Első
könyv |
|
-
Megindult
vala már a chám táborával,
Meghízott a szíve kövér praedájával,
Vígan zeng serege hadi nótájával,
Viszi Keményt s a több rabokat magával,
-
Akinek
jóllehet kedves szabadsága
Kedvetlen fogságra, búra vigassága,
Rabi állapotra kényes urasága,
Szomorú üdőre költ víg nyájassága:
-
Mindazáltal
amaz nagy Ottó módjára,
Akit a szerencse vévén bal szárnyára,
Császári székébűl letőn utoljára,
Nem csügged elméje ezek ostromára.
-
Sőt
a benne lakó nagy szű erejével
Oly, mint a vidám sas, most is nézésével.
Harsog a nyelve is nyers beszéllésével,
Biztatván társait sok szép intésével.
-
Maga
a tatár chám van ezen csudával,
Mikor a rab Keményt látja ily orcával,
Akit egykor szemben juttatván magával,
Beszél véle, s tartja sokáig szavával.
-
Vigyázván
akkor is méltó személyére,
Nagy szívet mutató bátor beszédére,
Kedves rendben szedett termetes testére,
Fejedelemséggel kénálja végtére.
-
Biztatja,
hogy mindjárt béviszi Erdélyben,
Haza sem megy addig, ezt végzi elsőben,
A Rákóczi Györgynek ülteti székében,
Az egész országot bocsátja kezében.
-
De
nem hiszen Kemény a syrén szavának,
Akinek éneki elébb is csalának,
Tudja azt is, hogy él ura országának,
Mely más fejedelmet nem kévén magának.
-
Azért
ajánlását a chámnak megveti,
Melyért ő is erősb fogságban téteti,
Egy tetves jancsárral együvé kötteti,
Gondos éjszakáit amellett tölteti.
-
Tündér
változását nézd a szerencsének,
Kedves lánca helyett Anna szerelmének
Mely unalmas békót Keményre vetének,
Hozzá láncolt dögét rút tatár testének.
-
Ezzel
együtt lenni kell vala Annának,
És gyenge vánkusin nyugtatni ágyának,
Mellette nyújtózni, nem e rút jancsárnak,
S érzeni fogait szőke bogarának.
-
Két
ölelő karját nyakán általvetni.
Azoknak láncával hozzája köttetni,
Gyenge csókjainak harmatján éltetni,
Nem ez undok testnek tetvével étetni.
-
Az
az úri személy, kit sok szű ohajtott,
A Censabria is magáénak tartott,
Bízott reményében, meddig nem csalatott,
Mely nem hozzá illő ágyastársra jutott!
-
Elébb,
hogysem a chám megindult hadával,
Az előjáró hír mégyen gyors szárnyával,
Bétölt mindeneket csácsogó szájával,
Hogy Kemény Jánost is hozza ő magával.
-
Öszvegyűjti
népét Nester-Fejírvárnak,
Aki győzödelmén örülvén a chámnak,
Lábszíját készítnek most fogott sólymának,
Hogy azzal üdvözlje győzelmét urának.
-
A
Szilágyi Mihály viselt ilyet régen,
Ki szerencséje is forgott sima jégen,
Diadalmaskodott sokszor ellenségen,
Nyomorgott végtére rabságos ínségen.
-
Gyűjtnek
azért öszve számos míveseket,
De nem karmazsinnal bánó mestereket,
Sem selyem- s szkófiombocsátó kezeket,
Hanem vasforgató erős bronteseket,
-
Melyek
mintha jöttek volna az Aetnábúl,
Vulcánus mívének szennyes barlangjábúl,
Most is füst gőzölög némelyik szájábúl,
Hatan állnak elő kovácsok számábúl.
-
Vaspor
szennye ülte hízott pofájokat,
Szenek pozdorjája füstölte nyakokat,
Sok szikra csipdeste feltűrött karokat,
Egy-egy pöröly telte béfogott markokat.
-
Ritkult
a szakállok csapdozó tüzekkel,
Éktelen homlokok pörzsöllett szemekkel,
Orcájok varasult gyakor égésekkel,
Merő félördögök kormos személyekkel.
-
De
mint óriások temérdek tagokkal,
Hegyeket bírnának emelni vállakkal,
Labdaként játszonak az üllő vasakkal,
Mindent végbevisznek erős munkájokkal.
