Első
könyv |
|
-
Kényes
mulatságit nézd a szerelemnek,
Amaz szívek vívó tegzes kis istennek,
Lángoltatja szívét Annáért Keménnek,
Anna szíve pedig idegene ennek.
-
Így
Censabriával Keményt kedvelteti,
A Keménnyel viszont ezt nem szeretteti,
Aki, kinek nem kell, azzal sürgetteti,
Akinek kellene, azt elfelejteti.
-
Mi
gyönyörűséges, hogy így bánsz raboddal?
Fordítsd meg íjadat, másként lőj, nyiladdal;
Mit gerjeszted szívét Keménynek Hadaddal,
Ha nem töltöd kedvét ott való vadaddal ?
-
Nincsen
még ideje szelídülésének,
Hadd múljon csak habja háborult kedvének.
Ily kedvetlensége nem lész személyének,
Megszelédűl, s tészen jó választ Keménynek.
-
Az
hirtelen dolgok nem igen állandók,
Amely hamar lésznek, oly hamar romlandók,
Kik illő idővel érésre jutandók,
Azok tartnak s azok végig maradandók.
-
[A
Gosztonyi- és a Nyitrai-kódexben:
Nem azért viseli ily kedvetlenségét,
Hogy azzal Keménnek fojtsa reménségét,
De hogy tartsa annál állandóbb hűségét,
Mennél nehezebben győzi erősségét.
-
Hogy
mennél több munka kell meggyőzésére,
Annál erősb légyen annak hűségére,
Azki keménségét meggyőzvén végtére
Kötelezi szívét tulajdon kedvére.]
-
Amely
fa a tavasz első nyílására
S az új verőfénynek múló sugárára
Bimbózik, s virágot vész mindjárt magára,
Elfagy, s az gazdának nincs semmi hasznára.
-
A
szeretetnek is így idétlensége
Hamar romlik, s meghűl kezdett melegsége:
Ha üdős tanácson épül reménsége,
Jól kezdett dolgának úgy lészen jó vége.
-
Noha
sokszor messze esett már céljátúl,
Nem szűnik Décsei mégis pályájátúl,
Szorgalmatoskodik, gyön s megy az Annátúl,
Az sem oly idegen, mint eddig, urátúl,
-
Idővel
keservét kezdi enyhíteni,
Azzal holt urát is lassan felejteni,
Ahelett szívében Keményt említeni,
S róla gondolkodván órákot tölteni.
-
Minden
állapotját hányja elméjében,
Láttatik hajolni immár is szívében;
Mint szomorún ülni a gyásznak ködében,
Tetszik inkább élni új társa kedvében.
-
Csendes
volt elméje, már nyugodni kezdvén,
De habzást vén megént, új kérők érkezvén,
Annának tetszeni ki-ki igyekezvén,
Hogy ha a szerencse szolgálna kedvezvén.
-
Volt
jó indulatja már Kemény dolgának,
De megakad itten elméje Annának,
Újabb tanácsokat kezd adni magának,
Ezek közül melyet válasszon társának.
-
Ezt
talám kedvessé teszi ifjúsága,
Amazt szeretteti pénze s gazdagsága,
Ennek termete kell, annak okossága,
Némelynek nemzete, némelynek jószága.
-
Ugyanis
csak egyben ritkán találtatik,
Különb-különb testben amely jó adatik;
Ha ki egy dologban kellőnek mondatik,
Az gyakorta másban földig aláztatik.
-
.Ő
ugyan tovább is örömest így lenne,
Elébbi szavaként férhez nem is menne,
Ily sok jó szerencsét férre de ki tenne,
Hogy azokbúl egyet választva ne venne!
-
Szüli
a szerencsét az alkalmatosság,
Melynek a tarkóján van sima kopaszság;
Ha az üstökében nem kap a gyorsaság,
Nem fogja meg hátul azt semmi okosság.
-
De
ily nagy személyek úri seregében.
Hol ez Páris, amaz Julus személyében,
Aeneas némelyik, méltó érdemében
Mindenik, hogy vegye Didó is kedvében.
-
Kit
válasszon köztök, kétséges az elme:
Ennek, amannak is ingerli szerelme,
Van itt a bús szűnek nemcsak kis gyötrelme,
Melyiknek lehessen méltó győzödelme.
