Értekezvén Anna jobban kedvesérűl,
Véle levő hadak nagy veszedelmérűl,
Kezdetitűl fogva utolsó végérűl,
Így szól egy előtte azoknak rendérűl:

“Jelen forgolódtam mindenütt ezekben,
Utolsó végeig az első kezdetben,
Tudom valóságos voltokat mindenben,
De csak említve is seb újul szívemben.

Márpesusi ércnél keményebb szívével,
Fenébb, mint örményi tigris erkölcsével,
Aki sebes forrást nem indít szemével,
Édes nemzetének ily veszedelmével.

Szívemnek keserve, mely forr a mellyemben,
Ohajtásim között nehezít nyelvemben,
Tartóztat könyvem is, mely árad szememben
E szörnyű dologrúl való beszédemben.

Tudom, téged is fog újab seb sérteni,
Mert látszol könyveket máris készíteni,
Mindazáltal, minthogy kévánod érteni,
Kész vagyok azokat elődben tölteni.

Kimenvén hazánkbúl sok szép seregekkel,
Hogy Lengyelországban érkeztünk ezekkel,
Megszaporodtunk ott idegen népekkel,
Velünk megegyező kozákkal svédekkel,

Akik velünk együtt biztatják magokat,
Hogy ád aszerencse szép diadalmakat,
Vet is első kedve oly martalékokat,
Akikből várhattunk sok kedves dolgokat.

Krakkó több helyekkel jut hamar kezünkben,
Akikkel reményünk öregbül szívünkben,
Lauruskoszorúkat várunk a fejünkben,
Szolgálgat a játék első vetésünkben.

De a Mars kockáját mikor tovább vetjük,
Hirtelen vakot hoz, kin szívünk csüggesztjük,
Kezdett örömünket szaporán felejtjük,
A bízott reményt is rút kétségben ejtjük.

Mert a kozák otthágy, a svéd is elmegyen,
Csak magunk maradunk: Rákóczi mit tegyen?
Búsul, s tanácskozik, utat merre vegyen,
Csak kalauza is nincs, aki jó legyen.

Tévelygünk sokáig az nagy pusztaságban,
Elfogy a kenyerünk ürült tarsolyunkban,
Hetedszaka sincsen mit venni a szánkban,
Van az egész tábor nagy éhhelhalásban.

Szikkad ez üres has, a pofák apadnak,
Béesnek a szemek, az orcák hervadnak,
Ellankad az erő, az inak szakadnak,
Minden szíve s kedve elesik az hadnak.

Az éhség, bujdosás elnyomorítottak,
Nem kaphatunk zsákmánt, mert megszorítottak,
A lengyel seregek mind környülszállottak,
Minden zsákmányozó utat elállottak.

Nincs erőnk, hogy tovább verjünk ellenséget,
Elfogytunk, viselvén ennyi sok ínséget,
Ezer a nyavalya, hoz reánk kétséget,
Azért majd koldulva kérünk békességet,

Amellyel mivelhogy ők sem ellenkeznek
Annak tractáihoz mindkét részrűl kezdnek,
A kívánságokon hamar megegyeznek;
Valamint akarják, velünk úgy végeznek.

Reméltük, hogy hátra nincs semmi veszély már,
De ímé, közöttünk az hír szaporán jár,
Hogy mint a mezőket elfolyó nagy vízár,
Bennünket nem messze sok ezer tatár vár.

Ezzel veszélyünket látván nevelkedni,
Megijedünk rajta, s kezdünk kételkedni,
Ily késő dolgunkban mit kell cselekedni,
Melyben már a remény sem tud hízelkedni.

Kemény esedezni kezd fejedelmének:
Menjen el előtte a chám erejének,
(Maga volt ez jelen s parancsolt népének),
Ne várja meg árját hada özönének;

Ne bocsássa magát akartva veszélyben,
Tekéntse hazáját, mely van özvegységben,
Hogy jó ura felől ne essék kétségben,
Csak könnyűszerrel is siessen Erdélyben.

Csak ő maradjon meg, s menjen el békével,
Nem gondol annyira maga veszélyével,
Ő elmarad a több hadak seregével,
Valamint fog járni a vak szerencsével.

De a fejedelem nem akar elmenni,
Végig együtt kíván hadaival lenni,
Mint kisebbséges hírt elmentével venni,
Készebb böcsösb hírrel életét letenni.