-
Száz
font vasat adnak kezében ezeknek,
A Kemény számára melyet készíttetnek,
Lábára ily gyenge lábszíjat fűzetnek,
Elkészítésében azok is sietnek.
-
Azért
a nagy fúvók kezdenek szelelni,
Azoknak Eurusa tüzet is nevelni,
Magát vélnéd itten Vulcánust mívelni,
Cyclops társaival a pörölt emelni.
-
Felgerjedvén
a tűz, a szikrák ropognak,
Hevül a vas, arról a rozsdák pattognak,
Az erős kovácsok mellettek forognak,
Kezdett munkájokhoz serénységgel fognak.
-
A
fúvó gégéje körül szít ez tüzet,
Pemete bojtjával az hint reá vizet,
A verő pörölyhöz készít némely kezet,
Fogók szájátúl falt vasat némely vezet.
-
Hajnalszínt
mutat már a vas setétsége,
Megpirosította a tűz melegsége,
Minden mocska, szennye, rozsdája leége,
Engedelmeskedik lágyult keménysége.
-
Zúgnak
a pörölyök felemelt kezekben,
Üti ki-ki, lehet mennél erősebben,
A munka és a tűz hevíti testekben,
A repülő szikrák dongnak a műhelyben.
-
Hunt
a nap: setéte van az éjszakának,
Fényes tüze látszik akármely szikrának,
Mondanád a műhelyt lángozó Aetnának,
Azhol a nagy vason ezek kalapálnak.
-
Üstökös
csillagot minden ütés csinál,
Sok ugrosó szikra szökdécsel a kohnál,
Tüzes lidérceket éjjel ha ki tanál,
Itt minden fuvallás több szikrát ád annál.
-
Öt
részbűl áll a vas, melyet kalapálnak,
Hajtottak már egyet a jobbik szárának,
Sűrőn jár a pöröly, majd mást is csinálnak,
Készül abroncsa is karikák pántjának.
-
Mind
az öt darabot már öszvekötötték,
Suhog rajtok a víz, mellyel megöntötték,
Vége van a műnek, a pörölyt letötték,
Izzadt homlokokat s nyakakot törlötték.
-
Közelget
a chám is immár a várashoz,
A várasiak is kezdenek dolgokhoz,
Minthogy diadalma gazdag praedákat hoz,
Hogy illő üdvözlést adjanak azokhoz.
-
Megindulnak
azért rendelt seregekkel,
Oldalok szépítő aranyas tegzekkel,
Más országokbéli szép öltözetekkel,
Köszöntik a chámot víg üdvözlésekkel.
-
Az
üdvözlő sereg amint kétfelé vál,
Enceladus forma két tatár elöl áll,
Általöltvén amaz nagy vasat egy tölgyszál,
Azt viszik, amelynek súlyát érzi a váll.
-
Megszólal
itt Arszlán, azoknak agája,
Földig atlacban van, köves a szablyája,
Az íja aranyos és annak puzdrája,
Háta megett nyerít festett paripája.
-
Egész
vég patyolat fejét kerítette,
A derekát öve amint körülvette,
Az első csomóhoz mindkét kezét szedte,
Meghajlott derékkal szavát így kezdette:
-
“Az
hites musurmán nemzet nagy reménye,
Ki által setétül a chaurok fénye,
Fénlik, ragyog, terjed Alkorán törvénye,
Áldott lábaidnak minden ő ösvénye.
-
A
nagy Alla, aki visel mindeneket,
Amint mostan adott szép győzödelmeket,
Úgy több szerencse is kövesse ezeket,
Diadalmas híred érje az egeket.
-
Kardod
s karod által teljen a török hold,
Melyhez diadalmad mostan is nagy részt told,
Ez sok rab sarcával öregbedik a zsold,
Kiket fogságokbúl sok ezer summa old.
-
Amely
jó lovadon magadat forgattad,
Azoknak sok számát amikor fogyattad,
S elesett testeknek véreket ontattad,
A másvilágon is ugráljon alattad.
-
Ezen
szöktesd által hídját a Siratnak,
Ezen járd árnyékát a zöld faágaknak,
Az hauri leányok kik alatt mulatnak,
S nyugovó ágyokat néked is mutatnak.