-
Mint
mezőt ruházó kedves kikeletben,
Mikor a virágok nyílnak a kertekben,
S a Driades szüzek sétálnak ezekben,
Hogy szagló bokrétát szedjenek kezekben,
-
A
kinyílt virágok renddel sereglenek,
Harmatok gyöngyével kedvesen fénlenek.
Mosolygó színekkel ugyan ingerlenek,
S majd mint annyi szemek magokhoz intenek.
-
Vénus
vérébűl nőtt rózsa gyengesége,
Magadat kedvellő narcissus szépsége,
Phoebus miatt veszett hyacint ékessége,
Adonis vérén költ tulpán kedvessége.
-
Mindezeknek
kedves színnel virágzása,
Majd mint annyi kedves ajak mosolygása,
S azáltal magához késztető hívása,
Mint vasat szerető mágnesnek vonása.
-
Fejír
és piros színt egyvelített egyben,
Szerelmet s szemérmet rekesztett amelyben,
Ezt vette magára, s ül a rózsa ebben,
Fitogatja magát, lehet mennél szebben.
-
Magát
az hyacint kék színnel mutatja,
Nem várt változásán láttatik bánatja,
A szüzek kedveért de ezt elmúlatja,
Akiknél kedvessé teszi jó illatja.
-
Fejír
a nárcissus, ki veszett magáért,
Kedves szokott lenni ez is virágáért,
Tavaszi zsengék közt nyíló újságáért,
Echó is szenvedett ennek szép voltáért.
-
A
teljes violák állanak szép rendben,
Ki skárlát, ki bársony, ki karmazsin színben,
Nem utolsó fények ezek is a kertben,
Színekért, szagokért vannak méltán kedvben.
-
Ezekkel
amaz sok színű tulipányok,
Mint a napkeletrűl feljött szivárványok,
Hízelkednek, s sok más kerti ragyagványok :
Válasszatok köztök, Driades leányok!
-
Többnek
innét egynél nem szabad elmenni,
A többit az egyért mind félre kell tenni,
Tetszik ez, tetszik az, melyet kell elvenni,
Nehéz azon hamar nyugodt szívvel lenni.
-
Nehéz
egy kedveért elhadni sokakat,
Rózsa, avagy másért a több virágokat,
Kelletik mindnyájan azok is magokat,
S kevánnák örömest közleni javakat.
-
Annánál
a kérők hasonlatosképpen,
Miként a virágok, kedveskednek szépen:
Szíveket is adnak ez Flórának éppen,
Kedvét találhatnák csak valamiképpen.
-
Némely,
mint nárcissus, kedves idejével,
Ékes, mint tulipán, némely termetével,
Amaz, mint viola, szeléd erkölcsével,
Ez, mint bimbós rózsa, gazdag értékével.
-
Van
itt jó üdőkor, van gyenge ifjúság,
Van erő, van érték, van ész, van okosság,
Van nemzet, van hír s név, van tiszt, van uraság,
Van minden, valamit keván az házasság.
-
Vagyon
ennyi közül mibűl választani,
Nem is kell továbbra azt már halasztani
Ezeknek egyikét le kell szakasztani,
S azzal az hunt napot délre virrasztani.
-
Ugyanis
legnagyobb terhe a gondjának,
Hogy szorgos létébűl kérői számának
Nem tudja, melyikét válassza magának,
Hideg nyoszolyáját hevítő társának.
-
Egy
vagy kettő között könnyű a választás,
De a szaporult szám merő főaggasztás.
Nem lehet hirtelen, kell ahhoz halasztás,
Míg helyes tanáccsal lészen végszakasztás.
-
De
elég volt eddig; mondd ki voxodat már,
A több követekkel Décsei is itt jár,
Ennyi várására utolsó választ vár,
Ha üres kosárral bocsátnád, lenne kár.
-
Noha
elrendelte már azt elméjében,
Hogy tovább nem borong özvegység ködében,
De ez ideig is kétséges szívében,
Keményt-é, avagy mást fogadjon kedvében.
-
Végre
mikor ezek mivoltát vizsgálja,
Egynek is, másnak is szép böcsit találja,
Kedvellené ezt is, amazt sem utálja,
mindazáltal Keményt elsőnek számlálja.
-
Mellyel
elméjének kezd lenni nyugalma,
Mint gondos Párisnak, szűnik aggodalma:
El vagyon ítílve már az aranyalma,
Kemény érdemének mely lészen jutalma.
