1. Így panaszolkodván világ hívságárúl,
   Maga sorsának is mostohaságárúl,
   Midőn ohajt, hall jajt ott egy kősziklárúl,
   “Ez ki lén?” mond az: Én; ösméré szavárúl.

2. Az Echo jelent meg, melynek hívására
   Könyökle újonnan az ház ablakára,
   Onnét beszél véle, s hallgat válaszára,
   Ha mit jövendölne vigasztalására.

3. Mond: “Narcissus heve nemde most is fáraszt,
   S eltávozásával új siralmat támaszt,
   Azt keserged? avagy adván jajos választ,
   Azt szánod, hogy engem sok veszély fáraszt? (Echo): Azt.

4. Szánhatd is azt méltán, mert kénom szünetlen,
   Szerencse bal keze forgat kémélletlen,
   A kénozó tatár nem szán, mert kegyetlen,
   Szíve engesztelhetetlen. (Echo) Telhetetlen.

5. Igenis, az, tudom, mert tőlem sokat kér,
   Akinek gőzétűl szédelgő fejem sér,
   Ha el nem készítem, mondja, több kénre vér,
   S így szabad világot zárt napom nem ér. (Echo) Ér.

6. Vajha érne! És szád igazat mondana,
   Hogy innét valaki engem megoldana,
   Azért nyelvem téged örökké áldana;
   De ki volna az, ki megváltana? (Echo) Anna.

7. Nincsen is egyébrűl, csak róla reménység,
   Nyomorúságimban hogy volna segítség,
   De minthogy utálást okoz a szegénység,
   Talám benne is megaludt az hűség? (Echo) Ég.

8. Nem kétlem azt, tudom, mindent mívelendő
   Érettem, valami tűle lehetendő,
   De szívének sebe, mely nagyra gyűlendő,
   Hogy halálos lészen, félendő. (Echo) Élendő.

9. Ha él is nyavalyás, él nehéz gondokkal,
   Írtam vala néki az elmúlt napokkal;
   Tudom, rakva szíve aggasztó gondokkal,
   Mint annyi tövises gazokkal. (Echo) Azokkal.

10. Remélem, ha postám kezéhez vihette
    Írásom, azokkal eddig enyhítette,
    De félek, s nagy gondban vagyok is érette,
    Hogy lett levelemnek eltévedte. (Echo) Vette.

11. Bár vette is, de a posta későn járván,
    Míg hírét nem hallom, van szívemre zárván
    Sok ezer gondokkal terheltetett márván;
    Hogy értsem, mint vagyon, alig várván. (Echo) Árván.

12. Bizony árván, minthogy elvesztette társát,
    Melytűl keservesen érzi elválását,
    S újítván, mint Byblis, könyvei forrását,
    Talám most is tészi sírását. (Echo) Írását.

13. Azt bús szívem régen várta s emlegette,
    De még eddig kedvét nem tölthette,
    Sőt arra is, azmely levelemet vette,
    Úgy látom, válaszát felejtette. (Echo) Tette.

14. Ha tette, s vehetem, méltó örvendenem
    Kedves írásának, s azt csókkal üllenem,
    De látom-é magát valaha, Istenem?
    Vagy nála nélkül kell holtig sínlenem? (Echo) Nem.

15. Sok biztatásokkal ingerlesz remélni,
    A kételkedéstűl meg akarsz kémélni,
    Hogy itt fogyjon éltem, nem kell tehát félni?
    Lehet Annámmal is még beszélni? (Echo) Élni.

16. Ha az úgy lesz, áldlak életem végén is,
    Kérlek, ily biztatást tégy Annám szívén is,
    Elmégyek, már régen elhunt a napfény is,
    És nyugoszik a több rab szegény is. (Echo) Én is.”

17. Ezekkel Echo is felelgetésének,
    Véget vét Kemény is értekezésének,
    Jól feljött volt fénye az hold személyének,
    Amíg ezek ketten így beszélgetének.

