Beszéli azonban Décsei a dolgot,
Miolta elkezdte, mennyi kárban forgott;
Eleint az Anna mint búsult s szomorgott,
Végső válaszakor mely víg volt s mosolygott.

Mint volt szemben véle, s dolgát mint folytatta,
Ki volt eszköz abban, ki által jártatta,
Mely vad volt elsőben, végre mint bírhatta,
Mit üzent, mit küldött, mint vagyon, s mint hatta.

Mond végre: „Nem kár volt ezért a fáradság,
Mert tetézett abban mindenféle jóság,
Minden állapotja böcsület s méltóság,
A földiek között egy istenasszonyság.

Nemcsak Hadadig kell az ilyenért menni,
Hanem méltó érte hadaknak is lenni:
Járást, nemcsak várást, fáradozva tenni,
Víván, nemcsak híván, másoktúl elvenni.

Nagy kincs, jól rá tekints, el nem kell nyeretni,
Vért, nem más ócsóbb bért kell ezért fizetni,
Tőrrel, hogysem pörrel érte ellent vetni.
Ohajtod: óhatod hozzá nem sietni?”

A trefás Décsei beszélvén ezeket,
Mint amikor éri olaj a tüzeket,
Érez Kemény buzgóbb gerjedezéseket,
Mutat orcája is lángoló színeket.

Forr hevült szívében, s kész azért mindenre,
Heléna kedveért mint Páris tengerre,
Kedves életét is jádzató fegyverre,
Tűz, víz, vas és minden más veszedelemre.

Az hű szeretettel egyvelült nemes vér,
Melynél a böcsület böcsülhetetlen bér,
Nem tanult rettegni, félve frigyet sem kér,
Feltészi életét, próbál: vagy veszt, vagy nyér.

Nem fegyver a bíró mindazáltal ebben,
Fordula Keménynek nyert pöre könnyebben,
Van féltett Annája immár ígíretben,
Tölt reménye mellett vigadhat örömben.

Amaz kedves zálog, amelynek színével
Kezdette volt dolgát első követével,
Kezéhez jutand már szép örökségével,
Melyen gerjed szíve nem köz örömével.

Megvan már ígérve, csak kézhez kell venni,
Hogy a' se haladon, siet odamenni:
Az ilyen dologban árt is restnek lenni,
Gyakran az halasztás nagy kárt szokott tenni.

De gyűrőt mutata Décsei urának,
Melyet másképpen is mondhatni drágának,
De minthogy foglaló jele ez Annának,
Azért tartja Kemény drágább zálogának.

lKüszködnek kövei az égi tüzekkel,
Dúlják azokat is ragyogó fényekkel,
Pompejus ujjai fénlhettek ilyekkel,
Mikor Cleopatra tartotta gyöngyökkel.

Amint kis abroncsa hajlik a gyűrőnek,
Dombocskája körül, kin a kövek ülnek,
Rózsák-ábrázoló zománcok kerülnek,
Mesterséges kézzel amelyek készülnek.

Sír a jobbik részén kerekdedségének
Keserves személye bánatos Thisbének,
Tőr hatotta szívét, vére foly sebének,
Elhanyatlott, s vége vagyon életének.

Az bús Ariádna ohajt a más részen,
Theseust kesergi, gyakor sírást tészen,
Kétségben kezd esni, tőrét tartja készen,
Halálához készül, ha jelen nem lészen.

Ezek alatt egy-egy Cupressus metszetett,
Amazok torának cégérűl tétetett,
A gyűrő kereke így ékesíttetett,
Csudálatos munka, kéván böcsületet.

Vala keszkenő is együtt a gyűrővel,
Ritka munka ez is böcsös érdemével,
Aki készítette ezt gyenge kezével,
Múzsák seregében illik szép mívével.

Tyrusi csinálmány ennek patyolatja,
Melynek egy szeglete Diánát mutatja,
Fördő nympháival magát mint mulatja.
A szegény Acteont szarvasként maratja.

Oly elmés munkával formálta ezeket,
Hogy majd folyni vélnéd a varrott vizeket,
Görgeni Diána testén a csöppeket,
Veszett Acteonon nyílni a sebeket.

Amint megvarratott a másik szegleti,
A tegzes Apolló ott Daphnét kergeti,
Szaporán inalja, de későn érheti,
Megcsalja a remény, kedvét nem töltheti.

Azmely por ütődik köztök a futásban,
Azt is leképzették ebben a munkában,
Amint ingott hajok a szelek folytában,
Látszik itt is lenni oly ingadozásban.

Az harmadik szeglet Jupitert viseli,
Bikává változván aki módját leli,
Hogy Agenor lyányát lopva elemeli,
Régen várt öröme ezzel kedvét teli.

Amint a tengeren szalad praedájával,
Azhol az habokat érdekli lábával,
Csak annak helye sincs semmi hibájával,
Úgy leábrázolta gyenge aranyával.

Negyedik szegletén Adonis varratott,
Kit vadászatjában vadkan elszaggatott,
Azhol azt formálták, Vénus is jajgat ott,
Hullatván szemei keserves harmatot.

Ennek mestersége nemcsak azt mutatja,
Adonisért Vénus könyvét mint hullatja,
Hanem gondos szíve mint érzi s sohajtja,
Annak mozgását is elődben adatja.

