1. Azonközben az hír, ki mindenkor kél s jár,
   Kinyílt füllel s szemmel újságokat les s vár,
   Melyre álmot soha az éjtszaka sem zár,
   Vizsgál mindeneket, tűle titkolják bár.

2. Ólálkodik, vigyáz, nézi a dolgokat,
   Gyön s mégy, nincs nyugalma, keres újságokat,
   Ha miket találhat, felvészi azokat,
   Tölt velek csakhamar sok tartományokat.

3. Függesztvén nyelvének azt is harangjára,
   Mint az nyargaló szél, kél azzal szárnyára,
   Siet, s kezdi adni mindennek tudtára,
   Hogy árván maradott Anna s Hadad vára.

4. Gerendre is bétér erdélyi útjában,
   Aranyas vizének fekszik ez folytában,
   Ez Kemény Jánosnak van birodalmában,
   Mely is özvegységnek borult homályában.

5. A leszálló naptúl pirul vala az ég,
   Elhalada az is, s leve fényében vég,
   De a vak éjtszaka sátort nem emelt még,
   Csillagok tüze is csak imitt s amott ég.

6. A míves elhatta jóllehet munkáját,
   Aklában vezette a pásztor is nyáját,
   Szakács is feladta immár vocsoráját,
   De még nem ágyazza egy is nyoszolyáját.

7. A munkátúl ürűlt test magát nyugtatja,
   Sétálgat Kemény is, az időt múlatja,
   Özvegyi voltát is, nem kétlem, forgatja,
   Hogy véle így szólván, az hír megállatja:

8. “Megholt Veseléni, társa annak árva,
   Kinél nem lelsz jobbat, sok földet is járva,
   El vagyon ugyan most minden kedve zárva,
   De megújul megént, nem sok üdőt várva.

9. Megpirosul nyakán a fekete kláris,
   Mert őtet sok helyen emlegetik máris,
   Ohajtván némelyek, mint Helénát Páris.
   Sokat özvegyleni ennek bizony kár is.

10. Kinek kedve hozzá, véle bár ne késsék,
    Hogy az elébb járók tűle el ne vessék,
    Amíg ő köszörül, mások meg ne nyessék,
    Szép is, jó is, van is, azmiért ez tessék.”

11. Eltűn ezzel az hír, vég lesz beszédében,
    Jut a gyors szerelem amelynek helyében,
    Új tüzet kezd rakni Keménynek mellyében,
    Veseléninére gerjesztvén szívében.

12. De hamar jött lángja nem bírhatja könnyen,
    Mert az okos elme, aki röpül fennyen,
    Fontosan vizsgálja, heve mire menjen,
    Hogy veszedelmes írt szívére ne kenjen.

13. Játsznak ragyagváni a csillagoknak már,
    Megszűnt minden munka, az utazó sem jár,
    Öszveölelkezve nyugszik sok kedves pár,
    Tégedet is, Kemény, nyoszolyád készen vár.

14. Sétál vala mégis a víz mellett járván,
    A mulató üdőt a setét elzárván,
    Bémégyen azonban, nyugodalmat várván,
    Lefekszik ágyában, de mint özvegy, árván.

15. Hallgat a setét éj csendes füleléssel,
    Nyugosznak az alvók lassú pihegéssel,
    Még a furcsa hír is jár gyengébb lépéssel,
    Mint nappali üdőn, s lassúbb csevegéssel.

16. Ha másképpen álma nem lehet kedvessen,
    Bárcsak nyugodhatnék Kemény is csendessen;
    Nem engedi a gond, hogy ez is lehessen,
    Nyugodalmas álmot szemére vehessen.

17. Alkalmatosságtúl ered a szeretet,
    Az hír az özvegyrűl tén emlékezetet,
    Tetszék a’ Keménynek; Vénus sem késhetett,
    Hogy bővítse tüzét, szívére sietett.

18. Amikor fellobban lángja a szalmának,
    Ha sietve ahhoz többet nem adnának,
    Hirtelen szikrái gyorsan aludnának,
    Hamva szélre kelvén, semmiben múlnának.