18. Lefekszik azután, s az ágyon elterül,
    Fáradott elméje mély alvásban merül;
    Végre mikor az hold éjfélkorra derül,
    Szeme eleiben ilyen látás kerül:

19. Mutat álma néki egy cupressus erdőt,
    Minden örömektűl s vigságoktúl meddőt,
    Abban borongani rút szomorú üdőt,
    Sok búval s bánattal rakodott esztendőt.

20. Nem vidámítja ezt a nap fényessége,
    Szüntelen ködöknek járja sűrősége,
    Minden részeinek van nagy setétsége,
    A siralmas jajnak nincsen benne vége.

21. Vagyon közepette egy gazos irtovány,
    A füvek levele melyen rút halovány,
    Fövenyes a földe, terméketlen, sovány,
    Emellett kétfelől semlyékes ingovány.

22. Ennek körülötte van az erdőn sok út,
    De ezektűl minden vigasság távul fut,
    Sétálni a jó kedv ide soha nem jut,
    Minden rész cikkelye nevel ezeknek bút.

23. Amint az ösvények erre s arra válnak,
    Azok közt semmi más madarak nem szállnak,
    Hanem majd minden fán égi baglyok állnak,
    Haláljövöndölő üvöltést csinálnak.

24. Itt fülemilének hajnalt éneklése
    Nem hirdet, s jó időt pacsirták zengése,
    Nem hallik publikán tréfás csevegése,
    Sem aranyos szárnyú szajkók beszéllése.

25. Nyájas gerlicéknek nem gerjed szerelme,
    Nem tanul süvöltő rigóknak fegyelme,
    Nem hajol társához galamb engedelme,
    A víg madaraknak nincs itt semmi neme.

26. Itt a fák árnyéka sem hoz virágokat,
    Violákkal együtt szép liliumokat,
    Hanem büdös börköt, csípő csalánokat,
    Körmös bojtorvánnyal sok egyéb gazokat.

27. Nem sétál itt Páris kedves Helenával,
    Nem hangzik az erdő víg kacagásával,
    Hanem sok bús szűnek zeng jajgatásával,
    Átkokkal egyvelült könyves panaszával,

28. Amint a derék út viszen az erdőben,
    Árva Phyllist látni ottan legelsőben.,
    Keserves orcája borult rút fölyhőben,
    Síró szemei is merültek esőben.

29. Mond: “Múlt az egy hónap, Demophoon, hol vagy?
    Adott szavaidban kételkedésem nagy.
    Győj meg hited szerént, álnokul el ne hagyj,
    Győj meg, szánd éltemet, az halálra ne adj!”

30. Vagyon selyempóráz, van tőr is kezében,
    Nagy eltökéllettség látszik személyében,
    Ha Demophoonnak csalatik hitében,
    Siralmas vég lészen kedves életében.

31. Tovább egy kevéssé Ariadna ohajt,
    Átkozza Theseust, hogyha visszá nem hajt,
    Küszködik szívével, s tart azzal erős bajt,
    Ha meg nem jön, készít ez is halálos jajt.

32. Hányja hozzá való igaz szeretetét,
    Véle sok szükségben jó cselekedetét,
    A Minotaurustúl mint menté életét,
    Csalá mindazáltal s megmásolá hitét.

33. Ezek ellenében jobb felől fordulván
    Oenone kesereg gyakorta jajdulván,
    Szép Párist ohajtja, mellőle elhullván,
    Annak szereteti Helénára gyúlván.

34. Beljebb az erdőnek setét árnyékában
    Búskodik Pyramus egy nagy fa aljában,
    Ereszti végtére tőrét ágyékában,
    Tulajdon vérének borul bíborában.

35. Annak szerelmese, Thisbe is odajár,
    De szép Pyramusát halva találja már,
    Reméllett örömét éri keserves kár,
    Életéhez ő is több virradást nem vár;

36. Hanem csókot adván elesett testének,
    Felemeli véres tőrit édesének,
    Jajgatási között akasztja mellyének,
    Általüti magát, s véget ád éltének.

