Első
könyv |
|
-
Az
aranynak a tűz, terh a pálmaágnak,
Ütés a tűzkőben titkon lakó lángnak,
Hab a tengereket járó bátorságnak:
A szükség próbája igaz barátságnak.
-
Igen
ritka madár az igaz barátság,
Melyet el ne űzzön a boldogtalanság;
Ennek nem utolsó próbája a rabság,
Megválasztja köve, ki szín, ki valóság.
-
Megszorult
Keménynek kívánná szüksége,
Ha mely barátságnak volna oly hűsége,
Melytűl felvétetnék sarca kezessége,
S azáltal lehetne rabságának vége.
-
Ne
tartana bár az olyan csalárdságtúl,
Amely míveltetett Barcsai Andrástúl,
Közös társainak állhatlanságátúl,
Mert az igaz hátra nem ugrik szavátúl.
-
Tekélletes
Kemény: nincs görbe szavában,
Egyenes beszéde, s igaz mondásában,
Nem csalatik senki úgy fogadásában,
Mint ő, amazoknak hitet adásában.
-
Mihne
vajda vala ösmeretségében,
Ki parancsolt akkor Havasalföldében,
Volt igaz barátság s kegyesség szívében,
Ez száná meg azért ily nagy szükségében.
-
A
tatárnak kezes ez léve érette,
Másképpen is dolgát sokban segítette,
Azért vasát a chám róla levétette,
Tovább tartóztatván, nem is késleltette.
-
Hanem
késérőket melléje rendelvén,
Azok lovas száma másfél százra telvén,
A chám hasznadárja azokat viselvén,
Megindítja Keményt, véle útra kelvén.
-
Sok
rab van Keménnyel, kikkel együtt megyen,
Oly szándékkal viszi, hogy vélek jól tegyen,
Megszabadulások azoknak is legyen,
Kit kezességére, kit másként kivegyen.
-
Minthogy
a vajdának van kezességében,
Mennek azért véle Havasalföldében,
Erősül reménye Keménynek szívében,
Bízván, hogy már nem hull vissza veszélyében.
-
De
a nyavalyáknak bokros az örvénye,
Ha egy felszabadít, veszt más tekervénye,
Semlyékes útjának ritka oly ösvénye,
Kin nincsen a lábnak újabb eseménye.
-
Nem
késik a veszély, serény a jövésre,
Köszvényes a lába, s rest az elmenésre,
Vészi jövő útját szapora lépésre,
Elmenvén lel okot sokféle késésre.
-
Kemény
inához is gyorsan ragaszkodék,
De távozásában van késő haladék,
Már tengere mélyén általverekedék,
Lesi a partnál is veszélyes akadék.
-
lMert
lakóhelyében jutván a vajdának,
Bátorságos helyen vélik, hogy volnának,
Azonban akiről nem is gondolának,
Újabb praktikához ellenek fogának.
-
Ok
nélkül is okot talál az hamisság,
Azt végezi azért rólok a tatárság,
Hogy visszávitessék megént a magyarság,
Sanyargassa őket az elébbi rabság.
-
De
viselvén Kemény érzéken füleket,
Száz szemű Argusnál vigyázóbb szemeket,
Fegyelme megtudja igyekezeteket,
Nagy cselekedete elűzi ezeket.
-
Mond:
“Új veszély forog, társaim, körülünk,
Szabad világunknak hijában örülünk,
Feljött hajnalocskánk elhalad előlünk,
Borul ránk helyette elébbi éjfelünk.
-
Hogyha
nem vigyázunk szemesen magunkra,
Azt végezték újabb nyomorúságunkra,
Hogy visszávigyenek megént rabságunkra,
A levetett igát adják a nyakunkra.
-
Azok
kezét velem együtt ismeritek,
Újabb kénokra fog, ha el nem veritek,
Egy eltökélletség kell itt, ha meritek,
Talám szabadságtok azáltal nyeritek.
-
Kétes
tétovázás s bujkáló félelem
Nem segít ezekben, sem síró kérelem,
A vakmerőségé ott a győzedelem,
Azholott környülvett már a veszedelem.