19. A szerelem, aki eszköze tüzének,
    Egy tükört függesztett elméje szemének,
    Amely megmutatja rend szerént Keménynek
    Minden állapotját Veseléninének,

20. Melybűl most személyét nézi gondolatja,
    Mosolyog előtte most szép ábrázatja,
    Hűségét, jóságát, eszét most mutatja,
    Egyéb dolgait is ebbűl megláthatja;

21. Amelyekrűl mennél többet gondolkodik,
    Szíve tüze annál jobban gyarapodik.
    Amellett gondja is bővül s szaporodik,
    Mint habok közt hajó, nyughatatlankodik.

22. Nehezedett teste új gondja terhével,
    Hogy álmot vehessen, küszködik szemével,
    Erőlteti, s ugyan födi is kezével;
    Szeretne alunni, de nehéz erővel.

23. Sem alszik, sem vigyáz, csak fetreng ágyában,
    Ide s oda fordul, törődik magában,
    Szeret is, meg nem is, kétséges dolgában,
    Noha szíve immár forr kezdett lángjában.

24. Mindazáltal sokat küszködik tüzével,
    Sokképpen forgatja a dolgot eszével,
    Itt Vénusnak dolga nincs furcsa elmével,
    Fontolja a dolgok kezdetit végével.

25. Az éji homályok azonban lehullnak,
    Mosolygó orcái hajnalnak újulnak,
    Mint pünkösdi kertek rózsákkal pirulnak,
    De Kemény gondjai ezekkel sem múlnak.

26. Zeng már minden liget a sok madárszókkal,
    Nyögnek a gerlicék örvösgalambokkal,
    Csácsognak a szajkók süvöltő rigókkal,
    A Kemény is felkél ágyábúl azokkal.

27. Vadászásra készül gondját felejteni,
    Fut a vadászmester ezt megjelenteni,
    S annak eszközeit elöl készíteni,
    Akar kedve szerént urának tetszeni.

28. Minthogy még estve is volt kiadott jele,
    Ki-ki rendi szerént idején felkele.
    Kinek úgy volt hagyva, az meg is nyergele,
    A szagló ebeknek ebész is kürtele.

29. Azért mindeneket hamar elkészítnek,
    A kihozott lovak kapálnak s nyerítnek,
    Míg megindul az úr, nagy udvart kerítnek,
    Az ifjak egymás közt sok tréfát említnek.

30. Simon s Ferenc (ezek fiai Keménynek)
    Jó napot mondani atyjokhoz menének;
    De útban találák, azért megtérének,
    S vele együtt ők is lovakra ülének.

31. Keménynek csendesen ballag paripája,
    Két sütéssel jegyes a jobbik pofája;
    Oláhországi ló, amint van formája,
    Játékos zabláját rágdogálja szája.

32. Megvonítja szárát néha kantárának,
    Helyét sem találja táncoló lábának,
    Engedvén azonban vonított szájának,
    Úgy lép, valamiként kell akaratjának.

33. Bal felől Simon van, s mendegél mellette,
    Portán tanult lova egy lábát felvette,
    Mint a könnyű lejtő, s azt megént letette.
    Változtató kényen, úgy ugrál előtte.

34. Jobb oldala felét fia, Ferenc tartja,
    Ez is atyja előtt jó lovát ugratja,
    Szarvas módon szökik, mosolog az atyja,
    Hogy erős ugrását nehezen állhatja.

35. A vadászó helyhez azonban jutának,
    Jelül a kopóknak kürtöket fúvának,
    Szíj s selyem pórázra ebeket fogának,
    Elsőben is egy párt Ferencnek hozának.

36. Dervis egyik, farka nagy lompot eresztett,
    Törökországi faj, visel kövér testet;
    Társa is ily, híják Besliának eztet:
    Igen szép mindkettő, úszóvan is festett.

37. Kit Simon felfogott, nevezik Delphinnek,
    Tigris egy pórázon lévő társa ennek,
    Szelektűl fajzottak, amint ezek mennek,
    Amikor nyúl- avagy őzűzésre kelnek.

38. Hyláxot, Philáxot maga fogja Kemény,
    Kölyök még mindkettő, van rúlok nagy remény,
    Dicsírettel hozta csak minap egy örmény,
    Párduc korcsa lehet, mint ösmérni körmén.

