1. Mikor ezek után harmadnap virrada,
   Jóllehet rút szélvész, nagy zápor támada,
   De miólta Kemény rabságban akada,
   Még ily kedves napot egy üdő sem ada.

2. Követe érkezett, mondják, az Annának,
   Régen várt válaszát hozta írásának,
   Akarja azt adni Keménynek magának,
   Ha módját ejtheti szemben jutásának.

3. Hervadt reményének ez kévánt harmatja,
   Melynek csak híre is nagy kedvét adhatja,
   Hátha szemben lészen, s levelét láthatja,
   Annál kedvesb jókkal ő magát biztatja.

4. Nem is késik véle, mihelyt megértette,
   Hogy érkezett, mindjárt futtatott érette,
   Ne mulatna, hanem bémenne, kérette,
   Azonban ha győne, gyakorta kérdette.

5. A szíves várásban soha nincs hamarság,
   Kevés üdőcske is sok napi mulatság,
   Alig vala abban fél óra haladtság,
   Keménynek csak az is lén nyughatatlanság.

6. A követ, Boros Pál feljut azonközben,
   Megadja levelét véle lévén szemben,
   Melyen Kemény szíve noha van örömben,
   Mindazáltal többször telik szeme könyvben.

7. Örül, hogy levelét vette kedvesének,
   Állhatatosságát érti hűségének,
   Ezer vigasztalást ád azzal szívének,
   Kedves megújulást fáradt reményének.

8. Viszont búsul azért s keseredik szíve,
   Mert tudja, hogy Anna mennél igazb híve,
   Szívét annyival több kénnak rágja nyive,
   S oly érette, mint az csépeltetett kíve.

9. Mindazáltal súlyosb terheit gondjának
   Elűzi, s reményét neveli dolgának;
   Vévén biztatását s levelét Annának,
   Bízik: felgyön napja szabadulásának.

10. Amely erdőt látott minapi álmában,
    Annája sem marad annak árnyékában,
    Maga sem fog lenni posványja sárában,
    Hanem jut fényének kévánt világában.

11. Sokszor elölvészi, s olvassa írását,
    Hallgatja Pálnak is szóbéli mondását,
    Az igaz Annára mondja sok áldását,
    Írja levelének azonközben mását,

12. Amelyben köszöni tekélletességét,
    Mely nemcsak a nyárnak veszi kiességét,
    Fecskeként kerülvén a tél keménységét,
    De mind a két üdőn megtartva hűségét,

13. Mely nemcsak derültén a víg szerencsének,
    Hanem ködében is háborult kedvének,
    Úgy balnak tenyerén, mint a jobb kezének,
    Állhatatosságát mutatja szívének.

14. [A Gosztonyi- és a Nyitrai kódexben betoldva:
    Nemcsak amaz boldog üdőnek folytában,
    Sugáros szárnyai szabados jártában,
    De tépett tollának zárt állapotjában,
    Mostan is megmaradt igaz s hű voltában.]

15. Ő penig egyebet a fejér vénségnél,
    Orcát halványító sárga betegségnél,
    Barátság-nem-tudó, komor szegénységnél
    Nem hozhat, s több ehhez hasonló ínségnél.

16. De ez az hű Annát nem idegeníti,
    Szorgalmatosságát sőt inkább segíti,
    Mert a fogság mennél tovább keseríti,
    Tudja, annál jobban rontja, s nem építi.

17. Felvinczi ZZsigmonddal azért egyetértvén,
    Szabadulásához szorgosan tekéntvén
    Szíveskednek, egy az másikat segítvén,
    Az kedves mátkáját, ez jó urát féltvén.

18. Volt ez belső s meghitt szolgája Keménynek,
    A Lengyelországban hogy veszni menének,
    Honn hatta, s rábízta gondját mindenének,
    Hivatalosan is megfelelt tisztének.

19. lNevezetes ember, dicsíretes sokban,
    Mind ura hűségén, mind egyéb dolgokban,
    Serénykedik most is, lehet mennél jobban,
    Hogy szabadulhatna jó ura gyorsabban.

20. Simon és Ferenc is, Kemény két árvája
    Lót s fut, kinek-kinek nagy abban munkája,
    Mint orvosoltassék atyjok nyavalyája,
    Kit keservesen nyom a rabság igája.

21. Elméjeket errűl soha el nem vetik,
    Búskodó Annával csak azt emlegetik,
    Nagy summa sarcának szerit mint tehetik,
    Annak útját, módját s eszközit kergetik.

22. Sok munkájok után vannak oly hiszemben,
    Hogy lesznek Keménnyel nemsokára szemben,
    Biztattatik ezzel ő maga is Krímben,
    Melyen vajúdt kedve kezd lenni jobb színben.

23. Oly korban jut azért végre állapotja,
    Hogy szabadulását óránként várhatja,
    Aminthogy a tatár meg is indíttatja,
    S Magyarország felé Krímbűl kihozatja.

24. Azonban amikor már útban valának,
    S egynéhány mérföldre kifelé jutának.
    Míg a chám megtérne, megállapodának,
    Aki maga s hada Erdélyben dúlának.

