Első
könyv |
|
-
Jut
azonban Kemény levele Annához,
Melyet vévén, elébb emel ajakához,
Azután kezd annak felszakasztásához,
Sok szíves óhajtást ád olvasásához.
-
Olvasása
után teszi kebelében,
Veszi megint onnét, s forgatja kezében,
Olvassa újonnan, s olyan személyében,
Mint a változó nap borongó fényében.
-
Ad
különb-különb színt sokféle érzése,
Hajnallik orcája, ha van örülése,
Esti homályt mutat szíve kesergése,
S ezeknek gyakorta van egyveledése.
-
Örülést,
bánkódást kever színe egyben,
Mosolygást, könyvezést látnál itt egy szemben,
Víg is, s kedvetlen is, derül s borul ködben,
Gyön s megy a fák között, mert vala a kertben.
-
Tökéletessége
igaz hűségének
Rabságát fájlalva érzi kedvesének,
Hogy reményét írja menekedésének,
Ad azzal újulást s örülést szívének.
-
Bánatot
amazon, ezen kedvet vészen,
Az viaszt, ez rózsát orcájára tészen,
Minden értékével van sarcához készen,
S tőle ilyen választ a rab Kemény vészen:
-
“Mint
hervadt tulipán gyöngyét harmatoknak,
A szomjúhozott föld árját záporoknak,
Vizét epedt szarvas híves forrásoknak,
Éh rárók idejét szokott praedájoknak:
-
Úgy
vártam, s annál is nagyobb buzgósággal
Írásodat, s vettem alázatossággal.
Értem rabságodnak dolgát valósággal,
Melyen vagyon szívem nagy szomorúsággal.
-
Kétszer
esett földre leveled kezembűl,
Amikor olvastam, kin gondom öregbűl;
Fohászkodom, s gördül könyvem is szemembűl,
Hogy elesem tűled, jövendölvén ebbűl.
-
Volt
már kebelemben, onnét is kihulla,
Fúj vala sebes szél, azután indula,
Az egek között jár, kin elmém búsula,
De mint játszó madár, megint megfordula.
-
Utána
futosván kétszer megkerüle,
Harmad fordulásban ölemben röpüle,
Honnét eloszlott volt, megint odagyűle,
Melynek állapotján a szívem elhűle.
-
De
akármint értsem, ez ugyan csak hívság,
Bizonyosb, mint ezer remény, egy valóság,
Nő reménnyel, nem fogy a nyughatatlanság,
Ha csalatik, annál több a nyomorúság.
-
Mindazáltal
könnyebb, ha ember remélhet,
A keseredett szű mással nem is élhet,
Addig teng nyavalyás, míg várt jókat vélhet,
Ha a remény elfogy, a kedv sem épülhet.
-
Az
éltet engem is, tűled elmaradván,
A tatár tőrében véletlen akadván;
De csak Isten tudja, ha hazaszakadván
Élhetek-é többször teveled vigadván.
-
lÉrtvén
rabságodnak azonban miségét,
Úgy érzem sorsodat, mint magam ínségét.
Írod : mértékeljem szívem epedtségét;
Meglészen, ha látom rabságodnak végét.
-
Biztatsz,
hogy félelmim már távul járjanak,
szoljon az homály, fények virradjanak;
Rab vagy: ne rettegjek, hogy már elfogjanak.
Elmentél: nem mégy el, sőt haza várjanak.
-
Nem
féltlek rabságtól, hanem rabságodban;
Elmentél, úgy vagyon: de enyves utadban
Odaragadt lábod, nincs szabadságodban,
Hogy megjőj; mi haszna, ha várlak azonban?
-
lEngemet
reméltetsz: magad vagy kétségben,
Nékem hajnalt hirdetsz: ülsz magad éjfélben,
Írod, egészséged tűrhető épségben,
De mint lehessen az a rabi ínségben?