39. Dorcséval az Agrét egy pórázra fogták,
    Ezeknek az anyját farkassal forgatták,
    Havasalföldébűl nagy hírrel hozatták,
    Hogy kezére fogja, Décseinek adták.

40. Kivel asztalnoka rendelt helyét állja,
    Annak háta holló, párduc pedig málja,
    Csonkák a fülei, az hajtást vizsgálja,
    Ha mi reá fordul, azt meg is próbálja.

41. Liciskának híják, Kurta ennek társa,
    De az ebek között alig vagyon mása,
    Moldvábúl költ, ott is híres volt futása,
    Aki ebben kétes, jóságát majd lássa.

42. A szuszogó Dromást vadászmester fogta,
    A minap egy oláh ezt Váradon lopta,
    Nagy hírű eb vala, de már alább hatta,
    Miolta a róka az orrát megkapta.

43. Ennek pórázosa amaz török Taúz,
    Mely, ha csak gyengén ülsz, lovadrúl is lehúz,
    Sebhely van a nyakán, karcolta volt hejúz,
    Ez után a szakács sok nyulat s őzet nyúz.

44. Mopsust és Coridont adják egy inasnak,
    Ez daru, azt pedig mondhatni ordasnak,
    Szebb az első, látszik a másik korcsasnak,
    Erős is, megfelel bízvást egy farkasnak.

45. A szálkás Harpya a kopár Szárcsával,
    Babos Leopárdnak egy fészkű társával,
    Fejér hattyú amaz fekete csókával,
    Amely mint egy vizsla, annyit ér orrával.

46. Együtt a kopókkal szabadoson járnak,
    Az agárviselők azért rendet állnak,
    Az hajtó ebeknek jeleitűl várnak,
    Ha mi vad elmenne, tartanák azt kárnak.

47. “Vigyázz ám, rád a nyúl” – azonban kiáltják,
    Kergetik a kopók, Décseire hajtják,
    De csalt vét ott nékik, más felé szalajtják,
    Az asztalnokra tér, ott jól megingatják.

48. Haj Kurta, haj Csonka, közel van a csere,
    Térengetik, foly itt egy kis víznek ere,
    Elérik amellett, dicsíretet nyere
    A Kurta, tegnap is aki négyet vere.

49. Fel sem köthetik azt, megént mást találnak,
    Azhol az úrfiak vigyázással állnak,
    Mely után a Tigris és a Delphin válnak,
    Sebes futásokban, úgy tetszik, hogy szállnak.

50. Elütik csakhamar, messze nem űzhetik,
    Hogy vigyázzon minden, újonnan hirdetik.
    Egy őzet vernek fel, Keményre kergetik,
    Hol az Hylax s Philax sűrőn térengetik.

51. Mint a szarvas után amely nyilat lőnek,
    Olyan gyorsasága ennek mindkettőnek,
    Azért, noha az őz siet az erdőnek,
    De hamar elérvén, térítik mezőnek.

52. De minthogy még gyengék, véle nem bírának,
    Hogy reá vigyázzon, kiáltja fiának,
    Aki eleiben adja Besliának,
    Amaz könnyű Dervis pórázos társának.

53. Tud ez véle bánni, mert sokszor próbálta,
    Azért gyorsasággal eleiben válta,
    Fordultában (melyre Ferenc is kiálta)
    Hozzá faldok, kapni az inát találta.

54. El is veri ottan együtt a kölykökkel,
    Zeng megént az erdő új cihelésekkel,
    Egy rókát hajtatnak a szagló ebekkel,
    Honnét vetődik ki, vigyázzák szemekkel.

55. De ezt a sűrőbűl ki nem tudják venni,
    Kezd azonban nem várt égropogás lenni,
    Melyre nézve ők is sietnek elmenni,
    A kezdett vadászást más üdőre tenni.

56. Éri sűrű zápor induló útjában,
    Mely megtartóztatja hazajutásában;
    Bokros ott egy nagy fa bőv ágozatjában,
    Az alá áll Kemény, s így sohajt magában:

57. “Szerencsésebb vala Aeneásnak dolga,
    Mikor Carthagónál vadászaton forga,
    Noha őreá is sűrő zápor csorga,
    De semmi az, mert szép Didó ott mosolyga.