-
Nincs
erősebb erő, mint kit ád a szükség,
Kicsúszott markunkbúl minden más reménség,
Ha magunk nem lészünk magunknak segítség,
Reánk omol megént amaz nehéz ínség.
-
Hogysem
velünk kezdjék újabb vásárokat,
Visszákergessenek megént, mint barmokat,
Vessenek fejünkre nehezebb sarcokat,
S odavesszünk, meg nem adhatván azokat:
-
Jobb
egy eltekéllést bátor szívvel vennünk,
A veszedelemmel szemtűl szembe lennünk,
Avagy azt meggyőzvén rajta általmennünk,
Szép emlékezetet vagy másképpen tennünk.
-
Ha
ugyan vesznünk kell,vesszünk jó hír- s névvel,
Emlékezetünknek örökös éltével;
De csak fogjuk szívünk megegyezésével,
Meglátjátok, dolgunk lesz kellő végével.
-
Ha
szaporábbak is nálunknál számokbúl,
Tétovázó szívet ne vegyünk azokbúl,
Eltekélletségünk ereje nagyobbul,
Ők penig rémülnek a nem várt dologbúl.
-
Az
hirtelen csapás ha véletlen borít,
A nagy szívekben is elveszést szaporít,
Nagyobb erőt is győz, s félelemre szorít,
Apró pulya öreg óriást tántorít.
-
Nem
tudnak ők errűl gondolkodni s vélni,
Annyival is inkább rá vigyázni s félni,
Lerakták a fegyvert, úgy kezdtek henyélni,
Mi veszedelmünkre egymással beszélni.
-
Egy-egy
jó dorongot azért készítsetek,
Azzal fegyverkezvén engem kövessetek.
Adandó jelemre jól fegyelmezzetek,
Ha fog kévántatni, férfiak legyetek.”
-
Készen
volt már akkor fustélya Keménynek,
Amikor ajaki ily szókra kelének,
Zendült társai is nem sokat késének,
Hanem véle együtt felfegyverkezének.
-
Azért
ki-ki fogja készített tölgyszálát,
Indul vélek Kemény, mozgatja az állát,
Az bajuszát törli, vonítja szakállát,
Készíti karjait, s erősíti vállát.
-
Hercules
lehetett ily buzogányjával,
Amikor Cacusnak buzdult lopásával,
Sietett ellene forró haragjával,
Aminémű Kemény, felvett dorongjával.
-
A
több rabok gyalog, maga lovon mégyen,
Inti, most is ki-ki teljes szívvel légyen,
Ha szükség úgy hozza, emberséget tégyen,
Hogy azzal magának szabadulást végyen.
-
A
ló is serényen lát iramlásához,
Ad a gyalogság is gyors lépést inához,
Kik a tatároknak jutván szállásához,
Bélépnek azoknak parancsolójához.
-
Mérgesítvén
szívét bosszúságos oka,
Haragos Keménynek tekereg a nyaka,
Lángban áll orcája, izzad az homloka,
Ilyen szókra fakad azonban ajaka:
-
“Tehát
újabb veszélyt forraltok ellenünk?
Ugyan visszá kell-é a rabságra mennünk?
Avagy nem lehet-é itt már arról tennünk?
Bosszúadástokért bosszúsággal lennünk?”
-
Felemelte
vele nehéz terhű fáját,
Kin az ijedt tatár apasztá pofáját,
Elejté (dohányos vala) a pipáját,
Felugrik, s mentséghez készíti a száját.
-
Minden
jó végzésre ajánlja készségét,
Ígéri dolgának kévánatos végét,
Csendesítse Kemény csak hirtelenségét,
Adjon helyt szavának, s értse meg mentségét.
-
Benne
is az első indulatnak heve
Buzgó forrójával lágy meleggé leve,
Enyhődik mérge is, kit hirtelen veve,
Győzött haragjában mértékelést teve,
-
Gondolván:
szándékát hogyha megmíveli,
Minthogy kezességét a vajda viseli,
Azt miatta sok kár s más galiba leli,
Torkára gyűlt mérgét azért alább nyeli.