Mond: » Nemde elbírok még én is egy kopját?
Avagy megúnta-é fejem már sisakját?
Az én testemnek is vér folyja patakját,
Elvárom a sorsnak vagy hatját, vagy vakját.

Együtt élek, halok kedves vitézimmel,
Amint ti, én is úgy áldozom véremmel,
Ha veszek is, inkább vesszek szép híremmel,
Hogysem megmaradjak böcstelen éltemmel.«

Fejedelmét Kemény tovább sem tágítja,
Hogy ne mulatozzon, kérését újítja;
Mi haszna, ha magát veszélyre szorítja,
S azzal most is árva honját szomorítja.

Ha magát nem szánja, szánja meg hazáját,
Kinek máris bal szél hajtja vitorláját,
Ha reá nem vigyáz, s nem őrzi hajóját,
Félő, nemsokára más tartja kormányát.

Noha mint Turnusnak, olyan keménysége,
Dicsőségre vágyó szíve nemessége,
Nem ijeszti semmi dolog nehézsége,
Ha hal is, csak légyen jó hírt szülő vége;

De Kemény mindaddig töri sok szavával,
Nem von végre visszát jó tanácslásával;
Hanem seregének igen kis számával
Elmegyen; ott marad Kemény több hadával.

Azonban mint felyhő kőesős záporral,
Kit a forgó Eurus öszvekevert porral,
Érkezik a tatár oly iszonyú sorral,
Kit követ sok rabság s halál gyászos torral.

Sok az ellenség is, más szükség is rajtunk,
Akik terhe alatt erőnkben elfottunk,
Egy régi, ó sáncban végtére szorultunk,
Azhonnét ellenek sok harcot tartottunk.

Magunk elszánása vitézekké csinált,
Szemünk előtt látjuk a rabságot s halált,
Tudjuk, hogy azokbúl más senki meg nem vált,
Vitézül elveszést mindenikünk kiált.

Fogjuk·is a dolgot ellenek markosan,
Felserkent a veszély, nem vagyunk álmosan.
Viselvén bennünket vezérünk okosan,
Vesznek a tatárok miattunk számosan.

De látván, erejét tovább nem állhatja,
Hogy megváltsa népét, a chámnál jártatja,
Remélvén, azáltal talám megválthatja,
Feles sarcot ígír, ha elbocsáttatja.

Mint régen Curtius, letett életével,
Hogyha hazájának használna vérével,
Vagy penig rabságra jutandó testével,
Nem kénálna senkit szegődő bérével;

Hanem feláldozná magát hazájáért,
Mint Iphigenia görögök hadáért;
De nem várván semmi oly jót haláláért,
Örömestb sarcolna megmaradásáért.

Mézes színt fest a chám szándéka mérgének,
Kegyes ábrázatot kegyetlen szemének,
Jó válaszát küldi Kemény kérésének,
Biztatja: nem lészen bántása népének.

Hitit köti ehhez erős esküvéssel,
Csak menjen ki hozzá Kemény sietéssel,
Végezzék a dolgot illendő kötéssel,
Engedtetik útja szabad elmenéssel.

Hitelt ád hitinek, mást mit is tehetett?
Egyéb orvosságot mert nem remélhetett,
Azért a chám néki amely üdőt vetett,
Egynehány urakkal arra kisietett.

De álnok syrénnek indult énekére,
Szépen hízelkedő külső személyére,
De belőlt rút farkat titkoló testére,
Ki mézes szavával hiteté mérgére.

Tökélletlenb tündér ez minden Circénél,
Változóbb az hite Proteus testénél,
Hamis Polyphémnek álnokabb szívénél,
Hazugabb az ravasz Sinon beszédénél.

Édes nemzetünknek, jaj! nagy veszedelme,
Ennek szörnyűségén elbódul az elme,
Hogy jól kimondhassa, nincs annyi értelme,
Mint rontá az hamis pogány győzödelme.

Bárcsak ki-ki kezén vitézül vesz vala,
De az hitet adó pogány rútul csala.
Véletlen ránk jövén egyszersmind felfala,
Közülünk harcolva kevés, ki meghala.

Mert azmidőn az chám Keményt tartóztatja,
A sarcolás dolgát véle tractáltatja,
Azonban hadait rendekben állatja,
Nem várt gyorsasággal reánk bocsáttatja.