25. Az révnél láttatott immár Kemény lenni,
    Vélte, az evezőt majd lehet letenni.
    Több ilyen habokon nem kell általmenni;
    De történék megént újabb gátlást venni.

26. Mert aminthogy Kemény teljes kegyességgel
    Rabságában is volt soknak segítséggel,
    Gyámolítá őket minden tehetséggel,
    Kik közösek véle a rabi ínséggel,

27. Sok ezer forintig volt kezes ezekért,
    Barcsai Andrásért és Kovács Gergelyért,
    Hasonlatosképpen a Török Istvánért,
    Kik néki gonosszal fizettek a jóért.

28. Mert ezek nem nézvén sem adott hiteket,
    Sem szoros csomójú, erős leveleket,
    Amellyel Keménynek kötötték fejeket,
    Egykor csak üresen találják helyeket.

29. Elszöknek mindhárman, hiteket ott hagyják.
    Az őrző tatárok mihelyt azt megtudják,
    A Keményt mint kezest értek megragadják,
    Vasban verik, s újabb ínsígekre adják.

30. Rútul vész sok várás által gyűlt reménye,
    Fojtván ezt nem is várt veszély kelevénye,
    Csekélyen volt immár, ott léve örvénye,
    Amelyben merüle felhajnallott fénye.

31. Most fordula vissza amaz rút posványban,
    Amelyben hullott volt minapi álmában
    Anna keszkenője, mely vala markában,
    Kicsúsza kezéből, marada a sárban.

32. A jóért ily gonoszt nem tudhatott várni,
    Hogy társai miatt így történjen járni,
    Szabadult lábára újabb vasat zárni,
    Melybűl gyűle gondja megint nagy vízárnyi.

33. Ember ravaszságát ki látja szívében,
    Mely lakik amelynek legbelső részében?
    Mesterebb titkának elfedezésében,
    Mint Circe a testek eltüntetésében.

34. .Tudják azt a szemek rendesen titkolni,
    Okosan tanulta azt nyelv palástolni,
    Érti azt az homlok s orca is másolni,
    Mint a szű diktálja, nem úgy tolmácsolni.

35. Nem láttatik senki rossznak külsőképpen,
    Mértékli beszédét, s rendeli oly szépen,
    Színlett szereteti méznek tetszik éppen,
    Noha veszély forog a kirakott lépen.

36. Szája, szeme, nyelve engedelem s hűség,
    Jól rendelt személye böcsület s tisztesség,
    Maga kelletése szolgálat s nagy készség,
    Minden külső dolga jót nyújtó reménség.

37. Béfedett szívének de levonván kérgét,
    Találni azalatt sok gonosznak férgét,
    Irigység-, gyűlölség- s bosszúságnak mérgét,
    Álvermek-ásások s praktikák bővségét.

38. Ezeknek is szája ígért hálaadást,
    Hogy meg nem tréfálja, tett arrúl fogadást,
    Praktikált azonban szívek elszakadást,
    A jót tett Keménynek újabb rabságadást.

39. .Mint amely sólyomnak lábszíját lefejtik,
    Hogy tulajdon kényén járjon, eleresztik,
    Örül, de örömét megint búk követik,
    Ha ismét megfogván, a kosárban vetik.

40. Keménynek is vasát aszerint levévén,
    Annak nagy terhétűl szabadossá lévén,
    Vidult vala szíve, de meg visszatévén
    Keseredik, újabb rabi cipót évén.

41. .Már annál hosszabbnak láttatik ínsége,
    Mennél közelébb volt annak kévánt vége,
    Másszor tette rabbá hibált reménsége,
    Csalván társainak nem várt hitlensége.

42. Szánja magát ebben, de az Annát jobban,
    Tudván, szíve mely nagy félelemmel dobban,
    Megértvén, hogy vasát felverték újobban,
    S mint annakelőtte, tartják szorosabban;

43. Mely mint Hero, aki partján a tengernek
    Ohajtással várta jöttét Leandernek,
    Sok fogadást mívelt Neptunus istennek,
    Hogy habok ne tiltsák szokott útját ennek;

44. Heted napon szokott vele hozzá jőni,
    Ha elkésett, kezdett gondja mindjárt nőni,
    Keserves kénokban lángos szíve főni,
    Egy múlt órácska is volt számos üdőnyi;

45. Úgy várván a Keményt elvélt idejére,
    Hogy azzal elkésett, nem jött várt helyére,
    Új genetség fakadt megújult sebére,
    Mely az elébbinél mérgesebb, szívére.

46. Nemcsak heted napja, hanem sok heti múl,
    Míg véle létének kévánt világa gyúl,
    Személyét köszöntvén, kedves kezéhez nyúl,
    Azonban bánatja bokrosodik s újul.

47. De azzal sem restül szokott serénsége,
    Szorgalmassá teszi tovább is hűsége,
    Nem is tágul addig munkája s ínsége,
    Kemény rabságának míg nem lészen vége.

Ugrás az elejére