Amikor így vadnak dolgai Keménynek,
Amint személyeért Veseléninének
Csendes nyugodalma nincs az ő szívének:
Úgy ég őérette szíve egy személynek.

Úriasszony, hívom ezt Censabriának,
Akit sértvén nyila szerelem íjának,
Orvosolására attúl vett kínjának
Mind csak Kemény Jánost ohajtja magának.

Hízlalja is szívét nem ösztövér remény,
Hogy szereti őtet, el is veszi Kemény,
Bízik, valóság ez, nem múló lelemény,
Noha éri lábát itt síkos esemény.

Örül s dicsekedik dolga jól létével,
Csinosítja magát teljes erejével,
Tart gyakran tanácsot tüköre fényével,
Keménynek miképpen tessék személyével.

Vajha mint az Phoenix, újulttá lehetne,
Vagy héjábúl, mint az kígyó, kimehetne,
Verdett orcájára gyengébb bőrt vehetne,
Ennél örömestben, ah, mit mívelhetne?

Minden, aki szeret, kívánna szép lenni,
Hogy annyival inkább tudhatna tetszeni,
De a múlt szépséget nehéz visszavenni,
Heléna sem tudta ennek szerit tenni.

Az üdő tavaszi rózsáit elszedte,
Őszi halován szín az orcáját fedte,
Mindazáltal ezt ő kellő rendben vette,
Amint a korosság s özvegység engedte.

Úgy várja s remélli Kemény jövetelét,
S azáltal gyászának víg színné lételét,
Hitet erősítő szerelem kötelét,
Ha maga nem gyön is, bízik, küldi jelét.

A Kemény szolgái erre okot adnak,
Kik Censabriánál gyakor ízben vannak,
Hízelkedvén néki sok biztatást mondnak,
Melyet hevült szíve remél mind igaznak.

Minthogy fösvénykedni nem tud a szeretet,
Ő is ezek közül soknak jól fizetett,
Megajándékozott majd minden követet,
Noha az mindenik csak csaló lehetett.

A szeretet mindent könnyen szokott hinni,
Azért gyakran esik megcsalatást venni,
Vak ő, miként tudjon vigyázással menni?
Nem csuda, ha néha verme talál lenni.

Amaz szomorú nap elérkezett volt már,
Melyben sírba kelést Veselén teste vár,
Kit a nehéz márvány ezennel el is zár,
Özvegye könyveit bővéti újabb ár.

Sok úri s főrendnek van gyülekezeti,
Kik közt Décsei is magát jelengeti,
De a színt is színnel színli, s fedezgeti,
Vélvén, hogy úgy dolgát jobban végezheti.

Azért jött, azt mondja (ily színt ád dolgának),
Hogy amely örökös jószági Annának
Eddig zálogképpen másoknál valának,
Azok kiváltását engedné urának.

Sokakban jó eszköz, használ is a színlés,
Azáltal megyen jól végben minden kímlés,
Elrontaná útját a kajon irigylés,
Ha szájjal kergetné, ki mit szívével lés.

Szín ugyan itten is a jószág záloga,
Palástúl dolgának kit Décsei foga,
Erre tanította okos Kemény maga,
De másképpen ennek valóság a dolga.

Mert nemde záloga volt-é Veselénnek
Kedves társasága Anna személyének?
Elfolyván napjai szabott idejének,
Hogy kiváltsa, Isten rendelte Keménynek.

Nem múlatja ő is alkalmatosságát,
Hogy kézhez vehesse ily kedves jószágát,
Azért sietteti ezt a meghitt szolgát,
Igaz jussa mellett ne múlassa dolgát.

Oszol immár a tor, vannak csak kevesen,
Décsei a dolgot lesi fegyelmesen,
Annak jó folyása miképpen lehessen,
Mi útját találja, kin hozzákezdhessen.

Böcsületiben jár, hitelét vesztené,
Ha kinek mód nélkül azt megjelentené,
Ha lehetne, olyan eszközit ejtené:
Annának ezeket maga említené.

De nem lehetvén ez így, más utat vészen,
Egy meghitt szolgával titkos kötést tészen,
Jól ígérvén néki, ha jó eszköz lészen,
Azmelyért csakhamar vagyon az is készen.

Az haszonrúl való reménség ösztöne
Késszé tévén azért, nagy híven elmene,
S asszonya házában egykor béköszöne,
Hogy megmondja, amit Décsei üzene.