-
Ezen
menj udvarhoz, amaz nagy Allához,
Mikor Mahumétet hívatja magához,
Ültetvén vendégül vetett asztalához,
Mahumétet ezen kísírjed házához.
-
A
kard, amely szolgált most diadalmadra,
Köttessék akkor is dücső oldaladra,
Az amennyi rabot adott rabszíjadra,
Álljon annyi gyermek s lyány szolgálatodra.
-
Nagy
győzödelmednek azonban örülvén,
Leborult orcával elődben kigyövén,
Most fogott foglyaid nem mind foglyok lévén,
Azok közt tőrödben sólyom is kerülvén:
-
Ím,
ezt a lábszíjat (a vasat mutatja)
Készítettük néki, erős, megtarthatja,
Ezt az egész sereg általam nyújtatja,
Víg idvözlésének jeléül adatja.”
-
Alig
vala vége követ beszédének,
Hogy a chám nevével Keményhez menének;
Ő volt az a sólyom, melyrűl beszéllének,
Kit hogy kifogjanak, sokan sietének.
-
Viszik
a lábszíjat (ez száz font vas vala),
Melyet brontes hamar Keményhez foglala,
Kit a chám, mint álnok madarász, úgy csala,
Mondja: mint ezt érte, mért inkább nem hala?
-
A
csörögős lábszíj csörög lábain már,
A szokatlan sólyom melyben nehezen jár,
Ily képtelen terhhel hogy vesztegetik, kár,
E nemes madarat máskint böcsülnék bár.
-
Sugárit
szárnyának még minap kiszedték,
A chámnak kányái mikor körülvették,
Csapdosó körmökkel seregit sértették,
S azokkal őtet is rútul melyesztették.
-
A’
sem vala elég nyomorúságára,
Hanem ily nagy csörgőt kötének lábára,
Melyet hogy nem bírhat, tolják taligára,
Úgy hurcolják Keményt sokak csudájára.
-
Kit
mind az hadakban jól viselt dolgokért,
Ellenségeken vett szép diadalmokért;
Mind békességbéli nagy szolgálatokért,
Melyeket hazája mellett tett sokakért;
-
Dücsőség
szekerén kellene viselni,
Zöld lauruságakkal homlokát tisztelni,
Áldozó napokat nevére szentelni,
Víg üdvözlésekkel az égig emelni;
-
Az
alá borultán elébbi fényének,
Hamar kerekei sima tengélyének,
Proteust követő tündér szerencsének,
Szalmakévékkel tölt taligát tevének.
-
Üdvözlő
szók helyett csúf szókkal illetés
Érdekli füleit s bosszontó nevetés;
Ilyen a világi kedv s örvendeztetés:
Követi azt gyakran nem várt számkivetés.
-
Nincsen
oly finnyás kény s oly kényes finnyásság,
Akit ne sarkaljon sok tövises gondság,
Szomszédos egymással szolgálat s uraság,
A szűr a skarláttal, szabadsággal rabság.
-
Inában
van kinek-kinek változása,
Egy percentés közi lehet fordulása,
Nagy állapotjárúl csekélyre szállása,
Croesusbúl Irussá hirtelen válása.
-
Kedvén
sétál a vad, s ugrál a ligetben,
Játszodozva úszik hal is a vizekben,
Azonban amikor van bízott örömben,
Ez horgot kap, amaz hull nem vélt veremben.
-
Így
sok veszély inal minden boldogságot,
Ha egy kedves óra fordít vigasságot,
Más nyújt nem reménlett bút, szomorúságot,
Szabad élet után tömlöcös fogságot.
-
Kemény
is nem régen szabados szárnyon járt,
Ily mostoha sorsot s bal szerencsét nem várt,
A véletlen eset, aki hoz gyakor kárt,
Azonban lábára mely nehéz vasat zárt,
-
Akivel
érkezvén végre Krím földére,
Bakcsaszaráiban chám lakóhelyére,
Sok tátott száj s nyílt szem bámul nézésére,
A szalmás taligán béjövetelére.
-
Bégyűl
a várasnak minden szomszédsága,
A csudáló népnek tolong szorossága,
Akiktől nézetik taligás rabsága,
Melynek volt azelőtt hintós méltósága.
|