Nagy ordítással jön ellenünk tábora,
Amely megindulván, égig ér a pora,
Reánk szórt nyilának temérdek zápora,
Mint mezőt rontó kő, rajtunk oly szapora.

Tíz-tíz jut itt egyre, több talám annál is,
Számosb fejű sárkány ez a Hydránál is,
Rettenetesb csuda a Geryonnál is,
Gondot adna, hogyha Hercules volnál is.

Nincs köztönk vezérünk, kezd rendünk bomlani,
A szemény zászlók is tűlünk elhajlani,
A tatárság mellé véletlen állani,
Mindenképpen fáradt s éh hadunk romlani.

Míg Kemény Hectorunk lehetett közöttünk,
Mint a trójaiak, többet cselekedtünk:
Az halál között is életet kerestünk,
Mint nyáj pásztor nélkül, most olyakká lettünk.

A chám is elfogván tűlünk vezérünket,
Pribék szemények is elhagyván rendünket,
Győzi a nagy erő fáradt seregünket,
Iszonyú romlással felvernek bennünket.

Bíznánk, nincsen kihez; futnánk, nincsen hova,
Mennénk, nem mehetünk sem ide, sem tova;
A veszedelemnek környüláradt tava.
Nyakunkon a fegyver, nem bocsát sohova.

Mint a juhakolban béesett farkasok,
Kiknek sok éhséggel üresült az hasok,
Vagy ludak seregét térengető sasok,
Úgy űznek, kergetnek a tatár nyilasok.

Egy s más csuportban is előttök szorulunk,
Utánunk a veszély, amerre fordulunk,
Vágnak, fognak, ölnek, kik között jajdulunk,
Nincs már tovább remény, mindenütt csak hullunk.

A magyar anyáknak sok kedves szülötte
Futkos itt, mert forog veszély körülötte;
Soknak a tatár kard fejét elütötte,
A rabszíj kezeit sokaknak kötötte.

Mint a metszett bárány halálos sebében,
Míg nem hűl párája mozogó testében,
Szánd szép nemzetedet a tatár kezében
Hasonlatosképpen fetrengni vérében.

Mikor már a Mársnak megszűnt áldozatja,
A megfogottakat a chám nem vágatja,
Hanem mindeneket praedára osztatja,
Magokat szomorú rabságra tartatja.

Sokat adott ugyan Márs áldozatjára,
De többet tartott meg tábora hasznára,
Hogysem az halálnak jutott praedájára,
Több ment a rabságnak nyomorúságára.

Itt volt Erdély színe, s jobb része hadának,
Az urak és fő-fő rendek virágának,
Kik Keménnyel együtt odamaradának,
Hagyván siralmas gyászt az árva hazának.

A chám, mikor Keményt magához hívatta,
Őtet ugyanakkor fogságban adatta,
Végre sereginket hogy felpraedáltatta,
Hazafelé hadát másnap indíttatta.

Jelen voltam eddig vélek mindenekben,
Akadtam volt én is tatárok kezekben,
Isten szabadított az elmúlt hetekben.
Ezt láttam, ezt tudom mondani ezekben.”

Mikor a bús Anna ezeket hallgatja,
Sok formában indult, s láttatik bánatja,
Néha, mint ködös nap, olyan ábrázatja,
Néha homályos hold orcáját mutatja.

Tűrheti a többit csendesebb elmével,
Kedves Keményének de említésével
Szomorúbb felyhőben borúl személyével,
Szeme is esőzik keservesb könyvével.

Mindazáltal most is vagyon oly reménye,
Hogy adatik végre oly boldog ösvénye,
Mely által megjöhet még egyszer Keménye,
Ha más nem, kihozza kincses gyűjteménye.

Láttatik is gondját ezzel enyhíteni,
Noha a szeretet nem tud felejteni,
De szokott a remény a bún könnyíteni,
Kétségben elcsüggedt szívet éleszteni.

A kedves dolgoknak van sok akadályja,
Sokféle ellenzés, sok veszély próbálja,
De ezek ostromát aki végig állja,
Végre szép nyugalmát s örömét találja.

Amaz piros kláris sok habok között nő,
A sárga arany is sok lángban, tűzben fő,
Sok erős próbákot szenved a drágakő,
Tisztított fényével míg méltó böcsre jő.

Ezek is kedveknek elszakadt láncszemét
Míg öszveköthetik, s érhetik örömét,
Noha sok gond sérti addig a bús elmét,
De vigasság váltja ennek is gyötrelmét.