Mint ködben merült hold éjjeli homályban,
Bánkódik asszonya a gyászos cellában,
Mely a boldog idő kedvesen folytában
Oly volt, mint a víg nap virradó korában.

Itt Alcionesnek látnád zokogását,
Ki a tengereken kesergi ő társát,
Vagy Galateának sok könnyhullatását,
Melyekkel siratja szép Acis romlását.

Könyöklő kezére fejét eresztette,
Bánatos orcáját búra csüggesztette,
Felnéze azonban, s szemét megtörlötte,
Ott álló szolgáját, mit akar, kérdette.

Kinek is keservén gyászos asszonyának
Szomorodék szíve, könyvei hullának,
Amelynek árjai míg nem haladának,
Vala hallgatása félben falt szavának.

Keseredett szívét meggyőzi azonban,
De nem ered mindjárt a felvett dologban,
Másrúl kezdi szavát, marad az titokban,
Asszonya keserve míg enyhődik jobban.

Egyrűl s másrúl is kezd köztük a szó lenni,
A szolga mindaddig akar ebben menni,
Míg módját ejthesse azt is elólvenni,
Asszonya szívére mennél jobban tenni.

Megállott volt immár zápora szemének,
De, mint mikor szűnik hullása esőnek,
Setéte azonban fel van a felyhőnek,
Olyan állapotja vala személyének.

Mindazáltal immár beszél kedvesebben,
Szolgája is lenni kezdett merészebben,
Forgatja beszédét mennél eszesebben,
Hogy mérgesebb olajt ne öntsön a sebben.

Hogy szóljon, ajakát gyakran felemeli,
S kimondandó szavát már nyelvén viseli,
Hallgat megént, szívét új félelem teli,
Tart, asszonya búját hogy ezzel neveli.

Hozzá fog újonnan, szólani most sem mér,
Mondja már, de arrúl megént másuva tér,
Kezdi, meg elhagyja, végre vagy veszt, vagy nyér,
Eltekélli, felvett dolgában véget ér.

Így szól: “Kár magadat ennyire fogyatnod,
Hervasztó könyvekkel orcádot folytatnod,
Csendes tűréssel kell ezeket mulatnod,
A bús kesergéstűl nem lész semmi hasznod.

Alkalmatlanítod sőt ezzel magadat,
Kérlek, mértékeljed szomorúságodat,
Ha most kedvetlen köd fedi világodat,
A jövendő üdő hozza víg napodat.

Nem sokáig fagylal az hideg özvegység,
Elmúlt tüzed helyett hevít más melegség,
Víg felét találja a mord feletlenség,
Melyrűl házad körül jár máris követség.

Itt vagyon Décsei, szolgája Keménynek,
Rám bízta summáját ez követségének,
Van idevont nyila ura idegének,
Várván biztatását kezdett reményének.

Azt üzente: ne sírj, mivel hogy él urad,
Mostani gyászodban életed nem marad,
Elhunt napod fénye ezennel felvirrad,
Szomorú teledbűl lész vígságos nyarad.”

Többet mond vala még, de nem engedteték,
Kelletlen követ volt, jól meg sem hallaték,
El sem végzé szavát, válasza adaték,
De ezt nem reménlett erős szók követék.

Jó ura halála felejthetetlen kár,
Nem kíván ösmérni több férfiat ez már,
Kedves társa után holtig özvegyen jár,
Décsei jó választ azért hiában vár.

Megmondván ezt néki, kedve háborodik,
Ilyen bal válaszán búsul, s gondolkodik,
Tudván, azon ura mint megszomorodik,
Ha csalja a remény, melyben bizakodik.

Számlálja azonban Kemény a napokat
S az temetés körül forgandó dolgokat,
Forgat elméjében sok gondolatokat,
Ilyen rendre fűzi némelykor azokat:

.“Most fogják a testet, most viszik, s követik,
Most teszik a sírban, most immár temetik,
A gyászos özvegyet most hazavezetik,
Most készül az ebéd, az asztalt most vetik.

Most adják az étket, asztalhoz most ülnek,
Most a búfelejtő pohárok kerülnek,
Most az atyafiak az özvegyhez gyűlnek,
Most búcsúznak tűle, menni most készülnek.

Most vagyon Décsei talám szemben véle,
Most emleget engem, most kér választ tőle,
Most hajt térdet neki, most gyön el előle,
Reménlem, maholnap jó hírt hoz felőle.