Virágok sok neme keríti ezeket,
Mesterséges munka osztja leveleket,
Minerva ha mívelt ezeknél szebbeket,
Mikor Arachnával próbálták kezeket.

Foglaló jelei ezek az Annának,
Kiket bémutatván Décsei urának,
Minden egyéb terhe könnyűle gondjának,
Csak a szembenlétel híja még dolgának.

Hogy az is meglégyen teljes örömével,
Felkészül, s megindul egynehány hívével,
És szaporán menvén posta szekerével,
Csak hamar kezet fog Zsibón kedvesével.

Mint tüzektűl pirult éjjeli üdőnek,
Vagy nap sugaritúl sebesült fölhőnek:
Személye olyan színt vészen mindkettőnek,
Azmikor egymásnak ellenében jőnek.

Kedvesen köszönnek meghajlott térdekkel,
Szájhoz emelt s onnét visszavett kezekkel;
Házban mennek, vannak kedves beszédekkel,
Lopogatják egymást oldalló szemekkel.

Végre addig mennek az álpillogásban,
Két titkos tekintet ütközik egymásban,
Hol az szem a szemet találja lopásban,
Anna gyenge színe kin lén pirulásban.

De abból személyét hamar rendben vette.
Minthogy felkölt vala, vendégét ültette,
Leül; ki az széket fogni segítette,
Egy az lyányok közül maradt volt mellette.

Bátrabb lesz mindkettő ösmerkedvén jobban,
Nyájas beszédekkel mulatnak vígabban,
Közel vagyon tüze, Kemény gyakran lobban,
Egy levelet hoz bé az inas azonban.

Adja asszonyának hajolva kezében;
Ez kitől jött, s miért, vészi jól eszében,
Azért fel sem nyitja, tészi kebelében,
Az kedves titkoknak szokott rejtekében.

„Levele – mond Kemény – kedves emberednek,
Hogy öblében rejted édes kebelednek.”
Láng s rózsaszín itten öszveegyvelednek,
Az Anna személyén jönni s menni kezdnek.

Hallgat ugyan nyelve, de beszél orcája,
Elárulja, azmit titkolna az szája;
A szemérmességnek piruló rózsája
Nem szokott titokhoz: sok ennek példája.

Oly azmint az gyenge papirosnak teste,
Kin innét is látni, ha ki túl mit feste;
Azmely dolgot sokszor a szű elrekeszte,
Az orcának kulcsa azokhoz ereszte.

Jóllehet Anna is hallgat az levélről,
De ösmérszik titka mutatott jeléről,
Hirtelen egyben gyűlt orcája véréről,
Az belső dolgoknak külső cégéréről.

Marad az csak abban, más dolgot kezdenek,
Amaz zálog felől végre beszéllenek,
Első követsége mely volt Décseinek,
Kézhez vételére mely napot tegyenek.

Most kévánná Kemény mindjárt kézhez venni,
Abban hosszú pompát nem akarna tenni.
Nem tetszik Annának; szükség tovább menni,
Alkalmatosb móddal kell annak meglenni.

Egy-két nap múlhatott, míg együtt valának,
Első sengéjében gyengén mulatának,
Harmadik hajnalra azmikor jutának,
Hogy meginduljanak, készülőt fúvának.

Búcsút vesznek azért kedves személyektűl,
Nehezen válik el az test az lélektűl,
Az megindulásban serénysége restűl,
Elszakadnak végre, de nem mindenestűl.

Zálogul Keménynek itt marad a szíve,
Kit ő is Annátúl magával elvive,
Eljegyzett társának ki-ki igaz híve,
Semmi titkolt rossznak nincs szívekben nyive.

Az Censabriának hatván az fülében,
Hogy Zsibón volt Kemény: csügged reményében,
Jéggel egyvelített tűz harcol szívében,
Most izzad, most fázik, változó testében.

Reméllő szívének oly volt állapatja,
Mint virág, kit nevel hajnalok harmatja,
Most ezt ellenkező fergeteg forgatja,
Mely bízott reményét róla leszaggatja.

Kétségben kezd esni, van gyászos orcával,
Egyvelül könyve is bús ohajtásával,
Sírni látnád Phillist itt Ariadnával
Demophón s Theseus hitek hagyásával.

De nem ok itt Kemény, nem lévén hírével,
Azmit hazudoztak szolgái nevével,
Mint az Demophoon nem jádzott hírével,
Sőt reá sem gondolt talám elméjével.

Most sincs arra gondja, hanem csak Annára,
Censabria jobban vigyázzon magára,
Ne higgyen bizonyost akárki szavára,
Hogy bízott reménye forduljon javára.

Fel van még másoknál az dolog fedele,
Nem tudják, Keménnyel Anna mire kele;
Kötelessegeknek hogy van adott jele,
Most is az kérőknek jár gyakor levele,

Azkiket Annának elébb béadának,
Azmikor orcái gyengén pirulának;
Némely nagy gróf úré azok is valának,
Házasság dolgában de későn járának.

Örömest titkolta volna azt Keménytűl,
De elárultatott pirult személyétűl,
Azmely meghasadván Kemény kérdésétűl,
Általlátta titkát talpáig tetétűl.

De sajátja már ez: ám akárki jőjön,
Elrepűlt az madár, nincsen kihez lőjön,
Censabriának is más reménye nőjön,
Már ezekért szíve senkinek ne főjön.