-
A
fejedelemség akárkié legyen,
Nem irigylem dolgát, akire az megyen,
Téged a fogságbúl csak Isten kivegyen,
Sok várásom után énelőmben tegyen:
-
Mind
elfelejthetni szenvedett károdat;
Pedig hogy az Isten megtartott magadat,
Csak felhozza megént szabad világodat,
Többet ád, s megtölti ürült tárházadat.
-
A
gyűrő értelme ha valóság lenne,
Hogy szakadt örömünk még együve menne,
Régi reményünkben kévánt véget tenne,
Méltó, hogy örökös tiszteletet venne.
-
Ariadna
s Thisbe keserves orcája,
Melyet visel azon gyűrő karikája,
Méltán lehet árva Annádnak példája,
Kinek nálad nélkül nincsen víg órája.
-
Szép
példákat számlálsz, biztatsz amelyekkel,
Gyenge rózsát nemző hegyes tövisekkel,
Pálmafaágokat nevelő terhekkel,
Adja Isten, teljen reményünk ezekkel.
-
Nincsen
semmi szünet az imádkozásban,
S egeket ostromló szíves ohajtásban,
Vagy az egyébféle szorgalmaskodásban,
Mely eszköz lehetne a szabadulásban.
-
Amely
vadnak sebét dictamnus gyógyítja,
Maga orvoslását az elébb tágítja,
Hogysem gondját elmém rólad elfordítja,
Fejedet az Isten míg nem szabadítja.
-
Úgy
elveszett kölykét tigris sem sürgeti,
Mint annak eszközit én gondom kergeti,
Éjjel sem nyughatik, csak azt emlegeti,
Annak útja gyepét szegi s feszegeti.
-
Legyen
mindenemnek harácsló vására,
Ócsó böcsre keljen a szép Meggyes vára,
Csak kiváltásodnak készülhessen ára,
Hidd el, nem szomorít mindezeknek kára.
-
Készb
vagyok éretted mindenemet adnom,
Egy köz condorában rongyosan maradnom,
Mint tégedet nehéz fogságodban hadnom,
S azzal örökképpen tűled elszakadnom.
-
Vagyok
én is addig, amíg te, fogságban,
Hogy ne serénkedném a szabadulásban?
Együtt sínlem veled a tömlöcös házban,
Ha nem egyébképpen, szűbéli rabságban.
-
Ha
lábamon nincsen, vagyon vas szívemen,
Erős békó csörög láncolt örömemen,
Amennyi ínséget tudok Keményemen,
Annyi bút s nyavalyát higgy lenni fejemen.
-
Az
egy kulccsal nyílik: vasad lakatjával,
Egy ajtón szabadul: fejed fogságával,
Egy időben múlik: szíved bánatjával,
Annak egy hajnalban virrad is napjával.
-
Feljövő
sugárit melynek, ha nézhetem,
A napot köszöntő pacsirtát követem,
Üdvözleni kedves személyed sietem,
Mindezekrűl hitem csak az Úrban vetem.
-
Bővebben
üzentem szóval Boros Páltúl,
Ez levelem-vivő hiteles szolgámtúl,
Kívánom ezekkel a szent Jehovátúl,
Fogjuk egymás kezét kevés napokon túl.”
-
Így
írván levelét, adja szolgájának,
Jutalmát ígíri fáradozásának,
Ha jól végzi rendit rábízott dolgának,
Megadván írását Keménynek magának,
-
Kinek
már a rabság hosszú s nagy igája
S azalatt szenvedett ezer nyavalyája
Elrongyolta testét, s változott orcája,
Piros szépségének fordult rút sárgája.
-
Megeresztett
haja borította vállát,
Régen nem irtotta borotva szakállát,
Rendetlen csemeték nőtték körül állát,
Ezüst szín festette ezek arany szálát.
-
Bágyadtak
karjai, szárai töröttek,
Mert a nehéz vastúl igen elverődtek,
Elfogyott ereje, garasi elkölttek,
Bomlott egészsége, ruhái is nyőttek.