58. Ha a nap béborult, ez ott oly ékesség,
    Mely a víg napnál is ragyogóbb fényesség,
    A jeges záportúl ha érné hidegség,
    Ennek szereteti kedves tűz s melegség.

59. Saját kezén vagyon, nem félti ezt mástól,
    Nyugodt, szíve üres minden búsulástól;
    Tágulván az üdő a záporhullástól,
    Bémennek, és ott sem válnak el egymástól.

60. Az én dolgom pedig reménség s félelem,
    Akiért sok gonddal szívemet terhelem,
    Esmeretsége sincs, mint kellene, velem,
    Nem hogy volna tőle bizonyosabb jelem.

61. Megvagyon a szándék, mert bizony szeretem,
    S nyughatatlankodik érette életem,
    Mások szeme előtt noha nem tettetem,
    De nem lész egyébé, ha szerit tehetem.

62. Azonban magamat amíg itt mulattam,
    Az ócsó nyulakat és őzet fogattam,
    A drágább dámvadat nemde elmúlattam,
    Akinek árára a szívemet adtam?

63. Az hadadi erdőt nemde meghajtatták?
    Vadak királynéját belőle kifogták?
    Tudom, az ideget arra sokan vonták,
    De a jó istenek talám nékem hatták.”

64. A gyors szeretetnek hirtelen tüzével
    Volt mindeddig Kemény habozó elmével,
    Akarta is, nem is, küszködött szívével,
    Elkezdje-é dolgát Veseléninével?

65. Hanem látván, hogy ez Isten sugallása,
    Amint vagyon hozzá szívének vágyása,
    Eltekélli magát: ne késsék, meglássa,
    Miképpen indulhat dolgának folyása.

66. Hazajutván azért külön helyre megyen,
    Elmélkedik, ebben már többet mit tegyen,
    Titkos tanácsosnak titkához kit vegyen,
    Annához küldendő követe ki legyen?

67. Nem jó cégért kötni titkos szándékokban,
    Mert kis dolog is nagy akadály azokban,
    Fedezik a titkot mennél okosabban,
    Lészen kimenése annál hasznosabban.

68. Némelynek a száját meglakatolhatni,
    De más olyan eszközt viszont találhatni,
    Mellyel annak zárját könnyen felnyithatni,
    S azáltal sok jóbúl sok gonoszt várhatni.

69. Midőn azért ő is ezt jól megfontolja,
    Mint kezdjen dolgához, sok útját gondolja,
    Hogy ne késsék véle, magát is unszolja,
    Némely gondolatja megént meggátolja.

70. Tudja azt, hogy könnyű a nyilat ellőni,
    De nehéz tegzében annak visszajőni,
    Jól meg kell elsőben a dolognak főni,
    Ha úgy tálalják fel, úgy tud haszna nőni.

71. Azon vala első gondja elméjének,
    Mi útját találja dolga kezdésének;
    Nem kis örömére azonban szívének
    Érkezik levele Veseléninének.

72. Szomorú a levél részérűl Annának,
    Mert temetségére hí megholt urának,
    Meggyes lészen helye szomorú torának,
    De Kemény víg reményt vész ebbűl magának.

73. Mond: “Temetségre hívsz: de életre megyek,
    Torra: de oly korra, hogy örömet vegyek,
    Hunyt világod helyett új napod én legyek;
    Te nékem, én néked holtig kedvet tegyek.”

74. De azt kire bízza, még el nem rendelte,
    Végre minthogy annak hívségét ismerte,
    Décsei Bálintnak ezt megjelentette,
    Hogy egyéb ne tudja, lelkére kötötte.

75. Tudván a nagy elme, ki forgott sokakban,
    Az ajándék sokat segít a dolgokban,
    A kenett kerék is mert fordul gyorsabban,
    Úgy nő a plánta is, ha öntözik, jobban.

76. Azért Décseit is elébb, mint elmenne,
    Biztatja a Kemény, jó reménnyel lenne:
    Isten hazahozván, szép jutalmat venne,
    Ha bízott dolgában kedves véget tenne.

Ugrás az elejére