Avagy: minthogy sokan ohajtják szépségét,
Nemdenem most másnak hallja követségét?
Sőt talám köti is azzal szövetségét,
Pusztán hagyja az én szívem reménségét.

Gyűlöl késedelmet minthogy a szeretet,
Tudom, ki-ki féltő dolgával sietett,
Volt oly, személy szerént ki jelen lehetett,
Maga, mint a követ, többet végezhetett.

A tanácsos elme de nem olyan furcsa,
Hogy akármi szikra szeretetit gyújtsa,
Gondolatlan ésszel mindjárt kezét nyújtsa,
Más jobb szerencséjét azzal távul sújtsa.

Mindazáltal a szű, mint száraz pozdorja,
A fellobbanásra néha oly hamarja,
Alig lát valakit, azt máris akarja,
Hogy megölelésre szoríthassa karja.”

Az ilyekrűl mennél többet elmélkedik,
Szíve gondja annál jobban nevelkedik,
Habzó gondolatja jár, s helytelenkedik,
Bizonyos válasszal míg nem csendesedik.

Meg kellene jőni a Décseinek már,
Kit a vetett napra nyughatatlanul vár,
Meg is gyön azonban, s az urához béjár,
De kedvesebb választ hozna magával bár.

Külön helyre viszi válaszát hallani,
Félelmes a követ, alig mér szólani,
Szépítné örömest, de meg kell vallani
Követsége dolgát, mást sem mér mondani,

Melyet mikor beszél szomorú ajakkal,
Hallgatja a Kemény izzadó homlokkal,
Kezd is háborodni bús gondolatokkal,
Mindazáltal szíve nem csügged azokkal.

Mond: “Apadni hagyják a tenger vizeit,
Úgy szedhetik annak választott gyöngyeit;
Ha űzik a szelek az éjnek ködeit,
A csillagoknak is úgy látni tüzeit.

Fenn van még zápora kiáradt könyvének,
Nem oszlott fellyege béborult fényének,
Kénja sem enyhődött sebhedett szívének,
Egyéb súlya is ép keserve terhének.

Nem csuda, ha még most válasza kedvetlen,
A bánatos szűnek mert minden kelletlen,
Az ambrózia is keserű s ízetlen,
Hogy magaddal nem szólt, most a’ sem illetlen.

Megholt ura képe forog elméjében,
S azzal társalkodott kedve jut eszében,
Melytűl hogy elesett, félhólt életében,
Nincs semmi más kedvnek még helye szívében.

Az üdő ezeket mind alkalmaztatja,
Keservének árját naponként fogyatja,
Bús gyásza homályát aszerént oszlatja,
Végre ennyi gonddal nem aggasztaltatja.

Fáradsággal mennek a böcsös jók végben,
Nehéz indulatján ne essünk kétségben,
Csak legyünk, Décsei, kellő serénségben,
Megnyerjük ezt, vagyok én oly reménségben.

A rózsabokorrúl vegyünk példát ebben,
Mely noha öltözött sértő tövisekben,
De mikor ideje eljön kikeletben,
Vajon mi virágzik ennél kedvesebben?

Noha tövises most Anna válasza is,
De nyílik idővel annak rózsája is,
Meglészen munkánknak érdemlett haszna is,
Csak ezt, nem tágítván, űzzük továbbra is.

Aki teljes hittel bízik ő dolgában,
Ritkán csalatik az ő bizodalmában,
De nem kell kíméllést tenni a munkában,
Ha akar részt venni reméllett hasznában.

Az üdő, a munka segítő mestere
Minden szerencsének: Páris is úgy nyere,
Hogy kezdett dolgában resten nem hevere,
Szép Heléna mellett míg ágyat nem vere.

Eredj, szolga, azért, pihenj meg utadtúl,
El kell megént menned egynéhány napon túl,
Meg sem szűnöm, hidd el, a kezdett dologtúl,
Míg kívánt válaszom nem lész az asszonytúl.”

Gyűrőt s hitlevelet ad azért kezében,
Hogy annál több hitel lenne beszédében.
Eljár Décsei is ő követségében,
De csalatik Kemény itt is reményében.

Mert most is követét bocsátja üresen,
Érzi azt Décsei noha keservesen,
De maga a Kemény szenvedi csendesen,
Tudván, a szép rózsa hogy terem tövisen.