-
Leeresztik
azért ők is dorongokat,
Úgy a tatárok is felvött szándékokat,
Jó alkura vészik egymással dolgokat,
A nagy szívű Kemény adván erre okat.
-
Anna
és Felvinczi gondviselésével,
A fiainak is serénkedésével,
Fáradságos, gondos törekedésével
Elkészült volt sarca már nagyobb részével,
-
Mellyel
a vajdánál ohajtva váratott,
Hová fogságábúl mikoron hozatott,
Mihelyt rezzenések lecsillapíttatott,
Negyvenezer tallér mindjárt megadatott.
-
Az
hátralévő részt amíg letehette,
Újonnan a vajda lén kezes érette,
Melynek barátsága sokban segítette,
Hogy szabadult, egynek, ennek köszönhette.
-
Kihozott
magával amely szám rabokat,
Azoknak is maga fizette sarcokat,
Kornisért ötezer kettős aranyokat
Adott, másokért is nem kevés százokat,
-
Kik
közül sok a jót gonosszal fizette,
Háláadás helyett bosszúval illette;
Ugyanis az világ már erkölcsül vette,
Ha kitűl jót vészen, gonoszt ád érette.
-
Az
híre magánál jut elébb Annához,
Mivel sok bús gondot vett volt az magához,
Mint amikor a nap ér virradásához,
Előtte az homály kezd eloszlásához:
-
Úgy
azok oszlani szaporán kezdenek,
Mihelyt jövésérűl bizonyost értenek,
A régen várt órák majd-majd feltetszenek,
Hajnalló egei máris fejérlenek.
-
Feljött
Phosphorusa, s a' szépen fénlik már,
Érkezvén hajnala, napja sem messze jár,
Azmelyet örömmel s tapsoló szívvel vár,
Ideje is, telét hogy váltsa egyszer nyár.
-
Alig
tér vígsága szívének öblében,
Mint az újult mező tavasz melegében,
Oly éledést vészen vidult személyében,
Mely az hideg búknak hervadt volt derében.
-
Elszakadván
láncok kezdett örömeknek,
Kit a gyűrűváltás ígért volt szíveknek,
Örülnek, hogy azok már öszveköttetnek,
Helyekben sok bú s gond gyűlt volt azmelyeknek.
-
De
mennek már azok, mégyen az árvaság,
Mégyen a siralom, gond, gyámoltalanság,
Kétség, magaúnás, bánat, szomorúság,
Ohajtás, panaszlás, kedvetlenség, mordság.
-
Szállonak
helyében víg élet, kedvesség,
Öröm, nyájas beszéd, oltalom, segétség,
Vidámság, mosolygás, jó kedv, jó reménség,
Nyugodalom, vígság, sok más gyönyörűség.
-
Hullatja
orcája őszi sárgaságát,
Tavaszi rózsáknak veszi fel virágát,
Hagyja ajaka is viasz halványságát,
Ragasztja helyében kláris pirosságát.
-
Nem
állják már könyvek megtörült szemeit,
Indusi gyémántnak látnád ott köveit,
Kedves ragyogzással játszani fényeit,
Mosolygások lakják a sírás helyeit.
-
Panaszábúl
nyelvét víg szókra emeli,
Elébb csüggő nyakát magosan viseli,
Járása sem lassú, hanem serény s deli,
Vajúdt személyét is hízott pofa teli.
-
Nem
sír, nem kesereg most Alcyonével,
A kedves Ceyxnek tengerben vesztével,
Hanem vígan remél hű Penelopével,
Hogy majd kezet foghat várt Ulyssesével,
-
Amely
általkölt már a nehéz réveken,
Azoknak tengerén lévő veszélyeken,
Hogy már elfakadjon, nem fél, több helyeken,
Amaz álmabeli lékes semlyékeken.
-
Felszabadul
ő is szíve fogságábúl,
Árvaság tömlöce nyomorúságábúl,
Ereszt az Istenhez sok áldást szájábúl,
Hogy kivezette már ezek balsorsábúl.
-
Minden
más habjai szűntek elméjének,
Az egy várás hogy ád még gondot szívének,
Kevés órácska is tetszik sok üdőnek,
Egy-két nap holnapnak, s holnap esztendőnek.