-
Megvan
a választás, már csak alkudni kell,
Magához Décseit azért hívatja fel,
Végeznek arrúl is, semmi nem múlik el,
Kél mind a két részrűl köztök foglaló jel.
-
Vígságos
óra ez Kemény bús szívének,
Mint az híves hajnal az új nap fényének,
Ez elöljárója kévánt örömének,
S kedves bételése hosszú reményének.
-
Amaz
tüskés csipke, azkit emlegetett,
Szép virágzásával noha nem sietett,
Remélt zöldellése de már elkezdetett,
Virágzásának is nem sok időt vetett.
-
A
gondos várásnak jutalmát megadja,
Kedves virágjábúl részetlen nem hagyja,
Sőt hogy éppen övé lészen, azt fogadja,
Noha mások előtt ideig tagadja.
-
Décsei
ezeket mikor így folytatja,
A Censabria is dolgát nem múlatja,
Készen várja Keményt, reményét biztatja,
Mikor fog eljönni, szaporán tudatja.
-
Örül,
s kedves dalát mondja jó reménnyel,
Biztatja világát ezután jobb fénnyel,
Rendeli magában: fog élni mely kénnyel,
Ha, amint reméli, öszvekél Keménnyel.
-
.Felvészi
mivoltát gyakran személyének,
Tészi eleiben elméje szemének,
Nézi minden dolgát minéműségének,
Újabb-újabb lángot ád ezzel szívének.
-
.Úgy
szemléli mostan, mintha voIna hadban,
Dicsíri személyét a feltett sisakban,
S mondja: Achillesnek sem illett ez jobban,
Mikor forgolódott a görög táborban.
-
Most
mintha sétálna, tetszik sétálása,
Minden lépéséhez van új-új vágyása,
S mondja : Apollónak ilyen a járása,
Mikor a muzsákkal vagyon mulatása.
-
Ha
mikor nyugodni gondolja ágyában:
Titonus személyét ítélli magában.
Nyughatatlankodik szíve forrójában,
Míg kedve nem telik reméllett dolgában.
-
Érkezik
Décsei azonban urához;
Szomorú színt vészen titkolt újságához,
Ohajt, s mond: “Ne fárassz már többször Annához,
Akinek a szíve fajzott kősziklához.
-
Orpheust
bocsássad oda követségben,
Ki tigriseket is hozott szelídségben,
Ez ha engesztelhet ott a keménységben,
Másképpen nem mégyen dolgod nála végben.”
-
Ennek
szele Keményt kezdi halvánítni,
Eddig vett reményét kétségre szorítni,
De siet Décsei szavát megfordítni,
Ura hervadt kedvét jó hírrel újítni.
-
Miként
a verőfény változó napokkal,
Borong néha-néha darab homályokkal,
De jól el sem hunyik némelykor azokkal,
Hogy máris felderűl újabb világokkal:
-
Néki
is, amint jött, bánatja úgy múla,
Megértvén válaszát, kedve megújula,
A küldött jelekhez nagy kedvesen nyúla,
Szíve új örömén színe is pirula.
-
Ilyen
állapottal Aeneás lehetett,
Szép Laviniával mikor kötést vetett,
Melyet ő is noha ohajtva szeretett,
De sokat fáradott, míg kedve telhetett.
-
Elfelejtett
mindent végső válaszával,
Nem gondol azelőtt viselt munkájával,
Haragos Turnusnak gyakor csatájával,
Sebes testébűl folyt vére patakával,
-
Sőt
nagy örömével említi ezeket,
Kedvessen számlálja az hányott leseket
S azokban készített titkos veszélyeket,
Teste rózsájának mondja a sebeket.
-
Mint
az Elisához, ehhez könnyen nem fért,
Böcsösb volt az ára, minthogy többet is ért,
Szerette Turnus is, s ontott érette vért,
Anélkül kezére Aeneásnak sem tért.
-
Elmúl
a munkának minden nehézsége,
A kezdett dolognak ha vagyon jó vége;
Amint Aeneásnak bétölt reménsége,
Úgy a Keménnek is nincsen már kétsége.
-
Amit
szíve kévánt, azzal kedve tele,
Fáradozásábúl böcsös haszon kele:
Mindaddig keresé, hogy szép gyöngyöt lele,
Nem leszen az másé, vagyon arrúl jele.
|