellona kertészkedik ebben,
S jár a virágszedés sok veszedelemben.
-
:
Aki felövedzi szíját fegyverének,
Két végét köti fel az a szerencsének,
Bizontalan zsoldja Márs fizetésének,
Miként a játékos kockavetésének.
-
Mint
a kedves rózsa sértő tövisekbűl,
Avagy a pálmaág rárakott terhekbűl:
Úgy a szép dücsőség nő szenvedésekbűl,
Terjed hírem s nevem nékem is ezekbűl.
-
De
ha nem lenne is innét más érdemem,
Csak azt a várt üdőt hozza fel Istenem,
Melyet személyeddel lehessen töltenem,
Ha te velem leszesz, megleszen mindenem.
-
Mértékeljed
azért keserűségedet,
Rendetlen bánattal ne epeszd szívedet,
Higgy, remélj, könyörögj, kérjed Istenedet,
Megtart engem néked, énnékem tégedet.”
-
Ez
vala a rendi írott levelének,
Melyet míg végezett, s adott követének,
A tatárok addig dévánban gyűlének,
Hogy ő is bémenjen, érette küldének.
-
Szép
szerszámos lovat hozának alája,
Minthogy a vas miatt nem ülhet reája,
Megoldatik szárát szorító kávája,
Nester-fejérvári kovácsok munkája.
-
Annak
terhét azért levévén lábárúl,
Felül, s alámegyen a vár piacárúl;
Toldul sok néző nép mindenik utcárúl,
Csudálva szemlélik, valamerre járul.
-
Ilyen
tekintetet ritkán láttak rabban,
A szabadult ráró sem néz vidámabban,
Laususnál a lovat üli módosabban,
Jóllehet inai töröttek a vasban.
-
A
déványos házhoz amikor érkezik,
Hogy közikben híják, az urak végezik,
Azért úgy kívánván, ő is béférkezik,
Azhol egy dologrúl s másrúl is kérdezik.
-
Áll
az déván előtt Porusnak módjára,
Aki Nagy Sándornak jutván fogságára,
Jóllehet sok bú s gond gyűlt nyavalyájára,
De nem gyött változás szíve nagyságára.
-
Bátran
szól Sándornak minden kérdésében:
Hogy rab, s koronája akadt más kezében,
A’ semmi leesést nem szerez szívében,
Egyenlő orcát tart mindkét szerencsében.
-
A
kemény Kemény is ily állapotjában,
Mint tengeri kőszál habok csapásában,
Avagy az erős tölgy szelek ostromában,
Nem hajol s változik szíve nagy voltában.
-
Amely
orcával volt chámmal a mezőben,
Amikor Erdéllyel kénálta elsőben,
Most is nemes szíve van azon erőben,
Ha borult is napja setétebb fölyhőben.
-
Melynek
a császár is értvén rabságárúl,
Egyeszersmind rendinek nagy állapotjárúl,
Egy kapucsi passát küldött a Portárúl
Követül a chámhoz ennek a dolgárúl.
-
Minthogy
az oly fő rab a császárt illeti,
Azért Kemény Jánost a chámtúl kéreti,
Amely végett ő is dévánját gyűjteti,
Mit míveljen ebben, tanácsra véteti.
-
Arról
van a tracta ez gyülekezetben,
Ahová Keményt is hítták seregekben,
Kezdnek véle bánni végre keményebben,
Sarcot vetnek reá, s határt szabnak ebben.
-
Százezer
tallérra azért erőltetik,
Nincs egyebet tenni, meg is ígírtetik,
Azután a várban helyére vitetik,
Kapucsi passa is visszaeresztetik.
-
De
üresen mégyen, mert Keményt nem adják,
Hanem amint eddig, chám számára hagyják,
Sarcát elkészítvén, s azt letévén, mondják:
Rabság kötelébűl azután megoldják.
|