-
De
közelít Kemény már Hadad várához,
Majd jut a várás is ohajtott céljához,
Amelyrűl újabb hír érkezvén Annához,
Vészen annál bővebb vígságot magához.
-
Nem
élt tanácsával régen tükörének,
De mostan oktatást az ád személyének,
A' rendeli csínyját öltöző kezének,
Kévánván tetszeni jövő kedvesének,
-
Kit
noha elrongyolt másképpen a rabság
S annak kenyeresi, az kén s nyomorúság,
De a szívebéli hű állhatatosság,
Mint annakelőtte, mostan is oly nagyság.
-
Mostoha
sorsábúl a balszerencsének
Nem tudván egyebet hozni édesének,
Igaz szeretetit hozta meg szívének,
Kit semmi veszélyek el nem vihetének.
-
Talál
Annában is hasonló hűséget,
Mely a szerencsével nem tart szövetséget
S annak forgásával járó tündérséget,
De állandóképpen tűr minden ínséget.
-
Nem
vált el Keménytűl ez a rabságban is,
Nemcsak a jó időn, de az homályban is,
Egyenlőséggel volt jobb sorsban s balban is,
Nem ösmért változást erős próbákban is.
-
Meglátja
azonban Keményt ablakárúl,
Szapora lépéssel lejön grádicsárúl,
Kévánt személyének eleiben járul,
Kezét fogván ily szók kelnek ajakárúl:
-
“Megjutál
valaha hosszú várásomra,
Megjutál, Keményem, vigasztalásomra,
Most virrad kedves fény béborult napomra,
Most támad új élet megholt világomra.
-
Láthatom
már régen kévánt személyedet,
Hallhatom ohajtott kedves beszédedet,
Azmiólta értem érkező híredet,
Mint lelkem angyalát, úgy várlak tégedet.
-
Számláltam
az üdőt s minden pontját annak,
Ohajtott óráim immár jelen vannak,
Amelyek tégedet énnékem megadnak,
Azzal minden gondok s bánatok elhadnak.
-
Vala
beteg szívem nem könnyű sebekben,
Rettegett elmém is ezer félelmekben,
Tudván, forgott élted mely veszedelmekben.
Áldott az Úr, aki megtartott ezekben.
-
De
öröm már a bú, a kén is egészség,
Vigasság a bánat, napfény a setétség,
Ki azokban táplált, bétölt a reménység,
Azok említése lész már gyönyörűség.
-
Mennyünk
bé.” – Megindul véle azonközben,
A szállásra vivén, beszélnek bővebben,
Mint két árva madár jutván egy fészekben,
Örülnek egymásnak egyenlő örömben.
-
Beszélgeti
Kemény rabsága ínségét,
Anna azon való nagy keserűségét,
Egyik a másiknak köszöni hűségét,
Vigadnak, dolgoknak érvén kévánt végét.
-
Lesz
már teljessége félben múlt kedveknek,
Noha súlya után sokféle terheknek,
De mennél nehezebb volt útja ezeknek,
Annál örvendetesb lészen ez szíveknek,
-
Amaz
kévánt zálog jut Kemény kezéhez,
Melynek színével nyúlt dolga kezdéséhez,
Béiktatván magát már mint örökéhez,
Saját jussa lészen ennek mindenéhez.
-
Gátolta
volt útját sok veszély ezeknek,
A böcsös jók végben könnyen nem mehetnek,
Sértő tövisek közt a rózsák szedetnek,
Azmelyek azután kedven viseltetnek.
-
Felejtik
ezek is nyomorúságokat,
Mint a parthoz jutó az hányó habokat,
Hogy segedelmébűl meggyőzték azokat,
Tésznek az Istennek háláadásokat.
-
Készül
az Hymennek azonban oltára,
Melynek áldozatja haladt volt sokára,
De nem múlik tovább, rendeltetik mára,
Akit Kemény János ohajtással vára.
-
Ezzel
hosszú pompát azért nem csinálnak,
Jelen vagyon a pap, ők is elöl állnak.
Felvett hitek után víg lakásra válnak,
Amely nap érkezett, azon nap elhálnak.
|