-
A
nagy szívet s elmét benne nem bírhatta
A rabságnak terhe, azt nem is bántotta,
Minden egyéb dolgát rútúl változtatta,
Szokatlan gondokra s kínokra juttatta,
-
Melyen
keseredvén bánatos szívében,
Régi állapotja fordulván eszében,
A világ hívsága változó kedvében,
Arrúl ilyen panaszt indít elméjében:
-
“Változik
az idő, minket is változtat,
A kedves napoktúl véletlen megfosztat,
Kedvetlen órákra s bús gondokra osztat,
Végtére azokhoz halált is ragasztat.
-
Amint
az nap fénlik, felderülvén reggel,
Kél azonban szélvész háborodott éggel,
Követvén rút zápor mezőt rontó jéggel,
Reggeli jó kedve lesz szomorú véggel.
-
A
tavaszi ég is újit víg szelekkel,
Ékesül a mező a sok szép füvekkel,
Rút megavulást ér viszontag ezekkel,
Mihelt az ősz süti fonnyasztó derekkel.
-
Az
emberi élet hasonlatosképpen
Az üdők folytával változik sokképpen,
Mint a kinyílt rózsa, ideig tart szépen,
Megavul azután, s kóróvá lész éppen.
-
A
napot folytató kedves mulatságok,
Szűörvendeztető, vidám nyájasságok,
Víg napokat űző, meghitt barátságok
Elmúlnak, s követik mord szomorúságok.
-
A
gőgös öltözet szennyes gyászra fordul,
A mosolygó szembűl keserves könyv csordul,
A vidám tekéntet szomorodik s mordul,
Az örvendetes szó siralommal jajdul.
-
A
gyors lovaglásnak restül serénysége,
Bágyad az harcoló karnak erőssége,
A sugár termetnek lankad delisége,
Sok édes örömnek lész keserű vége.
-
Amaz
cédrusforma derekak görbülnek,
A sima kezeken rút görcsök épülnek,
A vérfolyós erek dagadnak s kékülnek,
A szép ábrázatok hervadt ráncban gyűlnek.
-
A
kedves orcárúl örömmel szedett csók
S azzal egyveledett szerelemnemző szók,
Más egymással közlött sok örvendetes jók
Kevés öröm után bánatra hanyatlók.
-
Úgy
a kérkedékeny, nyalka negédesség,
Újabb-újabb kedvet vadászó kényesség,
Magahitt dagállya fuvalkodt kevélység
Aláztatik, meghűl a bízott reménység.
-
Egyenlő
mivolta nem marad semminek,
Üdő folyásával változnak mindenek,
Boldog állapotban akik most fénlenek,
Kedvek múlván ezer kénokban sínlenek.
-
l.
Amely óra adja világra létünket,
A' kezdi rongyolni mindjárt életünket,
Úgy láttatik ugyan, hogy nevel bennünket,
De az mind közelébb mozdítja végünket.
-
Amely
üdő elfogy egyszer, a' meg nem tér,
Halálunkhoz pedig az mind közelebb vér,
Attúl szabadulást, hidd el, senki nem nyér,
Vagy eléb, vagy utóbb, oda minden elér.
-
Múlnak
az esztendők, múlnak a dolgok is,
Kik most sírban vannak, éltenek azok is,
Így elmúlunk mi is, elmúlnak mások is,
Amint a szegények, úgy a gazdagok is.
-
Az
én napjaim is, ím, mint változának,
Uraság, egészség, szabadság múlának,
Szegénység, betegség és rabság jutának,
A halál révéhez közel szorítának.
-
Villog
is már Cháron talám kormányjával,
Parthoz jövén, hogy ott várjon hajójával,
Csakhogy a Lachesis késik ollójával,
Félholt máskint éltem sok nyavalyájával.
-
Nem
reméltem volna a boldog üdőben,
Hogy borulna fényem ilyen rút felyhőben.
Nem tudja, mire jut, senki, jövendőben;
Ki vélte, merüljek én is ez förtőben,
-
Nehéz
kifejtőznöm melynek hínárábúl,
Ezer semlyékekkel teljes posványábúl.
Jaj! mely Ariádna igazgatásábúl
Szabadulok ennek labirintusábúl?”
|