37. Ennek bús személye s Ariadnának
    Viselő gyűrőjén van Kemény ujjának,
    Ezt tartja édese kedves zálogának,
    S nemrégen is errűl íra Annájának.

38. Dido sír ezentűl keserűségében,
    Aeneást ohajtja, s búskodik szívében,
    Villog kivont tőre ennek is kezében,
    Halálához készül, üti is mellyében.

39. Ennek szomszédságát Galatea tartja,
    A kedves Acisnak halálát siratja.
    Sok egyebeknek is látszik itt bánatja,
    Ki-ki eltávozott kedvesét ohajtja.

40. Sír Laodamia Protesilausért,
    A rab Hypermnestra kesereg Linusért,
    Ohajt, hal s vész Phaedra az Hyppolitusért,
    Leanderért Hero, és Byblis Caunusért.

41. Amaz irtoványnak szintén közepette
    Egy öreg cupressus magát terjesztette,
    Álmodó elméjét hogy erre vetette,
    Ezalatt Annáját Kemény tekéntette.

42. Amint nagy gyüikere a földbűl kigörbült,
    Keserves ügyében bánkódva arra ült,
    Bús ábrázatjára szomorú felyhő gyűlt,
    Bánatos orcáján könyve sűrűn gördült.

43. Szeme most tanáscot nem tart tükörével,
    Nem cirkálja magát most annak fényével,
    Nem gondol ruhája rendetlen szennyével,
    Minden kedves csíntúl elesett kedvével.

44. Mint a borongó hold, olyan személyében,
    Hecuba volt ilyen Trója elvesztében,
    Fohászkodási közt nyúl végre zsebében,
    Ott vala egy narancs, azt vészi kezében.

45. Mellyel epedtségét akarván enyhítni,
    S elszáradott ínyét harmatként frissítni,
    Kezdi hivelyébűl kését kifordítni,
    S az narancsszelésre markában szorítni.

46. Elijede Kemény a kés látásával,
    Phyllis, Dido, Thisbe, Phaedra példájával
    Vélvén, hogy ez is úgy cselekszik magával,
    Mint azok, életek elfogyatásával.

47. Az irtványnak amely posvány van mellette
    Nőtt egy hantos zsombok annak közepette,
    Amint elméjének az álom tettette,
    Ennek maga Kemény ül vala felette.

48. Hogy biztatására siessen Annának,
    S tartóztassa kését fegyveres markának,
    Hirtelen indulást ada gyors lábának,
    De kezdett lépési mélyen fakadának.

49. Majd éppen elmerül a rút ingoványban,
    Melyet látván Anna, lén gyors felugrásban,
    Siet Kemény felé szapora futásban,
    Elhagyván narancsát, mely vala markában.

50. Mondja, hogy ne féljen, mert majd kivezeti,
    Nyújtja a jobb kezét, de el nem érheti,
    Keszkenője végét végtére béveti,
    Onnét kisegítni azáltal sieti,

51. Melynek segédével gyön is a part felé,
    Végre, hogy kihágjon, lábát felemelé,
    Azonban hirtelen csuszamodás lelé,
    Hátraesik megént, s dől újonnan belé;

52. Melynek ijedsége felköltvén álmábúl,
    Alighogy a földre nem hulla ágyábúl,
    Kivel noha ezek múltak látásábúl,
    De nem magyaráz jót hátrahullásábúl.

53. Az Echo adott volt elébb reménységet,
    Ez az álom viszont fordíta kétséget,
    Melynek példájábúl vél szomorú véget,
    S szaporít szívére az több-több ínséget.

54. Mindazáltal éppen nem fogy reményében,
    Annája válasza csak jusson kezében,
    Viszen új éledést ez megént szívében,
    Csendesíti habját zajdult elméjében.

Ugrás az elejére